Az Öt Kenyér logója Öt Kenyér: keresztény-meleg portál Sorskonyvnelkul.blog.hu English

Deutsch
 Nyitólap  >  Közösség  >  Tabló  >  A hegyen épült város  >
Kiemelt oldalak  
  • Ha csak 5 perced van…
  • Olvasóterem
      
  • Kereszténység
  • Homoszexualitás
  • Kereszténység és homoszexualitás
  • Kitekintés
  • Tudáspróba
  • Kérdések – válaszok
  • Kislexikon
  • Szentírás-elemzések
  • Teázó

  • Az Öt Kenyérről
  • A honlapról
  • Az egyesületről
  • A közösségről

  • Keresés
    Keresés / Search / Suche
     
      
    „Válaszd az életet!”
    Szempontok a homoszexualitás keresztyén megítéléséhez




    © Birtalan Balázs
    © Öt Kenyér Keresztény Közösség a Homoszexuálisokért Egyesület

    Budapest, 2004


    Ezen az oldalon az Öt Kenyér Közösség 2004. áprilisban kiadott tanulmánya olvasható. A kiadás apropójául az szolgált, hogy a Magyarországi Református Egyház zsinata – nyilvánvalóan nem függetlenül a 2004 januárjában kirobbant botránytól – napirendjére tűzte a homoszexualitás kérdéskörét. A közösség számára kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy ebben a helyzetben állást kell foglalnia. Az állásfoglalás leghatékonyabb módjának azt találtuk, ha a zsinat résztvevőivel megpróbáljuk érdemi módon megosztani teológiai szempontjainkat, bízva abban, hogy véleményünk hatással lehet végső döntésükre.

    Aki olvasta Halállal lakoljanak? c. könyvemet, annak számára feltűnő lesz a két szöveg közötti nyilvánvaló hasonlóság, nem kevésbé az eltérések. Úgy gondolom, az Olvasónak tartozom ezért némi magyarázattal. A hasonlóság abból adódik, hogy a jelen tanulmány közvetlen alapjául a kilenc évvel ezelőtt íródott, 1997-ben megjelent könyv szolgált. A különbségnek két oka van. Egyrészt az eltelt évek során számos kérdésben árnyaltabb és – bízom benne – kiforrottabb lett a véleményem. Ebből a szempontból a szöveg akár tekinthető a hajdani könyv második kiadásának is. Másrészt annak idején kifejezetten római katolikus szemszögből fogalmaztam, most viszont a célközönséget elsősorban református teológusok, lelkipásztorok alkották. Ezt igyekeztem szem előtt tartani mind az érvelésben, mind a szóhasználatban („keresztyén”, „kijelentés”, „úrvacsora” stb.). Ezért nem tér ki a tanulmány pl. a tévedhetetlenség kérdésére, illetve a katolikus tanítóhivatal állásfoglalásaira.

    Az I. fejezetben számos gondolatot, mi több, megfogalmazást merítettem a Labrisz Leszbikus Egyesület és a Habeas Corpus Munkacsoport által jegyzett Tények és tévhitek a szexuális kisebbségekről c. anyagból, a TransSexual Online szövegeiből, és természetesen saját honlapunkról is. Mivel az olvasást nem akartam jegyzet-hivatkozásokkal nehezíteni, így e források csupán a Bibliográfiában szerepelnek.

    Birtalan Balázs



    Előszó

    „Előtökbe adtam az életet és a halált… Válaszd az életet!”
    (Deut 30,19)

    Jelen dolgozatot azért állítottuk össze, mert tudomásunkra jutott, hogy a Magyarországi Református Egyház 2004. év tavaszán ülésező zsinata – a hazai történelmi egyházak közül elsőként – napirendjére tűzte a homoszexualitás problémáját, és döntést szándékozik hozni arra nézve, hogy a református egyház a jövőben milyen stratégiát kövessen e kérdést illetően.

    Illúzió lenne a homoszexualitást egyszerű és egyértelmű jelenségnek tekinteni. Az erre vonatkozó kérdésekre messzire nyúló és szerteágazó válaszokat kapunk, kutassunk akár a társadalom- és természettudományok, akár a teológia területén.

    A bonyolultságot fokozza, hogy egészen az utóbbi időkig (Magyarországon gyakorlatilag a rendszerváltásig) e téma tabunak számított mind a világi, mind az egyházi közbeszédben. Amikor a jól-rosszul értelmezett szólás- és sajtószabadsággal végre átszakadt a zsilip, a felkészületlen emberekre új és mindenféle információk özöne zúdult: elmélyült és felszínes, tárgyilagos és átpolitizált, tudományosan megalapozott és kincstári ideológiából táplálkozó, kiegyensúlyozott és hivalkodóan visszataszító hírektől és megnyilvánulásoktól duzzadt az írott és elektronikus média.

    Az így kialakult kaotikus helyzetben voltaképpen még a homoszexualitásra vonatkozó szóhasználat területén sincs teljes társadalmi és tudományos konszenzus. Az amúgy is terhelt szavak mögött álló fogalmak pedig éppenséggel alig-alig vannak tisztázva. Ilyen körülmények között a gondolkodó és jó szándékú értelmiséginek nagyon nehéz felelősségteljes véleményt kialakítania. Mint oly sokszor a történelem folyamán, a buta és szűklátókörű, a készen kapott válaszokat reflexió nélkül elfogadó emberek most is könnyebb helyzetben vannak. Ők nem bajlódnak azzal, hogy jól berendezett világképüket holmi tények összezavarják.

    Az alábbi oldalak, mondani sem kell, nem az utóbbiaknak szólnak. Azonban bízunk abban, hogy a Luther és Kálvin szellemi örökségét hordozó, az „ecclesia semper reformanda” elvét valló Magyarországi Református Egyház döntéshozói között többségben vannak a nyitott, befogadó, adott esetben saját nézeteik ismételt átgondolására is hajlandó lelkészek és világiak. Hozzájuk szólunk a következő oldalakon.

    Az Öt Kenyér Keresztény Közösség a Homoszexuálisokért nyolcadik éve munkálkodik azon – mindezidáig egyedül –, hogy a Magyarországon élő homoszexuálisokhoz is eljusson Jézus Krisztus hívó szava. Bízunk abban, hogy e rövid összefoglaló segít felismertetni az olvasókkal: a zsinaton, ha napirendre kerül a homoszexualitás témája, nem elméletek és ideológiák akadémikus megvitatása a feladatuk, hanem hús-vér emberek élete és halála felől kell felelősségteljes döntést hozniuk.

    Azon reményben, hogy a Lélek világosságánál az életet választják, kérjük zsinati munkájukra a Szentháromság egy Isten áldását.

    A dolgozat felépítéséről

    A homoszexualitás keresztyén megítélésekor a megválaszolandó, ezer irányba szerteágazó kérdést így fogalmazhatjuk meg a legegyszerűbben: Összeegyeztethető-e a homoszexuális magatartás a keresztyénséggel? A következő oldalak célja, hogy erre az eldöntendő kérdésre megtaláljuk az egyszavas választ.

    1.) Először is tisztázzuk a továbbiakban használt szavakat, kifejezéseket. Majd szemügyre vesszük a homoszexualitást mint jelenséget, a rá vonatkozó sztereotípiákat, a köztudatban jelen lévő tévhiteket és a kevéssé ismert tényeket.

    2.) Másodszor – a teológiailag eleve képzett olvasóra való tekintettel csupán mintegy utalásszerűen – összefoglaljuk a keresztyén örömhír lényegét, kitérve arra, hogy mi a keresztyén ember célja a világban.

    3.) Harmadszor a Bibliának azon szövegrészeit elemezzük, amelyeket szokásosan a homoszexu­alitásra vonatkoztatnak, és választ keresünk azon kérdésre, hogy e textusok vajon minden további nélkül adaptálhatóak-e arra a jelenségre, amit ma homoszexualitásnak nevezünk.

    4.) Negyedszer megvizsgáljuk azokat az utakat, amelyeket a keresztyén gyülekezet hagyományosan felkínál a homoszexuálisok részére. Ezután az isteni kijelentés és üdvterv egészét szem előtt tartva igyekszünk megfogalmazni általános szinten a szexualitás célját és értelmét. Végül ismételten feltesszük a kérdést, hogy milyen utat kínálhat a keresztyén gyülekezet a homoszexuálisok részére – akkor, ha normáinkat nem a hagyományokhoz, hanem a kijelentéshez igazítjuk.

    Budapest, 2004 Húsvétján


    I. A homoszexualitás mint jelenség

    1. Terminológia és fogalomtisztázás

    Nem állítjuk, hogy az alábbi kifejezéseket így kell érteni, hiszen a szóhasználat midig egyezmény kérdése. Viszont a további együtt gondolkodás végett le kell szögezni, hogy a homoszexualitás kérdéskörével a mai Magyarországon hivatásosan foglalkozó szakemberek (a pszichológusoktól a jogászokon át a politikusokig) így értik, és a dolgozat további részében mi is az alábbiak szerint használjuk őket.

    Mit jelent a nem szó?

    A magyar nem a latin sexus fordítása, amely a seco, secare (elvág) igéből származik, és mitologikusan vagy etiologikusan fejezi ki az emberiség azon evidens tapasztalatát, hogy az élővilág alapvetően két csoportra van hasítva, mégpedig egy olyan tulajdonsághalmaz mentén, amely a szaporodással, az ezzel kapcsolatos fizikai adottságokkal, a párválasztási szokásokkal, valamint emberi szinten az intimitásra való igénnyel kapcsolatos.

    Milyen összetevők határozzák meg emberi szinten a szexualitást?

    Minél alacsonyabb szerveződési szintjét tekintjük az élővilágnak, annál egyszerűbbnek és könnyen kezelhetőnek tűnik fel bármely vizsgált tulajdonság, így a szexualitás is. A humán szint felé közeledve azonban azt tapasztaljuk, mind több dimenziós jelenséggel van dolgunk. Mai tudásunk szerint az ember szexualitása az alábbi tulajdonságok mentén bontakozik ki:

    Genetikai nem

    Az emberi sejtekben található kromoszómakészlet. Ez az esetek többségében vagy XX (nő), vagy XY (férfi). Előfordulnak azonban más variációk is: csak X kromoszóma (Turner-szindróma); egy X mellett két Y (XYY); vagy fordítva: XXY (Klinefelter-szindróma), stb.

    Hormonális nem

    Azt határozza meg, hogy az ivarmirigyek milyen hormonokat (progeszteron, ösztrogén, tesztoszteron) termelnek.

    Elsődleges nemi jellegek

    A szaporodásban közvetlenül szerepet játszó anatómiai adottságok: az egyénnek hüvelye vagy pénisze (külső nemi szervek), ill. petefészke vagy heréje (belső nemi szervek) van.

    Másodlagos nemi jellegek

    A pubertáskorban kialakuló jellegzetességek. Lányoknál ilyen a mell megnagyobbodása, fiúknál az arcszőrzet megjelenése.

    Szexuális identitás

    Az egyén önmeghatározása arra nézve, hogy saját magát milyen neműnek érzi. Pszichoszexuális nemnek is nevezik.

    Nemi szerep

    Azon magatartásformák összessége, amelyet egy konkrét kultúrában az adott nemhez tartozó egyéntől a közösség elfogad és el is vár.

    Szexuális orientáció (vagy irányultság)

    Az egyén beállítottsága arra nézve, hogy társkereső aktivitása döntően mely nem képviselőire irányul.

    Szexuális szokások

    Ide tartozik, hogy az egyén él-e egyáltalán tényleges szexuális életet, és ha igen, milyen módon. Monogám-e vagy promiszkuis, gyöngéd-e vagy erőszakos, sötétben szeret-e szeretkezni vagy világosban stb.

    Látható, hogy az emberi szexualitás valóban összetett jelenség. Ennek ellenére a hagyományos gyakorlat a felsorolt nyolc tényező közül csupán egyet tüntet ki, nevezetesen az elsődleges nemi jellegeket, azokból is csak a szemmel megfigyelhető, külső nemi szerveket, és eszerint osztja ki a „férfi” vagy „nő” címkét. Anélkül, hogy e gyakorlat indokoltságát és társadalmi hasznosságát pró vagy kontra minősítenénk, tényszerűen meg kell állapítani, hogy bár a szexualitást meghatározó tényezők az emberek statisztikailag meghatározó többségénél egybeesnek, ezen egybeesés korántsem szükségszerű.

    Interszexualitás

    Más szóval: hermafroditizmus. Az a jelenség, amikor az egyén kisebb vagy nagyobb mértékben mindkét nem elsődleges nemi jellegeivel rendelkezik. A születések 1–4 %-ában interszexuális gyermek jön a világra. E nehezen kezelhető jelenséget az orvosok ügyes korrekciós műtétekkel igyekeznek eltitkolni a társadalom elől, adott esetben akár a szülők megkérdezése nélkül is. Rosszabb esetben előfordul, hogy az orvosi intuíció csődöt mond, és az újszülöttnek nem a megfelelő részeit metszik le. Ilyenkor fordulhat elő az a kínos jelenség, hogy a serdülő „lány”, környezetét megdöbbentve egyszer csak mutálni és szőrösödni kezd, viszont az annak idején túl gyorsan és határozottan metsző szike miatt immáron se férfiként, se nőként nem élhet teljes életet.

    Transzszexualizmus

    A transzszexualizmus (vagy transzneműség) a szexuális identitás zavara. Így nevezzük azt az állapotot, amikor az egyén testi neme és pszichoszexuális neme egymásnak ellentmond. A transzszexualizmust a WHO (World Health Organization, az ENSZ Egészségügyi Világszervezete) is betegségnek tekinti. A Betegségek Nemzetközi Osztályozása (BNO) szerinti kódja F64.0. A transzszexuális beteg más neműnek érzi magát, mint amilyen a teste, és ez az állapot tartósan kényelmetlenséget, kínokat okoz neki. A betegség általában ötéves kor környékén kezd jelentkezni, de sok transzszexuális hosszú ideig titkolni igyekszik valódi nemi identitását.

    Régebben úgy gondolták, hogy elsősorban a neveléssel függ össze a dolog. Mára kiderült, hogy ez nem igaz, mert a transzszexualizmus veleszületett betegség. Még a születés előtt alakul ki, oka valamilyen születés előtti kóros hormonális hatás. Mélyreható kutatások kimutatták, hogy egy „férfiból-nő” transzszexuális agya nem férfi, hanem női felépítésű. Ez radiológiai vizsgálatokkal és pszichiátriai személyiségtesztekkel (illetve halottaknál boncolással) is kimutatható. Ha egy fiú magzat agya nem kap férfihormont, akkor női agya fejlődik ki. Hasonlóképpen, ha egy lány magzat agya férfihormon-hatásnak van kitéve, agya férfiaggyá válik. Ez állatkísérletekkel is egyértelműen kimutatható. Ezeket a hormonális eltéréseket sok minden okozhatja. Közrejátszhatnak benne gyógyszerek, stressz, a környezetszennyezés stb.

    A transzszexualizmus betegség, méghozzá nagyon kellemetlen, nehezen elviselhető betegség. Egy transzszexuális nagyon szeretne megszabadulni a betegségétől. Senki nem utálja jobban a transzszexualizmust, mint az, aki benne szenved. Egy transzszexuálist gyűlölni azért, mert transzszexuális olyan, mintha egy rákbeteget gyűlölnénk azért, mert rákos. Egy transzszexuális nem tehet róla, hogy az, és nem is akar az lenni. Mint más veleszületett betegségeknél, itt sem kérdezi meg senki előre az illetőt, hogy akar-e transzszexuálisnak születni. Természetesen senki sem akar, mindenki egészséges szeretne lenni.

    A transzneműeknél egymásnak ellentmondó két tényezőből (testi nem és szexuális identitás) az orvostudomány mai ismeretei szerint csak az előbbi változtatható meg, műtéti beavatkozások és hormonkezelések sorozatával. E gyógyító beavatkozást az angol transition szóval jelölik.

    Jelen dolgozat témája azonban nem a szexuális identitás, hanem a szexuális orientáció.

    Mit nevezünk szexuális orientációnak – és mit nem?

    Emlékezzünk vissza: a szexuális orientáció az egyén beállítottsága arra nézve, hogy társkereső aktivitása döntően mely nem képviselőire irányul. A társkereső aktivitás kifejezés összefoglalóan írja le a szerelem érzését, valamint a szexuális egyesülésre irányuló biológiai vágyat. Tehát szexuális orientációnak nevezzük a heteroszexualitást, a homoszexualitást és a biszexualitást. Ellenben nem nevezzük annak – sok más mellett – a pedofíliát, a prostitúciót, a promiszkuitást vagy a szadomazochizmust.

    Kisebbség

    E szó szociológiai és/vagy politikai értelemben olyan csoportokat jelöl, amelynek tagjai a társadalomban jogi vagy gyakorlati értelemben hátrányokat szenvednek. Ezért pl. a szociológia a férfiuralmú kultúrákban kisebbségnek tekinti a nőket, holott szám szerint a populációban többséget képeznek.

    Szexuális kisebbségek

    Angol nyelvű szövegekben gyakran találkozhatunk a „GLBT” rövidítéssel, amely a „gay, lesbian, bisexual, transgender”, azaz „meleg, leszbikus, biszexuális és transznemű” szavak rövidítése. Ezeket az átlagostól eltérő – és a társadalom által többnyire diszkriminált – szexuális orientációkat, ill. szexuális identitást nevezzük szexuális kisebbségeknek. A rövidítés magyar megfelelője az MLBT.

    Mi a homoszexualitás?

    A homoszexualitás egy – a tudomány mai állása szerint genetikusan és hormonálisan meghatározott adottságok bázisán kialakuló – személyiségvonás, amelynek hatására az egyén társkereső aktivitása kizárólag vagy döntő mértékben saját nemének képviselőire irányul.

    Elnevezések: jelentés és stílusérték

    Amint már említettük, a szóhasználat midig egyezmény kérdése. Másként fogalmazva: a szavaknak nincs önálló jelentésük; a jelentés a használat során dől el. Ezzel együtt a témánkkal kapcsolatos szavak különböző attitűdöket fejeznek ki.

    Elavult elnevezések

    A XIX. századig találkozhatunk a szodómia kifejezéssel, valamint az urning műszóval. A XX. század első évtizedeinek pszichoanalitikus irodalmában előfordul az inverzió szó. Jogi szövegkörnyezetben az utóbbi időkig előfordult a természet elleni fajtalanság megjelölés. Ezeket apránként elmosta az idő: az általuk képviselt eredetmagyarázatok vagy értékek gyengének találtattak, amint azt részben látni fogjuk.

    Téves elnevezések

    Ilyen a perverzió vagy a pederasztia. Az első kifejezés nemcsak akkor problémás, amikor azt a homoszexualitással azonosítják, hanem általában is, tekintve, hogy e szó nem szerepel sem a teológia, sem az orvostudomány, a jog vagy a pszichológia terminológiájában. A perverzió jelentése teljességgel körvonalazatlan a magyar nyelvben – valójában mindenki azt ért alatta, amit akar. Többnyire akkor alkalmazzuk, ha a szakszerűség látszatát keltve akarunk valakit megsérteni.

    A pederasztia szó eredeti jelentése: „gyermeket szerető”. Gyöke a görög paisz főnév, amely lehet hím- vagy nőnemű. Manapság inkább a pedofília használatos helyette, amiről viszont az átlag tévénéző is tudja, hogy semmi köze a szexuális irányultsághoz. (Nota bene: a felnőttek által kiskorúak rovására elkövetett szexuális agresszió áldozatai az esetek szignifikáns többségében kislányok, az agresszor pedig felnőtt férfi – többnyire az apa vagy más közeli rokon. Sajnálatos módon a családon belüli erőszak kérdését a hatóságok és az egyházak ilyen esetben sem kezelik megfelelő súllyal.)

    Becsmérlő elnevezések

    Ilyenek többek között a ferde hajlamú, a buzi, a homokos vagy a köcsög. Közös jellemzőjük, hogy a jelenségről nem közölnek releváns információt; használatuk valós célja az érintettek szándékos megsértése, illetve a tőlük való elhatárolódás demonstratív kifejezése.

    Leíró és/vagy értéksemleges elnevezések

    A homoszexualitás műszót 1869-ben a magyar Kertbeny Károly alkotta meg, s ezzel lehetővé tette az azonos neműek közötti kapcsolat objektív, tudományos igényű megközelítését, kivonva azt a büntetőjog és az erkölcsteológia kizárólagos felségterületéről. A görög homosz (azonos) előtag a lényeget ragadja meg, azonban a „nemiség” jelentésű latin utótag kevésbé szerencsés, mert a jelenséghez kifejezetten a szexuális aktust asszociálja, holott az érintett személyek életére a nemi aktivitás semmivel nem jellemzőbb, mint heteroszexuális beállítottságú társaikra. Ehelyett próbálkoztak sokan a homofília szó bevezetésével, amely a testiségről – tényszerűen – az érzelmi vonzódás felé tereli a hangsúlyt, de Magyarországon legalábbis a köznyelv nem fogadta be.

    Nagyjából a rendszerváltás óta, vagyis azóta, hogy a homoszexuális nők és férfiak elkezdték közösségi szinten is megfogalmazni érdekeiket, terjedt el – előbb közöttük, majd a társadalom egészében – a korábban vulgárisnak számító meleg és leszbikus szó. Utóbbi a női homoszexuálisokat jelöli, előbbit többnyire a férfi homoszexuálisokra használják. Ugyanakkor – pars pro toto – gyakran összefoglalóan használják a melegek szót, beleértve a leszbikusokat, sőt időnként a biszexuálisokat, valamint ritkán – és pontatlanul – a transzszexuálisokat is: vagyis általában a szexuális kisebbségeket.

    A szexuális orientációra vonatkozó további kifejezések

    Heteroszexualitás

    A tudomány mai állása szerint genetikusan és hormonálisan meghatározott adottságok bázisán kialakuló személyiségvonás, amelynek hatására az egyén társkereső aktivitása kizárólag vagy döntő mértékben az ellenkező nem képviselőire irányul.

    Biszexualitás

    Azon állapot megnevezése, amelyben az egyén társkereső aktivitása egyaránt irányul mindkét nem képviselőire.

    Mi a különbség homoszexuális és meleg között?

    Első megközelítésben semmi: a két szót a köznyelv szinonimaként használja. Árnyalataiban azonban igen sok eltérést találhatunk. Amíg a homoszexualitás műszóhoz az orvostudományt asszociáljuk, addig a meleg kifejezés inkább életmódot sejtet. Az egyes emberre vonatkozóan a különbséget nehéz tetten érni. A megoldás a titkolózás-önelfogadás fogalomkörében kereshető, de nem lehet rámutatni egy fázisra, ameddig valaki homoszexuális, onnantól kezdve viszont meleg. Ha azt mondjuk, hogy melegnek nevezzük azt a homoszexuálist, aki életét önmagával megbékélve, nemi irányultságának megfelelően meri szervezni, akkor – bár kivételt, mint mindenre, könnyen lehet találni – talán nem tévedünk nagyot.

    Melyik szó a helyesebb?

    A meleg szó kevésbé cseng tudományosan, viszont egy szempontból feltétlenül előnyösebb a homoszexuálisnál: nem hordozza magában szükségszerűen a szexualitás gondolatát. Hiszen a homoszexualitás nemcsak a kifejezett szexuális tevékenységre korlátozódik, hanem az ember teljes életét meghatározza (csakúgy, mint a heteroszexualitás). Nem szerencsés egy embert a maga egészében (munkájában, vallásában, egészségében, kikapcsolódásában, hobbijában stb.) olyan szóval meghatározni, amely – tévesen – azt sugallja, hogy életében a hét 168 órájából 168 a szexről szól.

    Mi következik az értéksemleges szavak használatából?

    Egyesek tartanak attól, hogy ha aktív szókincsükből száműzik a dehonesztáló szavakat, és „homokosok” vagy „perverzek” helyett elkezdenek melegekről és leszbikusokról beszélni, a környezetük egyből elfogadó attitűdöt tulajdonít nekik. E megközelítés téves. Feltéve – de meg nem engedve –, hogy a homoszexualitás a társadalom rákfenéje, az istenképiség folytán minden embernek kijáró tisztelet őket is megilleti. Abból, hogy valaki pl. a „jehovista” vagy „szektás” szavak helyett a „Jehova tanúja” és „kisegyházhoz tartozó” kifejezéseket használja, egyedül a beszélő intelligenciájára lehet következtetni: arra, hogy ellenvéleményének megfogalmazásában nem szorul a sértegetés szánalmas eszközére.

    Homofóbia

    E nyelvtanilag nem szerencsés szóalkotás a homoszexuálisoktól való félelemre, illetve a velük szembeni gyűlöletre vonatkozik. A melegek ellen érvelő retorikában megfigyelhető, hogy minél indulatosabb és szélsőségesebb az elítélő vélemény, hátterében annál több félelem mutatható ki. Félelem attól, hogy a melegek megrontják az ifjúságot, hogy aláássák a társadalmi morált, hogy kötelezővé akarják tenni a homoszexualitást, hogy ki fog halni az emberiség stb. E félelmek, amint látni fogjuk, alaptalanok. Megítélésükkor érdemes felidéznünk az óegyház keresztyénellenes hecckampányait: „a keresztyének aláássák a társadalmi morált, paráznák, kutakat mérgeznek, csecsemőket gyilkolnak”. Az áteredő bűnben megsérült emberi természet szomorú tulajdonsága, hogy az ismeretlenre nem természetes kíváncsisággal, hanem félelemmel és agresszióval reagál.

    2. Tények és tévhitek

    Hány embert érint a kérdés?

    Divatos kérdés, hogy a társadalomban mekkora a homoszexuálisok aránya. Az amerikai melegmozgalmak többnyire 10 %-ról beszélnek, a harcos, „megélhetési” melegellenesek 1 %-ról. Az igazság minden bizonnyal középen van: az általánosan elfogadott statisztikák szerint a legkorrektebb becslés 5–7 %. Ha Magyarország tízmilliós összlakosságának 70 %-át tekintjük szexuálisan aktív korúnak (vagyis a gyerekeket és a „nagyon öregeket” leszámítjuk), akkor is mintegy 350 000 férfival és nővel kell számolnunk. Megjegyzendő azonban, hogy a homoszexualitással, annak elfogadásával, megélésével kapcsolatos krízis nem a nagykorúsággal kezdődik, hanem a korai serdülőkorban, és nem is ér véget akkor, amikor az egyén felhagy az aktív szexuális élettel. Elsősorban az egyedül maradt idős melegekre kell itt gondolni, akiknek új társ találására már nincs esélyük, gyermekük nincsen, így az öregedésből eleve adódó krízist hatványozottan élik át. Valószínű tehát, hogy a 350 ezres becslés nagyon is szerénynek tekinthető.

    Ez a melegek aránya. Ami viszont az érintettséget illeti, azt kell mondanunk, hogy a melegek mindannyiunk mindennapi életében jelen vannak: a családban, munkahelyen, templomban, villamoson, közértben stb. – de a rejtőzködés, a kiközösítéstől való félelem miatt erről a legritkább esetben szerzünk tudomást. Az az ember, aki – mondjuk – két tucatnál több rokonnal, ismerőssel, baráttal, munkatárssal rendelkezik, és mindemellett úgy tudja, hogy ő egyetlen meleget sem ismer személyesen, annak célszerű alázatos önvizsgálatot tartani: „Vajon miért nem ébresztek annyi bizalmat, hogy a környezetemben élő melegek őszintén meg merjenek nyílni előttem?” – Ha feltételezzük, hogy az ember nemcsak individuum, hanem közösségi lény is (márpedig keresztyénként nehéz mást feltételezni), akkor azt kell mondanunk, hogy a homoszexualitás kérdésében mindenki érintett: a meleg kisebbség azért, mert róla van szó, a heteroszexuális többség azért, mert embertársairól, testvéreiről, akikért felelősséggel tartozik.

    Mi okozza a homoszexuális hajlamot?

    „Örökletes” vagy „tanult”? E kérdés népszerű kávéházi vitatéma. Mégpedig elsősorban azon laikusok körében, akik kedvelik a katonás, egymondatos „fehér vagy fekete” válaszokat.

    Sajnos a válasz nem olyan egyszerű, mint a kérdés. A homoszexualitás – hasonlóan bármely emberi tulajdonsághoz vagy viselkedésformához – az ember egész egzisztenciájába, testi-lelki valójába ágyazottan jelenik meg. Genetikai adottságok, születés előtti hormonális és egyéb biokémiai hatások, interperszonális kapcsolatok és a legkülönbözőbb pszichés történések állnak kölcsönhatásban egymással, és határozzák meg a személyiség valamennyi vonását.

    A kutatások fényében egy dolog bizonyosan kimondható: a homoszexualitásnak nincs egyetlen oka, más szóval multifaktoriális jelenségről van szó. Fontos azonban megjegyezni, hogy amíg valamennyi tényezőt nem sikerült (és talán soha nem is sikerül) feltárni, addig bizonyos faktorokról egyértelműen kimutatható, hogy semmi közük a homoszexualitás kialakulásához.

    a) Igaz-e, hogy megtalálták a homoszexualitást kódoló gént?

    Nem igaz. Az X kromoszóma q28-as szakaszán talált génnek igazolhatóan döntő hatása van a homoszexuális hajlam kialakulására, azonban e hatásmechanizmust nem ismerjük. Az a szimplifikáló nézet, amely szerint a kérdéses gén magát a homoszexuális hajlamot kódolná, téves és tudománytalan. Ugyanakkor téves az az álláspont is, amely szerint a kérdéses gén nem létezik, vagy hogy semmilyen hatást nem gyakorol a szexuális orientációra.

    b) Igaz-e, hogy a homoszexualitás megrontással terjed?

    Nem igaz. Tudományos kutatások szerint a melegek és leszbikusok első szexuális élménye általában ugyanúgy heteroszexuális élmény, mint a heteroszexuálisoké. A különbség csak annyi, a heteroszexuálisok és a biszexuálisok tudják élvezni a heteroszexuális együttlétet, a melegek és leszbikusok azonban nem élvezik, így – ha valós érdeklődésüket felismerik – ők maguk keresik velük azonos nemű emberek társaságát.

    c) Igaz-e, hogy a homoszexualitás „propagandával” terjed?

    Nem igaz. Senki nem lesz meleg, leszbikus vagy akár csak biszexuális attól, hogy róluk olvas, velük beszélget, vagy egy ilyen szórólapot tart a kezében. (Ahogy a melegek sem válnak heteroszexuálissá attól, hogy nap mint nap szembesülnek a heteroszexualitással.) Viszont amióta az információk csökkentik az előítéleteket és az elutasítást, több meleg mer valós szexuális orientációja szerint élni. Ez azonban nem azt jelenti, hogy megnő a melegek számaránya a társadalomban, csupán azt, hogy kevesebben kényszerülnek titokban tartani életüknek ezt az alapvető, meghatározó részét, és több ismerősük tud róla.

    d) Igaz-e, hogy a homoszexualitást gyerekkori trauma okozza?

    Nem igaz. E nézetet az ortodox freudizmustól örököltük, amely minden emberi jelenséget gyermekkori (szexuális) traumákkal igyekszik magyarázni. Alapvető probléma, hogy kisebb-nagyobb megrázkódtatások minden gyerek életében vannak, kezdve magával a születéssel, folytatva az anyamellről való leválasztással, a szobatisztaságra neveléssel stb. A szexuális orientáció pedig mindezek után (vagy mellett) alakul, ahogy alakul. A melegek többségét semmivel sem érte több trauma gyermekkorában, mint kortársaikat. A súlyos pszichés konfliktusok később következnek; akkor, amikor a serdülő fiú vagy lány reflektálni kezd saját, már rég meglévő különbözőségére, és esetlegesen elszenvedi az első atrocitásokat intoleráns környezetétől.

    e) Igaz-e, hogy a homoszexuálisok gyermekei maguk is melegek lesznek?

    Nem igaz. Számos kutatás bizonyítja, hogy az azonos neműek által felnevelt gyerekek ugyanakkora eséllyel lesznek hetero- vagy homoszexuálisok, mint az ellenkező nemű párok gyerekei. És ne feledjük, hogy a melegek és leszbikusok túlnyomó többsége heteroszexuális családban nőtt fel, és így váltak homoszexuálissá. Alaptalan az a feltételezés, amely szerint a szexuális orientáció modellkövetés következtében alakul ki.

    f) Igaz-e, hogy azért lesz valaki meleg, mert nincs sikere az ellenkező nemnél?

    Nem igaz. Számos meleg és leszbikus tudna beszámolni olyan kínos szituációkról, amikor az ellenkező nemből valaki szerelmes lett beléjük, de ők ezzel az érzéssel nem tudtak mit kezdeni, nem tudták viszonozni. A homoszexuálisok nem azért nem keresik a szerelmet az ellenkező neműekkel, mert félnek a kudarctól, hanem mert egyszerűen a saját nemükhöz vonzódnak.

    g) Igaz-e, hogy sokan csak divatból lesznek melegek?

    Nem igaz. A melegek, leszbikusok és biszexuálisok úgy érzik, nem ők választották szexuális érdeklődésüket. Ha egy nő nem vonzódik a nőkhöz, egy férfi a férfiakhoz, akkor nem élvezi velük a szexet, akármi legyen is a divat.

    h) Igaz-e, hogy az egyszeri „kaland” homoszexuálissá tesz?

    Nem igaz. Egy klasszikus felmérés szerint a felnőtt férfiak közel 40 %-a élt át életében legalább egyszer orgazmussal járó homoszexuális kapcsolatot, s mégis heteroszexuálisok maradtak. Zárt férfiközösségekben (kollégiumban, börtönben, katonaságnál) gyakran megjelenik az átmeneti homoszexuális viselkedés. Viszont a tapasztalat szerint aki eredendően nem meleg, az a hónapokig vagy évekig folytatott homoszexuális gyakorlat után is, amint lehetősége nyílik rá (pl. leszerelés vagy szabadlábra helyezés után), azonnal visszatér a heteroszexuális élethez.

    i) Igaz-e, hogy a homoszexuális hajlam démoni hatásra alakul ki?

    Nem igaz. Ez ideologikus magyarázat, amely fundamentalista keresztyén körökben terjedt el, és nélkülöz minden biblikus alapot. A Szentírásnak a homoszexualitásra vonatkoztatott szövegrészeit alább vizsgáljuk majd. Az viszont itt leszögezhető, hogy ördögi befolyásolás okozta homoszexualitásról Isten Igéje nem tud. A tapasztalat ellenben azt mutatja, hogy a homoszexuális hajlam válogatás nélkül van jelen hívő és nem hívő emberekben, megtérés és bűnbánattartás után csakúgy, mint előtte. E kérdésről a későbbiekben még esik szó.

    Megváltoztatható-e a homoszexuális hajlam?

    Sokan vélekednek úgy, hogy a homoszexualitás csak átmeneti állapot, rossz szokás; ha valaki akarja, kinőheti. Ez az álláspont téves.

    A melegek nem maguk választották a szexuális érdeklődésüket, hanem az inkább történik velük, függetlenül attól, hogy ők mit szeretnének, vagy mások mit várnak el tőlük. Akarattal a vágyakat nem lehet befolyásolni, csak annyit lehet elérni, hogy valaki „megtartóztassa” magát a saját nemű partnertől.

    Egyes pszichológusok, pszichiáterek és keresztyén lelkigondozók beszámolnak ugyan „gyógyulásokról”: olyan esetekről, amikor a meleg páciens terápia hatására áttért a heteroszexuális életformára. Ám „sikert” csupán az alanyok mintegy 25–30 %-ánál értek el, s a teljes képhez hozzátartozik, hogy ezek már eleve biszexuálisok voltak.

    Megváltoztatható-e a homoszexuális életmód?

    Természetesen igen. Az ember társas lényként nagyon erősen motivált a környezetéhez való idomulásra. Ismert jelenség, hogy a fiatal vagy idősebb meleg megpróbál megfelelni az elvárásoknak, és saját természetes késztetésén erőszakot téve heteroszexuális kapcsolatra, nem ritkán házasságra lép.

    Csakhogy a tünet megszűnése nem jelenti az ok eltűnését. Bár a család, az imacsoport, az ördögűzéssel vagy „gyógyítással” kísérletező sarlatán örvendezhet a látszólagos sikernek, előbb-utóbb bebizonyosodik, hogy az nem volt ingyenes. A heteroszexuális viselkedésre beidomított „egykori” melegek elfojtott önmaguk elől gyakran menekülnek szenvedélybetegségbe, neurózisba vagy öngyilkosságba.

    Természetesen (a tudománytalanságon túlmenően) a legbecstelenebb dolgok egyike az ok és okozat cinikus felcserélése: annak állítása, hogy „a homoszexuálisok hajlamosabbak a szenvedélybetegségre, neurózisra vagy öngyilkosságra.”

    Betegség-e a homoszexualitás?

    Hogy a homoszexualitás nem testi betegség, nem kell bizonygatni. Aki olyan véleményeket hangoztat, hogy a homoszexuálisokon morfológiai elváltozások (pl. széles medence, hosszú ujjak stb.) jelentkeznek, önmagát minősíti. A releváns kérdés csakis az lehet, hogy a szexuális orientáció e válfaját pszichésen kórosnak kell-e tekinteni.

    Kétségtelen, hogy a homoszexualitás „rendellenesség”, amennyiben a kifejezést szó szerint vesszük, tudniillik, hogy ellentétben áll a megszokottal, azzal, amit a többség a maga életében „rendnek” nevez. Az viszont csupán a laikusok közkeletű tévedése, hogy mindaz, ami bármilyen módon eltér az átlagtól, a „szabványtól”, betegség. Ilyen alapon betegségnek kellene tartanunk a 130 feletti IQ-t is, mivel az a népességnek csupán mintegy 2 %-ában fordul elő, vagyis ellentétben áll a megszokottal, a rendessel. Csakhogy valamely állapot nem attól minősítendő egészségesnek vagy betegnek, hogy milyen annak a statisztikai gyakorisága, nem is attól, hogy a közvélemény miként vélekedik róla. Az egészségnek/betegségnek megvannak a tudományos alapon meghatározott kritériumai, s ezek meghatározásában az ENSZ Egészségügyi Világszervezete, a WHO kompetens.

    A homoszexualitást mind a közvélemény, mind a szakirodalom betegségnek tekintette, amíg a kifejezetten ezt célzó kutatások eredményei nem váltak ismertté. Ennek hátterében az állt, hogy a pszichiáterek eleve csak olyan melegekkel találkoztak, akik rendelőikben megjelentek – vagyis akiknek tényleg volt valamilyen mentális problémájuk. Amikor – az 1950-es években – elkezdtek vizsgálni olyan melegeket, akiket nem a rendelőkből szedtek össze, meglepő módon azt tapasztalták, hogy pszichés állapotuk semmiben nem különbözik a heteroszexuális kontrollcsoport tagjainak állapotától. Egyik döntő kísérletben a homo- és heteroszexuális személyekkel készült projekciós tesztek (Rorschach és TAT) névtelen profiljait összekeverve adták oda a tesztek értelmezésében leginkább járatos, gyakorló pszichiátereknek. Az volt a feladatuk, hogy válasszák külön a homoszexuálisokkal készült profilokat. A vizsgálatban részt vevő szakemberek közül senki nem tudta megoldani a feladatot, még közelítőleg sem.

    Az új felismerések fényében 1992-ben az ENSZ Egészségügyi Világszervezete a homoszexualitást törölte A Betegségek Nemzetközi Osztályozása (magyar kiadás: 1994) listájáról. Magánemberként persze azóta is mindenki azt gondol, amit akar, de aki orvos vagy pszichológus létére a homoszexuális hajlamot akarja gyógyítani, azt a szakma egyöntetűen sarlatánnak minősíti.

    Természetellenes?

    Amíg az egészség–betegség kérdésében van a válaszadásban illetékes szakmai irányzat, addig annak eldöntésében, hogy a homoszexualitás természetes-e vagy sem, kénytelenek vagyunk a logikára hagyatkozni.

    Mit nevezünk természetellenesnek? Értelemszerűen azt, ami nem természetes. A természetesség fogalmát illetően azonban egyértelmű definíció nem áll rendelkezésünkre. Különböző meghatározások különböző válaszhoz vezetnek. Nézzük a legkézenfekvőbb definíciókat!

    a) Természetes: ami a természetben megtalálható

    E meghatározás tautologikus, hiszen a „természet” fogalma nem természetes, hanem társadalmi konstruktum, s mint ilyen, önmaga is definiálásra szorul. Amennyiben önkényesen úgy döntünk, hogy a természetet azonosítjuk a szubhumán (tehát az állatvilággal bezáruló, emberi beavatkozástól mentes) létrenddel, akkor a következőket mondhatjuk: a homoszexualitás jelensége az állatvilágban is megtalálható, méghozzá a törzsfejlődés minden szintjén, az ecetmuslicától egészen a főemlősökig. A félreértések elkerülése végett: nem zárt, az ellenkező nemtől izolált környezetre kell gondolnunk, tehát kényszerű homoszexualitásra, hanem természetes körülmények között megfigyelt homoszexuális preferenciára. E definíció szerint a homoszexualitást tehát természetesnek kell tekintenünk (szemben mondjuk a természetellenesnek minősítendő művészettel, politikával vagy vallással).

    b) Természetes: ami valaminek (valakinek) a saját természetéből fakad.

    A vasnak természetes tulajdonsága, hogy oxidálódik. A póknak, hogy nyolc lába van, és a struccnak, hogy kettő. A kétlábú pók és a nyolclábú strucc természetellenes volna. Természetes dolog az ember halála, és természetes annak módja, ha nem külső beavatkozás idézi elő. Természetes az ember szexualitása, és természetes annak kiélése, már amennyiben az adott ember saját természetének megfelelő módon történik. Tehát ha egy heteroszexuális személy heteroszexuális kapcsolatot létesít, az természetes, de ha homoszexuális aktusban vesz részt, az részéről természetellenes. Ugyanígy: természetes, ha a meleg vagy leszbikus személy azonos nemű társat választ, de természetellenes, ha heteroszexuális vonalon próbálkozik.

    c) Természetes: ami nem akadályozza a természet működését

    A homofób retorika egyik leggyakoribb, ugyanakkor legszánalmasabb közhelye, hogy ha minden ember homoszexuális lenne, akkor kihalna az emberiség.

    Az állítás önmagában teljesen igaz, csak épp semmit nem jelent. Az emberiség érthető okokból akkor is kihalna, ha minden ember férfi volna. De nem az. Vagy ha minden nő túl lenne a klimaxon. De nincs. Természetellenesnek kellene mondanunk az oxigént is, ha annak aránya az atmoszférában nem 21 % volna, hanem – mondjuk – 82 %.

    Ha minden ember meleg lenne, az valóban természetellenes volna. Azonban a melegek aránya a különböző társadalmakban konstansnak tekinthető. Amint fentebb már tárgyaltuk, a homoszexualitás nem járvány, hogy egyre nagyobb méreteket öltsön. Így pontosan annyira kell természetellenesnek tekinteni, mint a férfi-létet, a klimaxot vagy az oxigént.

    És egy megjegyzés: a Föld lakossága, évszázadok lassú kapaszkodásával, 1804-ben elérte az 1 milliárd főt. 123 év kellett a 2 milliárd eléréséhez. A 3 milliárdhoz elég volt további 33 év (benne a második világháborúval), és 1999-re az emberiség létszáma 6 milliárd lett. Tehát az emberiséget a kihalástól félteni enyhén szólva is irreális, legalábbis népesedési okokból. (Az ökológiai katasztrófának pedig, amely valós veszély, értelemszerűen semmi köze a homoszexualitáshoz.)

    Isten mégiscsak férfinak és nőnek teremtette az embert!

    Ez evidencia, amit senki sem akar tagadni. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a televízióban, valahányszor melegrendezvényről esik szó, rendszeresen mutogatnak női ruhában pózoló férfiakat. A jelenség magyarázata azonban nem a melegekben, hanem a médiában keresendő: a kamera azt veszi fel, ami látványos, ami szokatlan. Teljesen hétköznapi módon öltözködő és viselkedő férfiakon és nőkön nemigen van mit mutogatni, még akkor sem, ha a tömeg 90 %-át teszik is ki.

    Általános tévhit, hogy a homoszexuálisok a másik nem ruháit hordják. Ez nem igaz. Azokat az embereket, akik a másik nem ruháit szeretik hordani, transzvesztitáknak nevezzük. A transzvesztita viselkedés hátterében, függetlenül a tényleges szexuális orientációtól és identitástól, állhat egyszerű feltűnési vágy vagy polgárpukkasztás, de lehet szó betegségről is (ún. transzvesztita fetisizmus). Ez utóbbi megtalálható a Betegségek Nemzetközi Osztályozásában, és a diagnózis egyik kritériuma, hogy a páciens heteroszexuális legyen. Ami a homoszexuális férfiakat illeti: döntő többségük soha nem öltözik női ruhába, nem sminkeli magát, sőt sokuk elég hosszú órákat tölt edzéssel, hogy még férfiasabban nézzen ki. A legtöbb meleg férfi egyáltalán nem találja vonzónak a nőnek kinéző férfiakat.

    Igaz-e, hogy a melegek el akarják mosni a nemek közötti határokat?

    E vád nemcsak értelmetlen, de értelmezhetetlen is. A homoszexualitás nem ideológia, nem mozgalom, hanem az egyén (saját választásától független) adottsága – leginkább olyasmi, mint a balkezesség. S ezen adottságát az intoleráns, gyűlölködő környezetben felnövő homoszexuálisok többsége alaposan megszenvedte. A meleg férfiak teljes mértékben férfiak, s így kívánnak és szeretnek férfiakat mint férfiakat. A leszbikusok teljes mértékben nők, s így kívánnak és szeretnek nőket mint nőket.

    Igaz-e, hogy két meleg közül az egyik női, a másik férfiszerepet játszik?

    Általánosan semmi esetre sem. Ahogy heteroszexuálisoknál, úgy a melegeknél is többféle párkapcsolati modell létezik. Vannak elnyomásra épülő kapcsolatok, ahol valóban megosztják a szerepeket, és az egyik fél unásig mosogat, mialatt partnere nem dolgozik, hanem pl. újságot olvas. Vannak egyenlőségen alapuló kapcsolatok is, ahol szintén van valamiféle „nő–férfi” szereposztás, viszont itt a „férfias” szerepet betöltő fél ugyanannyi hasznos háztartási munkát végez (pl. takarít, autót szerel, kertet ás, fát vág, disznótrágyát hord), mint a „nőies” szerepet játszó fél. A legtöbb párkapcsolat azonban nem a nemi szerepek köré szerveződik: a partnerek felváltva vagy egyéni érdeklődésüknek és képességeiknek megfelelően végzik a házi munkát, illetve az egyéb „férfiasnak” vagy „nőiesnek” tartott tevékenységeket.

    „A homoszexuálisok undorítóak!”

    Ami esetleg undorító lehet valaki számára, az nem a homoszexuális ember, hanem a két azonos nemű ember közötti nemi aktus elképzelt gondolata. A legtöbb heteroszexuális – amint arról már esett szó – abban a naiv hitben él, hogy egy meleget sem ismer. Holott szinte statisztikai lehetetlenség, hogy egy, az ismeretségek kiterjedt hálójában élő ember környezetében ne forduljanak elő homoszexuálisok. Előfordulnak – csak az illető nem tud beállítottságukról, és így nem tudja, hogy „jaj, nekem undorodnom kéne ettől az embertől!”

    Amint arról már esett szó, a „homoszexualitás” kifejezés annyiban szerencsétlen, hogy az ember önkéntelenül is a szexuális aktust asszociálja hozzá. Ebből adódik az a makacs tévképzet, hogy a melegeknek és leszbikusoknak csak a szexen jár az eszük, egész életük a szexről szól. Sok ember azért gondolja ezt, mert semmi mást nem tud róluk, csak azt, hogy férfi vagy nő iránt érdeklődnek.

    Valójában a melegek érző emberi lények, akiknek családjuk, munkahelyük, hobbijuk, lakáskölcsönük, nyugdíjas-igazolványuk, házi feladatuk, kedvenc tévéműsoruk, baráti körük, nagyanyjuktól örökölt teáskészletük, macskájuk és tengerimalacuk van – és igen, szexuális életük is. Ez utóbbi az „átlag meleg” életéből pontosan ugyanannyi időt tölt ki (mondjuk heti 4–5 órát), mint az „átlag heteroszexuális” életéből.

    A probléma ott van, hogy amikor egy homoszexuálist kirúgnak a munkahelyéről, kizárnak a gyülekezetből, kitagadnak a családból és öngyilkosságba hajszolnak, akkor nem az a „4–5 óra” vész el, pusztul el, hanem az egész ember.

    „El a kezekkel a gyerekeinktől!”

    Le kell szögezni, hogy a pedofília (mi több, a gyerekkereskedelem) sajnos valóban létező jelenség a társadalomban. De hadd ismételjük meg, amit a pederasztia szó kapcsán írtunk: a felnőttek által kiskorúak rovására elkövetett szexuális agresszió áldozatai az esetek szignifikáns többségében kislányok, az agresszor pedig felnőtt férfi – többnyire az apa vagy más közeli rokon.

    A pedofil cselekedet bűncselekmény, a pedofília azonban pszichiátriai betegség, amely – mint a betegségek általában – nem válogat sem intellektusra, sem társadalmi osztályra vagy pozícióra nézve az áldozatokban. Kislányokat molesztáló férfiakat találni a rendőrök, lelkészek, jogászok és politikusok között is. Ezeket az eseteket igyekeznek elmismásolni. A média pedig foglalkozik a homoszexuális pedofíliával: még akkor is, ha hatvan kislány megerőszakolására egyetlen olyan eset jut, ahol kisfiú volt az áldozat. Amikor Nero fölgyújtotta Rómát, akkor is át kellett hárítani a felelősséget valakire – akkor történetesen a keresztyénekre. A bűnbakképzés nem mai találmány.

    Ha tényszerűek akarunk lenni, meg kell nézni a létező meleg párkapcsolatokat, illetve a különböző társkereső fórumokon található hirdetéseket. És egyértelműen olyan kép rajzolódik ki, hogy a melegek többsége – amint a heteroszexuálisok többsége is – döntően saját korosztályában keresi társát, néhány éves eltéréssel. S minél nagyobb a két partner közötti életkori rés, annál ritkábban találunk rá tényleges példát. A melegekről (pl. meleg tanárokról) azt vélelmezni, hogy közelükben a gyermekek nagyobb veszélynek vannak kitéve, mint heteroszexuális tanárok között, teljesen alaptalan, rosszhiszemű vádaskodás.

    Igaz-e, hogy a melegek molesztálják a heteroszexuálisokat?

    Egy meleg számára semmivel sem vonzóbb valaki azért, mert heteroszexuális, sőt, nála értelemszerűen rosszabbak az esélyei, nagyobb a (durva) elutasításból származó megaláztatás kockázata. Viszont a közhiedelemmel ellentétben a homoszexuálisoknak nincs titkos jelük, amelyről beazonosíthatnák egymást. Ezért esetenként valóban előfordulhat, hogy egy heteroszexuális ember váratlanul közeledést tapasztal egy vele azonos neműtől. Ez semmivel sem kínosabb szituáció, mint amit a nők többsége naponta átél: számukra egyáltalán nem vonzó férfiak célozgatásait, pikáns megjegyzéseit, kéretlen udvarlását kell higgadtan visszautasítani: akár a munkahelyen, akár baráti társaságban, de sokszor az utcán is. Az a helyes, ha a megszólított nem támadásnak veszi a közeledést, hanem elismerésnek, még ha azzal nem is tud mit kezdeni. Az egyszerű és udvarias „ne haragudj, de én heteroszexuális vagyok” mondat teljesen elegendő a félreértés tisztázásra.

    Alaptalan tévképzet, hogy a homoszexuálisok válogatás nélkül vonzódnak minden azonos nemű emberhez. Valójában éppen olyan magas elvárásokat támasztanak a társukkal szemben, mint a heteroszexuálisok. Ugyanúgy fontos nekik, hogy miről lehet beszélgetni a másikkal, milyen életstílusa van, milyen a világnézete, ugyanannyira lángol-e a szerelme, hogy néz ki és milyen vele az ágyban, mint a heteroszexuális kapcsolatokban.

    Igaz-e, hogy a melegek felsőbbrendűnek tartják a homoszexualitást?

    Nem igaz. Saját életükre vonatkozóan azok a homoszexuálisok, akik túlléptek a környezet gúnyolódásán, gyűlöletén, és képessé váltak önmaguk és szexuális orientációjuk elfogadására, természetesen jobbnak tartják a meleg életvitelt, mint a számukra teljesen idegen heteroszexuális magatartásformát. De légből kapott a vád, miszerint a melegek „téríteni” akarnának bárkit is, „kötelezővé” kívánnák tenni a homoszexualitást.

    „Halál a családra!” – Igaz ez?

    1999-ben, az Éjféli Kiáltás Misszió kiadásában megjelent egy traktátus, A homoszexualitás keresztyén szemmel címmel. A füzetben olvasható három előadás közül az első A teológus szemszögéből alcímet viselte. Ebben Sípos Ete Álmos református lelkipásztor többek között a következőt állította: „Egy hivatalosan jóváhagyott és engedélyezett homoszexuális fesztiválon a mozgalom tagjai így kiáltoztak: »Halál a családra!«” Vajon igaz lehet-e ez az állítás?

    A vádban két motívum lehet szembeszökő a figyelmes olvasónak. Egyrészt a feltűnő hasonlóság a zsidók (pár évszázaddal korábban: a keresztyének) elleni vérvádakkal. Másrészt a forrásmegjelölés tökéletes hiánya: nemcsak bibliográfiai adatokat nem közöl a szerző, de az inkriminált fesztivál helyszínét és időpontját sem említi.

    E technikai részleteken túlmenően azonban le kell szögezni három dolgot. Először is minden rendezvényen előfordulhatnak nemcsak provokátorok (alkalmilag kérdezzük meg: cui prodest?), de pszichopaták is. Ezért a fenti mondat elhangzását a priori cáfolni nem lehet. Másodszor azonban látnunk kell: a homoszexuálisok ugyanúgy szülőktől születtek és testvérek, nagyszülők között nőttek fel, mint a heteroszexuálisok. A melegek és leszbikusok többsége a szeretet ezer szálával kötődik családjához. Keserűségei közepette alkalmasint az is szeretettel gondol vissza gyermekkorára, akit szülei végül kitagadtak homoszexualitása miatt. Harmadszor pedig közhelyszámba megy, hogy a melegmozgalom célkitűzése világszerte az, hogy az élettársi kapcsolatban együtt élő azonos nemű párokat is ismerje el a társadalom családnak – valahogy úgy, ahogy a gyermektelen házaspárokat elismeri.

    E három szempont alapján (is) vissza kell utasítanunk azt az összeesküvés-elméletet, amely szerint a melegek alattomban vagy nyíltan a család felszámolására törekednek.

    Hűtlenség, állandó partnerváltogatás

    Gyakori vád, hogy a homoszexualitás szükségszerű velejárója a kicsapongás, a partnerek gyakori váltogatása. Ez így, általánosan nem igaz. A melegek többsége ugyanúgy igényli az intimitást, biztonságot, állandóságot, mint a heteroszexuálisok többsége. Ezzel együtt valóban létezik a promiszkuitás jelensége, de ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni néhány dolgot.

    Először is jusson eszünkbe, hogy a megkötött (értelemszerűen heteroszexuális) házasságok fele válással végződik. Aztán nézzünk körül szombat este egy fiatalok által látogatott szórakozóhelyen. Láthatjuk: a felszínes, gyakran csak szexuális kalandra irányuló kapcsolatteremtés egyáltalán nem a melegek sajátossága. Hogy a homoszexuálisok között mégis valamivel gyakoribb a promiszkuitás, annak két oka van.

    Az egyik – valószínűleg kisebb jelentőségű – egy etológiai tény: a hím egyed már az állatvilágban is poligámnak számít. Ez humán szinten „csapongásban” jelenik meg. Heteroszexuális kapcsolatokban e csapongás fékjeként jelen van a nő, melegeknél, ahol a kapcsolat mindkét résztvevője férfi, ez a fék hiányzik. Ugyanakkor világosan kell látnunk, hogy a dolog nem a homoszexualitást jellemzi, hanem a férfi nemet. Ezt egyértelműen igazolja, hogy a leszbikus kapcsolatok tartóssága eléri a heteroszexuális kapcsolatokét, márpedig a leszbikusok pontosan annyira homoszexuálisok, mint a meleg férfiak.

    A súlyosabb ok: a társadalom a heteroszexuális kapcsolatokat a legkülönbözőbb módokon támogatja, „jutalmazza”. Gondoljunk a lakáshitelekre, a közösen kivehető szabadságokra, vagy az egészen banális „kedvezményes belépő házastársaknak” jellegű akciókra. A melegkapcsolatok ezzel szemben folyamatos támadásnak vannak kitéve: „Szakíts vele!”, „Változz meg!”, „Menj el pszichológushoz!”, „Tartsd titokban!” stb.

    A legkegyetlenebb felszólítás talán az utóbbi. A környezet a legritkább esetben tolerálja, ha egy homoszexuális a társáról beszél. Ha egy férfi történetesen a munkahelyéről rendel telefonon két színházjegyet, a kollegája baráti érdeklődésére magától értetődően válaszolhatja, hogy a másik jegy a menyasszonyáé vagy a feleségéé. A meleg férfiak többsége ilyenkor kénytelen hadoválni valamit, alkalmasint nem létező barátnőről, „régi haverról” stb. Egy összeköltöző meleg pár számára már az hetekig tartó tépelődést jelenthet, hogy hogyan írják ki a névtáblára mindkettejük nevét. Az otthon nem tartózkodó férfi két hónapos barátnője minden további nélkül átveszi az ajánlott küldeményt, mondván: „az élettársa vagyok”. Ha valaki immár harminc éve él együtt azonos nemű társával, hasonló esetben akkor is dilemma előtt áll: vagy elviseli a postás gunyoros, megvető tekintetét, vagy megpróbálkozik a szánalmas „én vagyok az unokatestvére, és néhány napra itt lakom” jellegű magyarázkodással. Leszámítva az ilyen – nap mint nap többször is előforduló – helyzetek súlyosan megalázó, szeretetkapcsolathoz igazán méltatlan voltát, nem nehéz belátni, hogy mindez egyáltalán nem segíti elő a kapcsolatok stabilitását. Ilyen körülmények között csoda, hogy egyáltalán vannak – márpedig vannak! – elkötelezett homoszexuális kapcsolatok. Sok meleg mindennek dacára hosszan tartó, elkötelezett párkapcsolatban él. Igaz, ők ritkán szerepelnek a bulvárlapok címoldalán.

    „Kirakatba teszik a szexualitásukat”

    Gyakran elhangzik, hogy a melegek és leszbikusok szándékosan provokálnak a viselkedésükkel. Ezzel kapcsolatban észre kell vennünk, hogy a társadalom kettős mércét alkalmaz: bizonyos gesztusok természetes módon tartoznak hozzá egy szeretetkapcsolathoz. E gesztusokat a heteroszexuális pár esetében senki nem tekinti feltűnősködésnek, azonos nemű szerelmesek között azonban sokan provokatívnak ítélik.

    • Ha egy heteroszexuális pár kézen fogva sétál a körúton, az szolid és visszafogott. – Ha egy meleg pár kézen fogva sétál: kiviszik a szexualitásukat az utcára.
    • Ha egy fiú egy szál rózsával várja barátnőjét a pályaudvaron: „milyen kedves, lovagias.” – Ha a barátját várja egy szál rózsával: „a hülye köcsög, szándékosan tüntet a buziságával!”
    • Ha egy férfi kiteszi az irodában íróasztalra a menyasszonya fényképét: mindenki gratulál, milyen csinos. – Ha egy férfi a barátja fényképét teszi ki: dicsekszik a homokosságával.
    • Ha a „Jé, miféle gyűrű van az ujjadon?” kérdésre a válasz: „eljegyeztük egymást a barátnőmmel”, a reakció: „Gratulálok!” – Ha a válasz: „a barátomtól kaptam”, a reakció: „Miért nem maradnak meg ezek a hálószoba falai között?!”
    • Ha a „hogy hívják a kedvesedet?” kérdésre a fiú válasza „Éva”, mindenki ujjong. – Ha „Ádám”: provokáció.

    Néhány szó az AIDS-ről

    Az Amerikai Egyesült Államokban 1981-ben egy korábban ismeretlen, az immunháztartást kikezdő tünetegyüttest azonosítottak, amelynek kórokozóját és terjedési módját nem ismerték, csupán annyit tapasztaltak: homoszexuális férfiak körében terjed. Noha az első heteroszexuálisnál (egy nőnél) már augusztusban diagnosztizálták az új betegséget, 1982 januárjában átmenetileg mégis a GRID nevet adták neki, amely a „melegséggel kapcsolatos immunhiányos betegség” kifejezés angol megfelelőjének rövidítése.

    A mind több heteroszexuális megbetegedés ráébresztette a kutatókat, hogy a névadással nem sikerült a jelenség lényegét megragadni, és 1982. július 27-én az „Acquired Immune Deficiency Syndrome” elnevezés mellett döntöttek, amelynek jelentése: szerzett immunhiányos tünetegyüttes, rövidítése pedig: AIDS.

    Az AIDS egyelőre nem gyógyítható, halálos betegség. Kórokozója a HIV nevű vírus, amely a szervezetbe kerülés után évekig nem okoz tünetet, de a személy – tudtán kívül – továbbfertőzhet közben. A fertőzött állapot pár év múlva – kezelés nélkül – AIDS betegséghez vezet. A HIV továbbadása úgy történik, hogy a fertőzött személy testéből vér, ondó, izgalmi előváladék, hüvelyváladék vagy anyatej kerül a másik személy vérkeringésébe. A fertőzés leggyakrabban óvszer nélküli közösülés, illetve intravénás kábítószerezésnél a tű közös használata révén következik be. De elkapható a vírus szülés vagy szoptatás során is. Ezenkívül sokan fertőződtek meg vérátömlesztéssel vagy vérkészítmények alkalmazásával, főleg a korábbi években, vagy külföldön (elsősorban az elmaradottabb országokban) bekövetkezett baleset, gyógykezelés során. Ugyanakkor a köznapi érintkezés, együttlakás, közös evőeszköz-használat, játék vagy szúnyogcsípés révén a HIV nem terjed. Ezért teljesen indokolatlan pl. egy fertőzött gyermektől megtagadni az óvodába vagy iskolába járás lehetőségét.

    Ahogy a keresztyénséget nem lehet „zsidó vallásnak” tekinteni, pusztán azért, mert az első keresztyének zsidók voltak, ugyanúgy az AIDS sem nevezhető homoszexuális-betegségnek azért, mert kezdetben meleg férfiak között terjedt. Ma a világon 42 millió HIV-fertőzött van, többségük heteroszexuális, igen nagy hányaduk gyermek. A fertőzöttek száma 14 másodpercenként eggyel növekszik. Számos afrikai országban a lakosság 20–30, másutt közel 40 %-a HIV-pozitív.

    Az AIDS mindenkit veszélyeztet, aki nem tartja be az ún. „biztonságosabb szex” számos előírását, pl. nem használ gumi óvszert közösüléshez. Igaz, hogy az ismert magyar HIV-pozitív személyek (kb. ezeregyszáz fő) többsége meleg vagy biszexuális férfi. Ugyanakkor a szakértők becslése szerint a fertőzöttek tényleges száma a nyilvántartott eseteknek 4–5-szöröse lehet. És nagyon is valószínűsíthető, hogy a látens fertőzöttek között jóval magasabb a heteroszexuálisok aránya. Miért?

    Az, hogy valaki HIV-pozitív, egyetlen módon derülhet ki: ha az illetőn elvégzik a HIV-tesztet. Márpedig a tapasztalat azt mutatja, hogy még azok a heteroszexuális nők és férfiak is ritkán járnak HIV-vizsgálatra, akik kifejezetten könnyelműen és kockázatos módon élik nemi életüket. Így nemcsak saját egészségüket veszélyeztetik, hanem – tudtukon kívül – partnereikét is. Ezzel szemben a melegek – akik több mint két évtizede mást sem hallanak, mint hogy óvatosnak kell lenniük – rendszeresen és aránylag nagy számban járnak ellenőrzésre. Így a homofób propaganda, amely mindmáig hangoztatja, hogy az AIDS a homoszexuálisok betegsége, pont a heteroszexuálisokra üt vissza. Ugyanis amíg hamis biztonságérzetük felelőtlen és kockázatos viselkedésformákra sarkallja őket, addig a fertőzések száma viszonylag gyorsan nő közöttük.

    II. Jézus Krisztus örömhíre

    Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk, akit örökösévé tett mindennek, aki által a világot teremtette. Ő Isten dicsőségének a kisugárzása és lényének képmása, aki hatalmas szavával hordozza a mindenséget, aki miután minket bűneinktől megtisztított, a mennyei Felség jobbjára ült.
    (Zsid 1,1–3)

    Sokszor és sokféleképpen szólt Isten

    Mind a zsidóság, mind a keresztyénség alapélménye, hogy Isten, aki a világ teremtő és fenntartó Ura, elébe megy az őt kereső embernek, és kijelenti magát számára. A végtelen Isten, aki a véges ember számára elvileg megismerhetetlen volna, megismerteti magát a világgal, „sokszor és sokféleképpen”. Szól hozzá, meglátogatja, mellé szegődik az úton, törvényt ad neki, szövetséget köt vele és asztalához ülteti. A keresztyénség két aktus eredőjeként bontakozik ki a világban: az egyik Isten meghívó szeretete az ember felé (az Ige), a másik a megszólított ember igenlő válasza e meghívásra (a hit).

    Az atyákhoz a próféták által

    Az Ószövetség kulcsfogalma a Törvény, amelynek betartásához Isten egyedülálló ígéretét köti: „Én a ti Istenetek leszek, ti pedig az én népem lesztek.” Az Ószövetség lapjain végig megfigyelhető egy ambivalencia. Egyrészt a választott nép Isten ajándékának tekinti a Törvényt: felismeri mélységét, igazságát, és örvendezik neki. Másrészt történelme során tapasztalja, hogy bár vágyakozik Isten közelségére, a Törvény valahogy mindig kicsúszik a keze közül és teljesíthetetlennek tűnik számára. Isten emberei, a próféták folyamatosan terelgetik vissza a népet a Törvény útjára. Az intésekkel egyidejűleg azonban új ígéretek is elhangzanak: egy majdani új Törvényről, amely nem kőbe, hanem az emberi szívekbe lesz vésve, és egy Felkentről, aki fölemeli majd Isten népét.

    A Fiú által szólt hozzánk

    Az Újszövetség: Isten és ember szerető egymásra találása Jézus Krisztusban. Az ő tanítása: örömhír. Nem azért jött, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvözüljön általa a világ. Maga Jézus az út, amely az üdvösségre vezet; az új és örök üdvrendben az ő személye az egyetlen Törvény. Önmagában semmilyen cselekedet sem lehet okozója az üdvösségnek, hiszen az önmegváltás volna, márpedig Jézus nevén kívül nem adatott más név, amelyben üdvözülhetnénk. Örök életünknek forrása és csúcsa Jézus szeretete irántunk, s a mi iránta való viszontszeretetünk. Ez a szeretet nyilvánul meg a megváltott ember cselekedeteiben, s az életmód alapvető normája: „Minden szabad, de nem minden használ.” Valamely cselekedet annyiban nem használ és esik ítélet alá az újszövetségi Szentírás szövegeiben, amennyiben eltávolít Jézustól, a szeretet forrásától. Szemben az Ószövetséggel, az Újszövetség nem törvényvallás; nincsenek benne önkényes tilalmak. Jézus nem azért jött, hogy eltörölje, hanem, azért, hogy beteljesítse a Törvényt, amely nevelőnk volt az ő eljöveteléig. A Törvény teljessége pedig: a szeretet.

    Ő Isten dicsőségének a kisugárzása és lényének képmása

    A keresztyén üzenet csúcspontjaként János apostol így határozza meg az isteni mivolt lényegét: „Az Isten szeretet.” Szeretni azonban csak valakit lehet, mert a szeretet kommunikáció. Önátadás. János nem szűkíti be mondandóját olyasféleképpen, hogy „Isten az emberrel való viszonyában szeretet”. Kijelentése általános érvényű. Isten önmagában, a világ teremtésétől függetlenül is maga a szeretet. És ez csak úgy lehetséges, hogy Isten nem magányos személy, hanem szeretetközösség.

    „Sokszor és sokféleképpen” szól az Ige a szeretetről, amíg végre megtudjuk: a szeretetparancs nem egy esetleges utasítás a sok között, hanem magának a Szentháromságnak a belső életét tárja fel. Az Atya öröktől fogva ajándékozza önmagát a Fiúnak, semmit meg nem tartva magának. A Fiú az ajándékot, az isteni lényeg teljességét elfogadja, és – magának semmit meg nem tartva – visszaadja azt az Atyának, öröktől fogva megdicsőítve őt. Az Atya és Fiú szeretetének ez az állandó, önkiüresítő cseréje a Szentlélekben válik személyessé, aki e belső életben maga az ajándék.

    A három isteni személy szeretetközösségében a Fiú az Atya „dicsőségének a kisugárzása és lényének képmása”. Amikor a Biblia első lapján azt olvassuk, hogy Isten az embert saját képmására teremtette, akkor ez nem kevesebbet jelent, mint hogy az ember kezdettől fogva Jézus Krisztus vonásainak hordozója. Az ember egyetlen létértelme, hogy Krisztusban kiteljesedjen, s titokzatos testének (az egyháznak) tagjaként folytassa a Fiú művét a világban: az Atya megdicsőítését. Ezt az egyes ember úgy teheti meg, ha személyes életében a végsőkig elmegy az önkiüresítő szeretetben, s embertársai számára maga is ajándékká válik. Így részesül – napról napra – Krisztus halálában. Ha pedig „eggyé lettünk vele halálának hasonlóságában, még inkább eggyé leszünk vele a feltámadásának hasonlóságában is.”

    Minket bűneinktől megtisztított

    Tapasztalataink rendre megerősítik, amit a Szentírásból eleve tudunk: a világ, amelyet Isten szeretetből teremtett, az önzés, gyűlölet, félelem és erőszak – egyszóval: a bűn – útját járja. Mind a történelem, mind az emberek egyéni sorsa azt igazolja, hogy emberi erővel a bűn legyőzhetetlen. A keresztyén örömhír viszont arról szól, hogy mégis van kiút: Isten szeretete győzött az emberek szeretetlensége fölött. „Nincs tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak, mivel az élet Lelkének törvénye megszabadított téged Krisztus Jézusban a bűn és a halál törvényétől.” (Róm 8,1–2)

    „Mi módon igazulsz meg Isten előtt?”

    „Egyedül csak a Jézus Krisztusban való igaz hit által, oly módon, hogy bár lelkiismeretem vádol, hogy Isten minden parancsolata ellen súlyosan vétkeztem, azoknak egyikét is soha meg nem tartottam, sőt még mindig hajlandó vagyok minden gonoszra: mégis Isten, az én minden érdemem nélkül, egyedül az ő ingyen kegyelméből nekem ajándékozza és tulajdonítja Krisztusnak tökéletes elégtételét, igazságát és szentségét, mintha én soha semmi bűnt nem tettem volna és semmi bűnöm nem lett volna, sőt mintha én tanúsítottam volna mindazt az engedelmességet, amelyet Krisztus érettem tanúsított, de csak úgy, ha e jótéteményeket hívő szívvel elfogadom.” (Heidelbergi Káté, 60. kérdés)

    III. Homoszexualitás a Bibliában

    1. Betű és Lélek: a Szentírásról általában

    Isten népe kezdettől fogva ragaszkodott hitének azon tételéhez, hogy az isteni kijelentés teljessége maga Jézus Krisztus (l. „a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk”). Ő Isten Igéje, aki testté lett és közöttünk lakott. A Szentírás az Ige írásba öntése. Az egyház hűségesen ragaszkodik Isten Igéjéhez, a megfeszített és feltámadt Krisztushoz: „ő tett alkalmassá minket, hogy az új szövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a Léleké, mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít.” (2Kor 3,6)

    A keresztyénség keserű és szégyenteljes tapasztalata, hogy a Biblia betűje valóban képes ölni. Nem átvitt értelemben, nem a spiritualitás absztrakt síkján, hanem konkrétan és véresen. A történelem folyamán hívő keresztyének sokasága mártotta tövig a „kétélű kardot” (Zsid 4,12) hívő keresztyének, zsidók és pogányok szívébe, s hitte azt, hogy amit tesz, az kedves Isten előtt.

    Az egyház számára létkérdés volt, hogy a Lélek világosságánál egyértelműen megfogalmazza a Biblia helyes értelmezésének alapvető játékszabályait.

    A fundamentalizmus csapdája

    Közhely, hogy a Bibliából mindent és mindennek az ellenkezőjét be lehet bizonyítani. Ez a közhely azonban csak akkor igaz, ha a különböző szövegrészeket kiragadjuk környezetükből és önkényesen értelmezzük azokat. Akkor, ha jelenkori fogalmaink szerint gondolkodunk az ókorban keletkezett szövegekről. Akkor, ha betű szerint vesszük az idézetek jelentését.

    A fundamentalizmus voltaképpen nem más, mint bálványimádás: a Szentlélek által a betűn keresztül megszólaló Jézus Krisztus helyett magának a betűnek az imádata. Ennek hátterében a hitetlenség, a kicsinyes félelem rejtőzik: „Jaj-jaj, ha elengedjük a betű szerinti jelentést, mi marad a kezünkben?!”

    Mi marad a teremtés gondolatából, ha a teremtéstörténetet nem úgy értelmezzük, hogy Isten 6×24 óra alatt gyártotta a világot? Mi a Törvényből, ha tagadjuk, hogy annak öt könyvét az elsőtől az utolsó szóig maga Mózes írta (többek között a beszámolót saját haláláról)? Mi marad Jézus búcsúbeszédéből, ha azt tartjuk, hogy az nem szó szerinti jegyzőkönyve a mintegy hatvanöt évvel azelőtt elhangzottaknak, hanem János apostol ihletett alkotása az Úr tanításának szellemében? Mi lesz az áteredő bűn tanával, ha fel merünk tenni olyan kérdést, hogy Káin honnan szerzett magának feleséget, amikor az emberiség – a leírt szöveg szerint – összesen Ádámból, Évából és belőle állt (Ábelt ugyanis addigra már agyonütötte)?

    Ezen elvi kérdéseket a fundamentalisták mereven visszautasítják, mondván, hogy „a teljes Írás Istentől ihletett”, hogy a Biblia minden szava igaz. Ez az érv azért nem tisztességes, mert a kérdezőt olyan pozícióba kényszeríti, mintha az tagadná a Szentírás sugalmazott voltát. Holott csupán arról van szó, hogy a hermeneutikus értelmezés úgy képes hinni és vallani, hogy a Szentírás a maga egészében és minden szavában sugalmazott, hogy közben nem alázza azt a fogyasztói társadalom extra igényeit kielégítő receptgyűjteménnyé. A szövegnek a – misztériumvallásokat idéző – babonásan rettegő tisztelete helyett annak tartalmát állítja fókuszba. A Bibliában olyan kérdésekre keres választ, hogy „Kicsoda Isten?”, „Mi az ember célja az Isten által teremtett világban?” és „Hogyan kell élni e cél elérése érdekében?”

    Ugyanakkor nem retteg kimondani, hogy a mai kor és a kijelentés írásba foglalásának ideje különbözik egymástól. Ami akkor erkölcsi kérdés volt, ma nem feltétlenül az, és ami ma erkölcsi kérdés, az akkoriban fel sem merült. Napjaink demokratikus jogállamaiban bajosan tudnánk bármit kezdeni az olyan felszólítások szó szerinti értelmezésével, mint „Szolgák! Félelemmel és rettegéssel engedelmeskedjetek földi uraitoknak” (Ef 6,5). Ellenben a Szentírás betűje nem fog bennünket útba igazítani az internet használatának etikai szabályai felől.

    Természetesen a hermeneutikus olvasat tud mit kezdeni a rabszolgaságról szóló szövegekkel, és talál kinyilatkoztatott választ az internetre vonatkozóan is. Ehhez azonban alkalmaznia kell a biblikus teológia által megfogalmazott irányelveket.

    A hermeneutikus értelmezés irányelvei

    Az elsődleges szempont, hogy különbség van a teológiai reflexiók megfogalmazását célzó, illetve a kegyességi bibliaolvasás között. Az utóbbinak is van létjogosultsága, és a Szentlélek bárkit, bármilyen tudományos előképzettség nélkül is elvezethet mély felismerésekre. Viszont felismeréseit Isten személyes üzeneteként kell kezelnie, amely az ő életére nézve lehet kötelező, más számára azonban nem tekinthető normatívnak.

    A tudományos igényű szövegelemzéshez először is ismerni kell a helyszínt, időpontot, történelmi és társadalmi szituációt, amikor a szöveg keletkezett. Továbbá tisztában kell lennünk a szerző eredeti szándékával, valamint azoknak kilétével, akiknek a szöveg eredetileg íródott. Fel kell ismernünk az adott szöveg irodalmi műfaját, amelyet három tényező határoz meg: a tartalom, a forma és az ún. Sitz im Leben. Ez utóbbi életbe ágyazódást, „apropót”, sajátos szituációt jelent.

    Rövidebb szövegrész (egy mondat, akár egyetlen szó) elemzésénél vizsgálnunk kell, hogy az milyen módon integrálódik egy nagyobb szövegegységbe; ez utóbbinál arra kell figyelnünk, miként viszonyul amaz az adott szentírási könyv egészéhez.

    Tekintettel kell lennünk Isten pedagógiájára, a kijelentés fokozatosságára. Isten egyre több és több dolgot tárt fel magából az emberek előtt, figyelembe véve, hogy az éppen megszólítottak milyen intellektuális és műveltségi szinten álltak. Ezért az időben régebbi szövegeket mindig az újabban keletkezettek fényében kell vizsgálnunk; végső soron pedig a legrégebbi ószövetségi részletet is a kijelentés teljességéhez, Jézus Krisztushoz viszonyítva kell értelmeznünk.

    2. Szövegelemzés

    Előzetes megfontolások

    „Két azonos nemű ember elkötelezett szeretetkapcsolata természetellenes, a homoszexuális testi kapcsolat pedig ellentétes a szexuális etika normáival – mondja az Úr.”

    Bár van néhány bibliai szövegrész, amelyeket szokás a homoszexualitásra vonatkoztatni, a fenti mondat nem tartozik közéjük. Ez ugyanis ugyanúgy nem szerepel a Szentírásban, mint az internetre vonatkozó konkrét isteni parancsok. Mielőtt tételesen átnéznénk a kritikus textusokat, tisztán kell látnunk, hogy fiktív mondatunk nem a sors szeszélye folytán maradt ki a szent szövegekből, hanem hasonló tartalommal elvileg sem találkozhatunk a Bibliában, méghozzá három okból.

    a) Cselekedetek és jelenségek pozitív vagy negatív minősítése számtalan esetben szerepel a Bibliában, de állítmányként (fogalmi szinten) a rituális tisztaság, az erkölcsi jóság, a hagyományoknak való megfelelés és az Istennek tetszés, illetve ezek tagadása áll. A természetesség és természetellenesség absztrakt filozófiai kérdése kívül esik a sugalmazott szerzők érdeklődésén.

    b) A „homoszexuális” műszót, amint már írtuk, XIX. század végén alkotta meg egy magyar író. A kifejezés a szexuális orientációnak egy fajtáját jelöli, függetlenül attól, hogy ez magában a viselkedésben megnyilvánul-e. Azaz a homoszexualitás csupán másodsorban aktus, elsősorban hajlam, amely vagy manifesztálódik konkrét kapcsolatban, vagy nem. E felismerés az újkor terméke. Korábban csak az erkölcstan és a büntetőjog foglalkozott a témával, és a puszta ténynél nem látott tovább: „X férfi fajtalankodott Y férfival” – és ezt megfelelően szankcionálni kell. (Szankcionálták is: megkövezéssel, élve eltemetéssel és ezer más módon.)

    Az 1800-as évek vége felé kezdte el foglalkoztatni az orvostudományt és a pszichológia akkoriban születő tudományát, hogy ilyen körülmények között vajon mi motiválhatja az emberek egy kis hányadát, hogy mégis azonos neműekkel létesítsenek kapcsolatot. Ekkor kezdték bizonytalanul megfogalmazni azt, ami a XX. század második felére pszichológiai közhely lett: az eseti homoszexuális cselekedetek hátterében biológiai és/vagy pszichológiai prediszpozíció áll. Az ekképp cselekvők igénye pedig nemcsak a „szodomita perverz aktus” ismételt és megátalkodott elkövetésére irányul, hanem a szeretetre, elkötelezettségre és hűséges párkapcsolatra is.

    Mindez a korábbi századokban fel sem merült. Ezért az 1869 előtt keletkezett szövegekben (pl. a sugalmazott írásokban) nemcsak a „homoszexuális” szó, hanem a szó által jelölt fogalom felbukkanása is lehetetlen. E szövegekbe pedig a homoszexuális orientációra vonatkozó tételeket belevetíteni: anakronizmus.

    c) A Bibliában nemcsak a szexuális orientáció fogalma ismeretlen, hanem maga a „szexuális etika” is idegen mind az Ó-, mind az Újszövetség gondolatvilágától. Mégpedig azért, mert a Szentírás nem rendszeres teológiát tár elénk, hanem üdvtörténetet. Az üdvtörténet elbeszélése során – a teremtéstől Krisztus örömhírén át a parúzia ígéretéig – számos alkalommal történik elmarasztalás bizonyos szexuális visszaélések miatt, de a mózesi és páli szövegek egyaránt konkrét helyzetekre reflektálnak, konkrét bűnöket utasítanak el. Azonban sem a Törvény kazuisztikája, sem az apostoli bűnkatalógusok nem alkotnak diszkurzív módon megszerkesztett, koherens és teljességre törekvő rendszert.

    Természetesen a kijelentés egésze tartalmazza mindazt, ami az üdvösséghez szükséges. Ezért a teológus a Lélek vezetésével képes megalkotni egy krisztocentrikus, a szexualitást is felölelő etikát, amely utólag, ha kell, gazdagon illusztrálható igékkel. De a textusok puszta összeollózásából ez az etika nem hozható létre.

    Ezen előzetes megfontolások után vegyük sorra azt a négy bibliai témát, amelyet gyakorlatban a homoszexuális kapcsolatok kárhoztatására szoktak felhozni!

    a) Szodoma bűne (Gen 19,1–11, vö. Bír 19,22–30)

    A két angyal estére Sodomába érkezett, Lót pedig éppen Sodoma kapujában ült. Amint meglátta őket Lót, fölkelt, eléjük ment, és arccal a földre borult. Ezt mondta: Térjetek be, Uraim, szolgátok házába, töltsétek itt az éjszakát, mossátok meg a lábatokat! Reggel majd fölkelhettek, és utatokra indulhattok. De ők azt felelték: Nem, hanem itt a szabadban töltjük az éjszakát. Mivel azonban nagyon unszolta őket, betértek hozzá, bementek a házba. Ő pedig lakomát készített nekik, kovásztalan kenyeret süttetett, és ettek. Lefekvés előtt a város férfiai, a sodomaiak, körülvették a házat; ifjak és öregek, az egész nép kivétel nélkül. Bekiáltottak Lótnak, és azt mondták neki: Hol vannak azok a férfiak, akik hozzád jöttek éjszakára? Hozd ki őket hozzánk, hadd ismerjük őket. Lót kiment hozzájuk az ajtó elé, de az ajtót bezárta maga mögött, és ezt mondta: Ugyan, barátaim, ne tegyetek rosszat! Van két leányom, akiknek még nem volt dolguk férfival, kihozom hozzátok, és tegyetek velük, amit jónak láttok. De ezekkel az emberekkel ne tegyetek semmit, mivel hajlékom oltalma alatt vannak! De azok így feleltek: Menj innen! És azt mondták: Ő az egyetlen jövevény köztünk, és ő akar törvényt szabni? Még jobban elbánunk veled, mint velük! Szorongatni kezdték magát Lótot, és már majdnem betörték az ajtót. De azok a férfiak kinyújtották a kezüket, behúzták Lótot magukhoz a házba, és bezárták az ajtót. Az emberek apraját-nagyját pedig, akik a ház ajtaja előtt voltak, vaksággal verték meg, úgyhogy nem tudták megtalálni az ajtót.

    Héber szövegekben a „megismerni” annyit jelent, mint közösülni. A hagyományos értelmezés szerint Szodoma (és Gomorra) lakói homoszexuálisok voltak, ezért Isten elpusztította őket. A történet további része ugyanis arról szól, hogy a két angyal figyelmeztetésére Lót és családja elhagyja a várost, s amikor már elég messze vannak, Isten tűz- és kénesőt bocsát Szodomára és Gomorrára; azok porig égnek, minden lakosuk elpusztul.

    A város nevéből alakult ki a szodomita, ill. szodómia szó. Érdekes módon elég nehéz definiálni. A történelem folyamán volt, amikor kifejezetten a homoszexuálisokat illették vele. Volt idő, amikor csak a coitus per anumot nevezték így, heteroszexuális viszonyban is. Máskor mindenfajta szexuális kicsapongásra alkalmazták. Napjainkban – Magyarországon – elsősorban az állatokkal való közösülést értik alatta. Ez a többértelműség elgondolkodtató. Felveti a kérdést: a szodomaiaknak talán mégsem egyértelműen a homoszexualitás volt a bűnük?

    Érdekes kísérlet szemügyre venni a szöveget fundamentalista megközelítéssel. Ekkor néhány dolog feltűnhet a figyelmes olvasónak. Állítólag „körülvették a házat, ifjak és öregek, az egész nép kivétel nélkül”. De meglehetősen abszurd gondolat, hogy több ezer ember körülvesz egy magánházat, egyazon célból. Minden ember önálló személy, s ahogy nem egyszerre lesz mindenki éhes, úgy a szexuális motiváció sem egy időben jelentkezik minden embernél. Azt pedig, hogy egy városban, ahol asszonyok élnek és gyerekek születnek, mindenki homoszexuális legyen, feltételezni is képtelenség. Semmilyen alapunk nincs annak elgondolására, hogy az ókori Kelet társadalmaiban a homoszexuálisok részaránya a népesség egészéhez képest szignifikánsan magasabb lett volna, mint napjainkban.

    Szodoma pusztulását a Szentírás számos más helye hozza példának Isten ítéletére. De e szövegek még csak nem is utalnak homoszexualitásra. Ezékiel a gőgöt, a telhetetlenséget, az önteltséget és az elbizakodottságot rója fel nekik bűnül (16,48–50). A 2. Péter-levél a szodomaiak bűnét mint az „elvetemültek kicsapongó viselkedése” említi. A görög szavakat (atheszmosz, aszelgeia) pontosan fordították: elvetemültséget és kicsapongást jelentenek, amibe minden belefér: a szexuális bűnök nem jobban, mint bármi más, ami rossz. Júdás levelében (1,7) „idegen test utáni kívánság” szerepel. Az itt használt heterosz melléknév sem utal homoszexualitásra.

    Ami magát a történetet illeti, nem hagyható figyelmen kívül, hogy a két férfi vendége volt Lótnak. A nép követelését így utasította vissza: „A férfiaknak azonban nem árthattok, mert ők az én tetőm árnyékában vonták meg magukat.” Indoklásában fel sem merül a szexuális preferencia kárhoztatása. A vendégjog az ókori Keleten (aztán később a homéroszi görög időkben is) az egyik legszentebb fogalom volt. A vendéglátó nem a „ház ura” szerepét játszotta, hanem a szolgáét, akinek legelemibb kötelessége, hogy vendégei jólétéről és biztonságáról gondoskodjon, méghozzá ingyen. Valakit nem befogadni, illetve a meghívást visszautasítani súlyos sértés volt. Megszállt vendéget háborgatni – nem szexuálisan, hanem egyáltalán – főbenjáró bűn, amelyhez egy mai nagykövetség integritásának megsértését lehetne hasonlítani. A leírt szituációban a szodomiták fő vétke a vendégjog semmibe vétele volt, amelynek módja szinte esetleges.

    Ehhez vegyük hozzá az agressziót, s rögtön látszik, hogy a történet szexuális vonatkozása nem az orientációról szól, hanem a nemi erőszakról. Ha tehát e beszámoló alapján jogosan formálhatunk véleményt a homoszexualitásról, akkor vajon mit gondoljunk a heteroszexualitásról, ha ahhoz – a kettős mérce elkerülése végett – Jákob lányának megerőszakolását és az azt megbosszuló vérfürdőt tekintjük kiinduló történetnek?

    További kérdés, hogy a szöveg egészének mondanivalóját mennyire szerencsés napjainkban szexuális etikai normaként kezelni. Lót ugyanis – aki kedves volt Isten előtt – minden további nélkül kiadta volna hajadon lányait „szexuális közhasználatra”. Tűnődjünk el: ha ma egy keresztyén családapa csinálna ilyet, mai erkölcsteológiánk mennyire tekintené azt Isten előtt kedvesnek?

    Milyen végkövetkeztetésekre juthatunk hát? A történet eredeti műfaját tekintve minden bizonnyal etiológiai (jelen állapotot a múltba vetített, valós vagy fiktív eseménnyel magyarázó) monda, amely a Holt-tenger kihalt puszta vidékét a szodomaiak erkölcstelenségének büntetéseként mutatja be. Teológiai mondanivalója: Isten szentségével nem fér össze semmiféle bűn, gonoszság, önzés; az ilyesmit Isten nem hagyja válasz nélkül. A bemutatott homoszexuális motívum esetleges, jelentős bűn viszont a vendégjog megsértése és az erőszakosság.

    A Szentírás számos helyen utal Szodoma pusztulására mint az Isten előtt utálatos általános erkölcstelenség és szabadosság példájára, de soha nem mint a homoszexualitás elítélésére. Az elemzett szövegre hivatkozva tanítani, hogy a Biblia elítéli a homoszexualitást, teológiailag megalapoz(hat)atlan álláspont.

    b) Férfival ne hálj (Lev 18,22; 20,13)

    Férfival ne hálj úgy, ahogyan asszonnyal hálnak. Utálatosság az.

    Ha valaki férfival hál úgy, ahogyan asszonnyal szoktak hálni, mivel utálatosságot követtek el mindketten, halállal lakoljanak, vérük rajtuk.

    E két vers bármelyike – első olvasásra – egyértelmű ítéletet mond a homoszexuális gyakorlat fölött, s amennyiben az Ószövetséget sugalmazottnak tekintjük – márpedig annak tekintjük –, akkor meg kell nyugodnunk ebben az ítéletben. A kérdés csupán az, hogy az első olvasás elvezet-e a szöveg valódi értelméhez. Előlegezzük meg a választ: nem. Az elemzést több szálon végezzük, s ha végül az értelmezési lehetőségek bőségében nem is sikerül majd tévedhetetlenül rámutatnunk a szerző eredeti szándékára (amint ez gyakran megesik más szövegekkel is), a kezdeti magabiztos „egyértelműséget” végérvényesen elfelejthetjük.

    Először is a szövegkörnyezetet kell megvizsgálnunk. A Leviticus harmadik darabja Mózes öt könyvének, görögül Pentateuchusnak. Mint már utaltunk rá korábban, ennek közvetlen mózesi szerzőségét a hagyomány jó ideig nem vonta kétségbe. Amikor kezdetét vette a tudományos igényű bibliakutatás, bizonyították be, hogy az öt könyvben több száz év különbséggel keletkezett szövegek találhatók, és a lejegyzett szövegek mögött további, évszázadokra rúgó szájhagyományt szükséges föltételezni. A kutatók négy, viszonylag jól elkülöníthető forrásra leltek magában a szövegben, amelyek szétszórva köszönnek vissza az öt könyv különböző helyein, az utolsó redaktor szerkesztésének megfelelően. Egyéni stílusuk alapján mégis viszonylag nagy biztonsággal kimutatható, hogy a Pentateuchus egy adott részlete a négy hagyomány (Jahvista, Elohista, Deuteronomikus és Papi) melyikébe illeszkedik. A hozzánk időben legközelebb álló, azaz legkésőbb keletkezett szöveg Papi-írás (P). A vizsgált két vers e szöveghez tartozik.

    A P teljes egészében reakció; létrejöttének elégséges logikai alapját a babiloni (szerfölött látványos) vallásgyakorlatban találjuk meg, amely ellen a babiloni fogságban elindult papi mozgalom erőteljesen fellépett. A mozgalom – tehát a P szerzői és szerkesztői – nemes célja a zsidó nemzeti és vallási identitás megőrzése volt a fogság közepette, s ehhez az egyetlen eszköz maga a vallás volt. A P-nek a mózesi időkbe és az azt megelőző korokba visszavetített mondanivalója, hogy Izraelnek el kell határolódnia a pogányok bálványkultuszától, azoknak minden gyakorlatától; ezt Isten szentsége követeli meg. A felhasznált műfajok között nemcsak törvények szerepelnek (mint vizsgált szövegünk), hanem múltba tekintő prófétai beszéd is, ilyen a Gen 1-ben található teremtéstörténet. Ennek üzenete a következő volt a fogság idején a bálványimádás látványosságai által megkísértett zsidó olvasó számára: a Nap, a Hold, a csillagok nem istenek – szemben a babiloniak felfogásával –, hanem az egyetlen Istennek teremtményei. Nevetség tárgyává lesz tehát, aki imádja őket.

    A babiloni fogságból visszatérő zsidóság közösségi életének sarokköve a szigorú törvények által szabályozott kultusz lett. A kultusz tisztaságának megőrzése végett azonban az izraelita jog részletesen szabályozta az emberek hétköznapi életét is; e mentalitás későbbi elfajulása a nomolatria (törvényimádat). A törvénykezés tárgyát képezte többek között mindaz, ami akármilyen módon összefüggésben lehet a szexualitással. Ha mai gondolkodásmóddal olvasunk bele a Leviticus részét képező ún. Szentség törvényébe (17–26. fejezet), az a profán benyomásunk támadhat, hogy rendkívül gazdag fantáziával, betegesen túlfűtött erotomániával megírt szöveggel van dolgunk. Ma mind erkölcsteológiánk, mind joggyakorlatunk lényegesen szemérmesebben fogalmaz. Mi lehetett az oka, hogy Izraelben ennyit foglalkoztak a nemiséggel? A válasz itt is csak az lehet: mindez reakció. Az Izrael környéki népek vallásaiban az emberi lét két misztériuma, az erósz és a thanatosz világa (tehát föld és ég) olykor teljesen naturalisztikus módon volt összekötve. Az istenek összevissza pároztak egymással és az emberekkel. A szexualitás szakrális jelentőséget öltött: a bálványimádó kultuszok jellegzetes vonása volt a hierodulia (rituális prostitúció) intézménye. Az istenek szolgálatára szenteltek mind női, mind férfi prostituáltakat. Ha valami, hát ez a kultikus gyakorlat erősen veszélyeztette a Jahve-hit sértetlen fennmaradását és tisztaságát. A szent prostitúció, mint látni fogjuk, még az újszövetségi időkben is virágzott Kis-Ázsiában, a babiloni fogság utáni korban azonban Izrael vallási–politikai vezetése nem győzött hadakozni ellene. E hadakozás kimutatható az Ószövetség számos helyén – de az eddigiek alapján szinte szükségszerű, hogy kategorikus tilalom a Szentség törvényén mint önálló részen belül is szerepeljen. A női prostitúcióra vonatkozó explicit tilalmat meg is találjuk a Lev 19,29-ben. A férfiprostitúcióra viszont első olvasatra nincs utalás. A második olvasat viszont felkínálja az egyetlen elképzelhető megoldást: a két vizsgált vers valójában nem más, mint a kultikus férfiprostitúció elleni tiltakozás. S mivel a prostitúció nem egyenlő a homoszexualitással, e szövegeket nem tekinthetjük a homoszexualitás általános elítélésének.

    Másik, az előzőt nem kizáró, hanem kiegészítő szemponthoz jutunk a kontextus más irányú vizsgálatával. Ehhez kísérletképpen tegyük fel, hogy szövegünk mégis elvi elítélése a férfi homoszexuális kapcsolatnak. A tárgyalt versekben ugyanis kifejezetten és kizárólag férfiakról van szó. Ugyanakkor a priori tudjuk, hogy morálisan férfi és női homoszexualitás között nem lehet különbség, legyen az ítélet akár felmentő, akár elítélő. Ezért joggal várjuk, hogy találjunk valamilyen reflexiót a leszbikus kapcsolatokra, még ha ez az elnevezés ismeretlen volt is Izraelben (noha időben már Szapphó kora után vagyunk). Azt feltételezni, hogy női homoszexualitás ne fordult volna elő az ókori Keleten, antropológiai nonszensz. Azt állítani pedig, hogy a Törvény nem foglalkozik külön a nők szexuális életével, tárgyi tévedés: a Lev 20,15 elítéli és halállal bünteti azt a férfit, aki állattal közösül. A következő vers külön mondja ki ugyanezt az ítéletet arra az esetre, ha egy nő közösül állattal. Tehát a Tóra igenis érinti és szabályozza a nők szexuális magatartását. Ilyen szinten nincs különbségtétel a két nem között. Mégis, a női homoszexualitásra vonatkozó utalás nincs a Szentség törvényében. Mi több, az egész Ószövetségben. Ebből viszont következik, hogy azon textusok, amelyek látszólag a férfiak homoszexualitása felett törnek pálcát, valójában – morális tartalmukat tekintve – másról szólnak. Vajon miről?

    Ha távolabbról közelítünk a szöveghez, akkor felvetődik magának a nemi aktusnak az ószövetségi értékelése. A korabeli gondolkodásmódban a nő a férfi tulajdonaként jelenik meg: „Ne kívánd felebarátod házát! Ne kívánd felebarátod feleségét, se szolgáját, se szolgálóját, se ökrét, se szamarát, és semmit, ami a felebarátodé!” (Ex 20,17) A nő itt besoroltatik a vagyontárgyak (ház, szolga, haszonállatok) közé: nem ember, hanem tárgy. A birtokbavétel pedig a szexuális aktussal teljesedik be, erre is találunk számos utalást az Ószövetségben. (NB.: E felfogás maradványait őrzi a mai napig a római katolikus egyházjog „elhálás” fogalma.) Ebben az értelemben tehát férfival közösülni annyit jelent, mint egy férfit (egy teljes jogú embert) birtokká, tárggyá alázni. Ezt nyilván nem tűrheti el egy férficentrikus, patriarchális társadalom, amelyik kis népként a fennmaradásért küzd, és minden dolgozójára illetve harcosára szüksége van, így a szigorú szankcionálás könnyebben érthetővé válik.

    A keresztyénségben, ahol „nincs férfi, sem nő” (Gal 3,28) a szexualitás elvileg visszakaphatja az őt megillető méltóságot, és két egyenrangú személy kölcsönös, egymás megbecsülésére és tiszteletére alapozott szeretetkapcsolatának testi megjelenítésévé válhat. Ha a társadalom nem a „férfi = ember; nő = eszköz” képlet szerint osztja ki a nemi szerepeket, a nemi aktus elveszti birtokbavétel jellegét, és a „tárggyá alázás” bűne nem áll fönn. Ezen az alapon tehát a férfival való közösülés tilalmát ugyanúgy korhoz kötött tanításnak kell tekintenünk, mint a rabszolgaságra vonatkozó rendelkezéseket.

    Következő szempontunk alapja egy „tudományos” tévhit, amely a legutóbbi időkig tartotta magát. Eszerint a férfierővel takarékoskodni kell, mert az minden magömléssel csökken, s a férfi egy idő után nem lesz képes utódnemzésre. Ilyesmivel még a XX. század elején is riogatták az „önfertőző” serdülőket, pedig akkorra Leeuwenhoek már rég felfedezte (az általa feltalált mikroszkóp révén) a spermiumot. Korábban nem tudták, hogy az ondófolyadék hímivarsejtekből áll, s azt meg végképp nem sejthette senki, hogy a here folyamatosan termeli azokat, azaz bármekkora is a „fogyasztás”, biztosított az állandó „utántöltés”.

    E hiedelemhez tegyük hozzá, hogy Izrael nem volt jelentős állam. Kis nép volt, állandó támadásoknak kitéve. Ilyenformán szüksége volt minden emberi erőre, s többek között ezért vált szent feladattá, kötelességgé az utódnemzés. Vallásos megfogalmazást ez úgy nyert, hogy a gyermek Jahve ajándéka, a gyermektelenség Jahve büntetése. A meddőséget egyaránt tekintették súlyos csapásnak és szégyenletes állapotnak. Ezzel kapcsolatos a levirátus (sógorházasság) intézménye is: ha egy férfi gyermek nélkül halt meg, fivére köteles volt az özvegyet feleségül venni és neki utódot nemzeni. Az így született gyermek nem a nemző férfi, hanem az elhunyt gyermekének számított, az ő nevét vitte tovább. A család (s a családon keresztül a nép) fennmaradása mindennél fontosabb volt.

    E két tényt összevetve megértjük, hogy Izraelben szigorúan büntetendő volt minden ejakulációval végződő, de nem az utódnemzést szolgáló cselekedet. Mivel úgy vélték, hogy a „fölösleges” magömlésekkel egyre csökken az esélye annak, hogy a férfi életerős gyermeket legyen képes nemzeni, az ilyen aktusokat vallásos bűnnek tekintették Jahve személye ellen. Így adódik a harmadik értelmezési lehetőség: férfiak homoszexuális aktusából érthetőleg nem születhet gyermek, közben mégis történik ejakuláció – tehát a homoszexuális kapcsolat bűn. Természetesen ez a törvény is csak akkor hatályos, ha igaznak hisszük az „elapadó férfierő” legendáját. És figyeljük meg: ezen értelmezés is kizárja a leszbikus kapcsolatokra való adaptációt.

    Érdekes kérdést vet föl magának a versnek a szövege is. Az állítmány („férfival hálni”) mindkét változatban kiegészül egy módhatározói mellékmondattal: úgy, ahogyan asszonnyal szoktak hálni. A „hálni” szó – ezt számos más textus igazolja – önmagában kifejezi a közösülés tényét. Mi szükség hát a kiegészítésre? Egyáltalán: hogy kell érteni? Hiszen férfival anatómiai képtelenség úgy hálni, ahogyan asszonnyal szoktak. Felmerül egy lehetőség: a módhatározói rész talán a cselekmény szűkítését jelöli: a férfiak közötti testi kapcsolatnak csupán egyik válfaját kriminalizálva, mégpedig – vélhetőleg – a heteroszexuális közösülésre leginkább emlékeztető coitus per anumot. A szexuális érintkezés e válfaját – a kérdőívek tanúsága szerint – számos heteroszexuális pár is kedveli és gyakorolja. Így nemcsak a melegek tapasztalata, hogy ha azt kellő figyelem, tapintat és higiénia nélkül végzik, az egyrészt sérülést okozhat, másrészt fertőzéshez vezethet. Forró, sivatagi éghajlat alatt mindenfajta fertőzés veszélye hatványozottan növekszik. És ha egy férfi valamilyen betegség következtében „kidől”, az nem az ő magánügye, hanem az egész törzs (később: nép) látja kárát. Ebből a szemszögből nézve a korabeli tiltás teljesen érthető, de egyben ki is kell egészíteni azzal a következtetéssel, hogy a szöveg szerzője azért tartja szükségesnek a módhatározóval való szűkítést, mert ismer olyan aktust, amikor is „férfi férfival hál”, de „nem úgy, ahogyan asszonnyal szoktak” – és nem csupán ismeri, hanem elismeri, és az ilyet nem tartja illegitimnek. Ha viszont nem egészségügyi, hanem keresztyén erkölcsi aspektusból közelítünk a kérdéshez, akkor azt találjuk, hogy a homoszexualitás megítélése nem függhet szexuális technikáktól. Ha bűn, akkor minden testhelyzetben az, ha pedig akad olyan eset, amikor nem bűn – ahogy jelen értelmezésünkben a módhatározó sejteti –, akkor egyetlen pozitúrában sem az. A tilalmat pedig éppúgy korhoz kötött óvintézkedésnek kell tekintenünk, mint például a sertéshús evésének tilalmát, ami azon az éghajlaton, jóval a hűtőszekrény feltalálása előtt teljesen indokolt volt.

    Végül nézzük meg a szankciót is, amely szövegünk második verziójában szerepel. A „halállal lakoljon” jelentésű mót jumat (azaz jelen esetben többes számban: mót jumatú) az ószövetségi jog gyakran használt terminus technicusa. Értelmezésére nézve nincs konszenzus a biblikusok között. Vannak, akik szerint végrehajtandó halálos ítéletet jelentett. Mások úgy vélik, pusztán a cselekedet rosszaságának mértékét éreztető sematikus formula volt, amely nem szólított fel a vétkes kivégzésére (vö. a napjainkban is használt „halálos bűn” kifejezéssel). Ettől függetlenül azonban nem érdektelen tételesen felsorolni, hogy az izraelita jog témánkon kívül milyen tetteket minősített „mót jumat”-tal: gyilkosság, bálványimádás, istenkáromlás, a szombat megszegése, varázslás, halottidézés, kultikus vétségek, súlyos vétség a szülői tisztelet ellen, házasságtörés; állattal, mostohalánnyal, mennyel, anyóssal, lánytestvérrel való nemi érintkezés, emberrablás. Ezek között akadnak olyan események (pl. az ünnepnap megszegése), amelyeket a mai keresztyén etika – bizonyos külső körülmények fennállása esetén – nemhogy súlyos, de semmilyen bűnnek sem tekint. Az ószövetségi jogrend azonban nem nézi a cselekvő állapotát, szándékát, kizárólag a végrehajtott tettet. Így abból, hogy valamilyen cselekményhez kapcsolódóan a „mót jumat” kitételt olvassuk, nem következtethetünk direkt módon a tett súlyosságának objektív mértékére. Ugyanígy a tisztaság kérdésében: ami hajdan tisztátalanná tett, ma már nem jelent feltétlenül „kultikus alkalmatlanságot”. Ha egy zsidó papnak éjszaka pollúciója volt, másnap nem mutathatott be áldozatot. Egy keresztyén lelkipásztor ilyen esetben minden további nélkül hirdethet igét és oszthat úrvacsorát.

    Mindezzel arra szerettünk volna rámutatni – fenntartva a teljes Ó- és Újszövetség sugalmazottságába vetett hitet –, hogy a korabeli szokásjog nem kezelhető kritika nélkül az örökérvényű isteni kijelentés elidegeníthetetlen, a mai keresztyén embert is szükségszerűen kötelező részeként. A fundamentalisták e következtetést nyilván élből elutasítják. Ugyanakkor érdekes volna figyelemmel kísérni, hogy a „mót jumat” kitételt napjainkban vajon miként próbálnák – szó szerint – érvényesíteni. Másik lehetőségük persze, hogy kihátrálnak a halálos ítélet végrehajtására való kategorikus felszólítás mögül. Akkor viszont exegetikai akrobatamutatvány a „mindent úgy kell érteni, ahogy le van írva” elvét a továbbiakban fenntartani.

    Foglaljuk össze vizsgálódásunk eredményét. Az utolsó gondolatfutamot nem számítva négy értelmezési lehetőséget találtunk. Mit tiltott hát eredetileg a Leviticus-szöveg? A bálványimádó prostitúciót? A harcos megalázását? Esetleg a férfierő elpocsékolását? Vagy a kérlelhetetlen tiltás csupán higiéniai előírás volt? Ahogy előrebocsátottuk: a válasz bizonytalan. De a bizonytalanság nem akadálya annak, hogy föltegyük a kérdést: van-e elégséges teológiai alapunk arra, hogy ezt a két és félezer éves ószövetségi tilalmat egy az egyben átemeljük a keresztyén tanításba?

    Nincs – adódik a válasz az eddigiekből. Fölállítottunk több, egymást olykor csak részben fedő elméletet (ízlés dolga, ki melyiket tartja a legmeggyőzőbbnek), s ha ezeknek csak egyike is igaz – s innentől kezdve a bizonyítás terhe az esetleges cáfolni kívánóknál van – akkor a két vizsgált idézetet nem tekinthetjük sem a homoszexuális hajlam megítélésének, sem a homoszexuális testi kapcsolat általános érvényű elítélésének.

    c) Férfiak férfiakkal fajtalankodtak (Róm 1,26–27)

    Mint ahogy asszonyaik felcserélték a természetes érintkezést a természetellenessel, ugyanúgy a férfiak is elhagyták a női nemmel való természetes érintkezést, és egymás iránt gerjedtek fel kívánságukban; férfiak férfiakkal fajtalankodtak, de el is veszik tévelygésük méltó jutalmát önmagukban.

    Előző szövegünkhöz hasonlóan itt is egyértelműnek látszik az erkölcsi ítélet a homoszexualitás felett. A fenti mondatot gyakran kiegészítik a 32. versben olvasható „méltók a halálra” kitétellel, hozzátéve, hogy ez nemcsak a melegekre áll, hanem a heteroszexuálisokra is, amennyiben „egyetértenek azokkal, akik ilyeneket művelnek”. Kérdésünk ugyanaz, ami a Leviticus-részlet tárgyalásánál volt: az a „valami”, amit az idézet elítél, vajon minden további nélkül azonosítható-e azzal a „valamivel”, amit korunkban melegek közötti párkapcsolatnak neveznek. A válaszadásához két dolgot kell tisztáznunk: hogy miről is szól maga a Római levél, illetve hogy Pál milyen körülmények között találkozhatott a homoszexualitás jelenségével. Ha válaszunkat e két szempontot figyelmen kívül hagyva fogalmazzuk meg, a populista kegyesség tudománytalan útvesztőibe tévedünk – amint az sajnos sokakkal megtörtént már.

    Ami az első kérdést illeti, a Pál apostol munkásságát ismerő teológus számára egyértelmű, hogy a Római levél egyáltalán nem reprezentálja az életmű egészét. Egyetlen témára összpontosít, ez pedig, fölösleges mondani, nem a homoszexualitás, még csak nem is a szexuáletika, hanem a megigazulás. Eszerint egyedül a feltámadt Jézusról szóló evangélium hoz üdvösséget az ember számára. Minden ember – legyen pogány vagy zsidó – bűnös, mert az Isten előtt kedvessé váláshoz sem az emberi erőfeszítések, sem a mózesi törvények megtartása nem elegendő. A megigazulás kizárólag ajándékképpen, ingyenesen lehetséges. Az ember részéről ennek egyetlen feltétele a Jézusban való hit. Az így megigazult ember is hajlik ugyan a bűnre, de Isten szívébe árasztott Lelke által Krisztus megőrzi őt a bűntől és az ítélettől. Isten szeretetétől semmilyen hatalom vagy megpróbáltatás nem szakíthatja el az embert.

    Erről, nem másról szól a Római levél. A többi levélből ismert, Pál számára egyébként fontos teológiai kérdések egyáltalán nem kerülnek elő benne. A megigazulás problémakörét járja körbe sokszor, sokféleképpen, gazdagon szemléltetve. Viszont hiányzik a szövegből a teológiai traktátusokra jellemző rendszerezettség, gyakori benne a következetlen mondatfűzés, ami érthető, hiszen a levelet Pál nem maga írta, hanem diktálta (16,22).

    A 433 versből összesen kettő érinti a homoszexualitást, nyilvánvalóan nem koherens etikai rendszert felállítva, hanem ötletszerűen illusztrálva a mondanivalót. Ez vitán felül áll, ha nem szektás módon ragadjuk ki a kérdéses verseket, hanem megnézzük a közvetlen szövegkörnyezetet is (1,18–32).

    Isten ugyanis haragját nyilatkoztatja ki a mennyből az emberek minden hitetlensége és gonoszsága ellen, azok ellen, akik gonoszságukkal feltartóztatják az igazságot. Mert ami megismerhető az Istenből, az nyilvánvaló előttük, mivel Isten nyilvánvalóvá tette számukra. Ami ugyanis nem látható belőle: az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható. Ennélfogva nincs mentségük, hiszen megismerték Istent, mégsem dicsőítették vagy áldották Istenként, hanem hiábavalóságokra jutottak gondolkodásukban, és értetlen szívük elsötétedett. Akik azt állították magukról, hogy bölcsek, azok bolonddá lettek, és a halhatatlan Isten dicsőségét felcserélték emberek és madarak, négylábúak és csúszómászók képével. Ezért kiszolgáltatta őket az Isten szívük vágyai által a tisztátalanságnak, hogy meggyalázzák egymás testét. Akik az Isten igazságát hazugsággal cserélték fel, azok a teremtményt imádták és szolgálták a Teremtő helyett, aki áldott mindörökké. Ámen. Ezért Isten gyalázatos szenvedélyeknek szolgáltatta ki őket. Mint ahogy asszonyaik felcserélték a természetes érintkezést a természetellenessel, ugyanúgy a férfiak is elhagyták a női nemmel való természetes érintkezést, és egymás iránt gerjedtek fel kívánságukban; férfiak férfiakkal fajtalankodtak, de el is veszik tévelygésük méltó jutalmát önmagukban. És mivel nem méltatták Istent arra, hogy megtartsák ismeretükben, Isten kiszolgáltatta őket az erkölcsi ítéletre képtelen gondolkodásnak, hogy azt tegyék, ami nem illik. Ezért tele vannak mindenféle hamissággal, gonoszsággal, kapzsisággal, viszálykodással, álnoksággal, rosszindulattal; besúgók, rágalmazók, istengyűlölők, gőgösek, dicsekvők, találékonyak a rosszban, szüleiknek engedetlenek, kíméletlenek, szószegők, szeretetlenek és irgalmatlanok. Ők ugyan megismerték Istennek azt az elhatározását, hogy akik ilyeneket cselekszenek, méltók a halálra, mégis nem csak maguk cselekszik ezeket, hanem azokkal is egyetértenek, akik ilyeneket művelnek.

    Pál kiindulópontja, mint láttuk, hogy Jézus ingyenes áldozatára mindenki rászorul, mert mindenki egyformán bűnös: pogányok is, zsidók is. Vizsgált szövegünkben éppen a pogányok bűnös voltát bizonyítja, s ezt igyekszik plasztikusan, érzékletesen és elrettentően ábrázolni. Alaptétele: Isten léte józan ésszel felismerhető; a pogányok fel is ismerték, helyette mégis bálványokat kezdtek imádni. A bálványimádás az oka mindennek: ennek következménye az a sok rossz, bűn és mocsok, amely jellemző az egész Római Birodalomra. Szükséges azonban tisztán látnunk, hogy ez az okozati összekapcsolás nem Pál újítása. Egy mintegy száz évvel korábban keletkezett görög nyelvű szövegben a következőt olvashatjuk:

    Mert a kicsapongás kezdete a bálványok kigondolása; kitalálásuk meg az élet pusztulása. Hisz sem kezdettől fogva nem léteznek, sem örökké nem maradnak meg. Csak az emberek esztelen balgasága révén jöttek a világra; ezért gyors elmúlás vár rájuk. […] De nem érték be azzal, hogy megtévedtek Isten ismeretében, hanem akik a tudatlanság nagy háborúságában élnek, az ilyen bajokat még békének nevezik. Amikor gyermekgyilkos áldozatokat, titkos szertartásokat vagy vad tivornyákat tartanak furcsa szokásokkal, nem ügyelnek sem az életre, sem a házasság tisztaságára, hanem az egyik orvul megöli a másikat vagy házasságtöréssel keseríti. Különbség nélkül mindenütt uralkodik a vér és a gyilkosság, a lopás és csalás, a meggyalázás és a hűtlenség, a lázadás és az esküszegés, a jók zaklatása, a jótétemények elfeledése, a lelkek fertőzése, a nemek fölcserélése, a házasságok szétzüllesztése, a házasságtörés és a kicsapongás. A névtelen bálványok imádása minden baj kezdete, oka és vége. (Bölcs 14,12kk; 22–27)

    A valószínűleg Alexandriában keletkezett Bölcsesség könyvét a protestantizmus nem tekinti a Biblia részének. Ugyanakkor vegyük észre, hogy szövegkritikai szempontból a kánoniság kérdése irreleváns. A hellén műveltségben is részesült Pál nyilvánvalóan ismerte a könyvet, és a fenti részletet – benne a „nemek fölcserélését” – olvasva teljesen világos, hogy mind gondolatmenetében, mind felsorolásában a Róm 1,18–32 közvetlen elődjének tekinthető. Így viszont teljesen téves úton járunk, ha a homoszexualitás gondolatának újszövetségi felvetését a bálványkultusztól függetlenül próbáljuk értelmezni.

    Mielőtt tovább gondolkodnánk ezen a vonalon, keressünk választ második kérdésünkre: milyen körülmények között tapasztalhatta meg Pál apostol a homoszexualitás jelenségét?

    Köztudott, hogy az ókori görög–római társadalomban a homoszexualitás teljesen elfogadott volt. Köztudott, csak éppen nem igaz. Az a modell, ami napjainkban egy szeretetben és elköteleződésben élő homoszexuális pár életében jelenik meg, ismeretlen volt. A korabeli melegeknek, hajlamuk nyilvános felvállalásával, enyhébb esetben társadalmi megvetés, súlyosabb esetben száműzetés vagy akár halálbüntetés lett osztályrészük.

    Pál apostol utazásai során elvileg kétféle helyzetben találkozhatott homoszexuális gyakorlattal. Egyrészt a régi görögöknél előfordult – bár nem általánosan –, hogy az ifjú felnőtté válásának mintegy részét képezte az idősebb (de még nem nős) férfival folytatott érzelmi és szexuális viszony. Elképzelhető, hogy e házasságra felkészítő gyakorlat Kis-Ázsia egyes területein az I. században is dívott. Ha igen, akkor nincs mit csodálkozni azon, hogy az apostol szemében ez elfogadhatatlan volt. Természetesen, ha mai fogalmi készletünkből keresünk párhuzamot a kérdéses jelenségre, akkor nem a homoszexualitásra, hanem – ha csak analóg módon is – a pedofíliára kell gondolnunk.

    A másik szociológiai helyzet vázolásakor nem kell az óvatos feltételes módot alkalmaznunk. Nincs új a nap alatt: itt is a hierodulia intézményéről van szó, amely – beleértve a kultikus férfiprostituáltak működését – a Római Birodalomban is virágzott. Róma az I. században világbirodalom volt, számtalan provinciával, valamint jól kiépült szárazföldi és tengeri közlekedéssel. A nagyobb városokat, de a kisebb településeket is a nemzeti sokszínűség jellemezte, s ennek szükségszerű velejárója volt a legkülönbözőbb kultúrák, értékrendek, babonák, hagyományok keveredése. A nagyszabású pogány rítusok, körmenetek, orgiák színes kavalkádja kétségtelenül lenyűgöző látvány lehetett a külső szemlélő számára, mindennek erkölcsi megtartó ereje azonban nemigen volt. A társadalmat egyszerre jellemezte a morális dekadencia és a – zsidó terminológiával élve – bálványimádás. Korintus, ahonnan Pál a római gyülekezetnek szóló levelét írta, kikötőváros volt; erkölcsisége nagyjából olyan, mint azt megelőzően és azóta máig bármely kikötővárosé. A kulturális antropológia mai kutatója a Paradicsomban érezhette volna ott magát, Pál számára viszont mindez maga volt a pokol.

    Pál apostol „farizeus volt, farizeus fia” (ApCsel 23,6), ugyanakkor születésétől fogva római polgár is. Igehirdetésében elsősorban a pogány világra specializálta magát. Zsidókeresztyén létére megtartotta a Törvényt, de vallotta, hogy a pogányokból lett keresztyénekre nem kötelezőek annak előírásai: nem azok betartásából, hanem a Jézusba vetett hit által fognak üdvözülni. Érzelmileg azonban nyilvánvalóan nem szakadt el zsidó gyökereitől; a pogányoknak szóló prédikációiban is lépten-nyomon idézett az Ószövetség könyveiből. Kiválóan ismerte az Írást, Izrael történetét, többek között azokat a visszásságokat, amelyeket a zsidók Babilonban „szedtek fel” és hurcoltak magukkal az idők során. Nem nehéz elképzelni, hogy a „szent prostitúció” gyakorlatáról tisztességes izraelitaként miként vélekedhetett.

    E vélemény jelenik meg a Római levél vizsgált szövegében. Eszmefuttatásának logikai alanyai nem a homoszexuálisok, hanem a bálványimádó pogányok: mindazok, akik „a halhatatlan Isten dicsőségét felcserélték emberek és madarak, négylábúak és csúszómászók képével”. Először bemutatja a bálványimádást – történetesen a női és férfi hieroduliával. De érdekes módon nem úgy tekinti e cselekedeteket, mint amelyek majd büntetést érdemelnek; ellenkezőleg: Pál felfogásában ez a gyakorlat már maga a büntetés, hiszen a bálványimádás a gyökere minden rossznak. S hogy mi mindennek, azt sorolja a továbbiakban, akárcsak a Bölcsesség könyve szerzője. Nem tételesen, nem a higgadt rendszeralkotás szándékával, hanem mintegy prófétai indulattal és szónoki hevülettel. (Ne feledjük: diktált szövegről van szó!) A szexualitás kérdésével nem foglalkozik a továbbiakban.

    Az pedig, hogy azonos nemű személyek testi kapcsolata úgy is elképzelhető, hogy annak semmi köze nincs semmilyen kultikus tevékenységhez, hanem az elkötelezett, érzelmi-egzisztenciális összetartozást jeleníti meg és teljesíti be – ez teljesen idegen az egész szövegkörnyezettől. Ennek beleolvasása a szövegbe merő anakronizmus.

    Eddig a biblikus teológia érvei. Mivel azonban az esetleges fundamentalista olvasó ezekre immunis, álljon itt egy észrevétel azok számra, akik babonás módon a Szentírás szelleme helyett annak betűjéhez ragaszkodnak.

    A szöveg ugyanis a férfiakról szólva kifejezetten azokat marasztalja el, akik „elhagyták a női nemmel való természetes érintkezést”. Nem kell hozzá különösebb logikai absztrakció, hogy belássuk: elhagyni („afiémi”) csak azt a valamit lehet, ami valaha megvolt. Tehát ahhoz, hogy valaki el tudja hagyni az asszonnyal való élést, az kell, hogy az illetőről elmondható legyen: korábban már élt asszonnyal – vagy legalábbis belső természete alapján erre nyitott. Az ilyen férfi pedig per definitionem heteroszexuális (maximum biszexuális), de semmi esetre sem homoszexuális.

    Fölvethető, hogy Pál nem egyedi személyekről beszél, hanem az egyének fölötti jelenségről, egy általános társadalmi tendenciáról: a férfiakról általában. Amennyiben viszont igaz volna az a feltételezés, hogy a korabeli férfiak általában egyszer csak elhagyták a heteroszexuális magatartást, annak feltétlenül nyoma maradt volna a korabeli feljegyzésekben – leginkább azért, mert gyerekszülés hiányában egy generáción belül kipusztult volna az emberiség jelentős része. Ezzel szemben egyetlen tudósítás sem számol be olyasmiről, hogy az I. században – hirtelen vagy fokozatosan – tragikusan lecsökkent volna a népszaporulat.

    Összegzésül ugyanazt kell megállapítanunk, amit korábban az ószövetségi szövegekről: Pál apostol csakugyan tesz elítélő utalást homoerotikus cselekményekre. De e negatív vélemény elidegeníthetetlen attól a Sitz im Lebentől, amelyben megfogalmazódott. Kiterjesztése akár a homoszexuális hajlamra, akár elvi szinten a homoszexuális kapcsolatra mint olyanra, alapvető logikai és hermeneutikai hiba volna.

    d) Nem öröklik Isten országát (1Kor 6,9, vö. 1Tim 1,10)

    Vizsgálódásunk utolsó tárgya voltaképpen mindössze két szó. Feladatunk, hogy e szavak jelentését feltárjuk. Megismételjük a Római levél kapcsán föltett kérdésünket: Az a „valami”, amit az idézet elítél, vajon minden további nélkül azonosítható-e azzal a „valamivel”, amit korunkban melegek közötti párkapcsolatnak neveznek? A feltárásnak összesen két kimenetele lehetséges: a vizsgált szavak valamelyike (vagy mindkettő) vagy minden további nélkül kiterjeszthető általános érvénnyel a melegkapcsolatokra – vagy nem. Ezek után lássuk az idézetet:

    Vagy nem tudjátok, hogy igazságtalanok nem örökölhetik Isten országát? Ne tévelyegjetek: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem bujálkodók, sem fajtalanok, sem tolvajok, sem nyerészkedők, sem részegesek, sem rágalmazók, sem harácsolók nem fogják örökölni Isten országát.

    Aki először találkozik ezzel az igével, valószínűleg zavarba jön, és nem is tudja hirtelen, hogy a terjedelmes felsorolásból mit is kellene a homoszexualitásra vonatkoztatnia. Az exegéta jelen esetben nem spórolhatja meg magának a fáradozást, hogy különböző interperetációkat vessen egybe. Nos, ne áruljunk zsákbamacskát: a fent idézett új protestáns fordításban a keresett kifejezések: bujálkodók és fajtalanok. (Károlinál ugyanitt pulyák és férfiszeplősítők.) A már idézett művében Sípos Ete Álmos a következőt állítja:

    Ezekben az igékben a pulyáknak és férfiszeplősítőknek megfelelő görög szavak a homoszexuális kapcsolatban betöltött úgynevezett férfi- ill. női szerep korabeli szakkifejezései. Ezek nem örökölhetik Isten országát, mondja a Szentlélek.

    Jóindulatúan hunyjunk itt szemet a tájékozatlanságból adódó, a homoszexualitást csak férfi és női szerepekben elképzelni tudó sztereotípián. Koncentráljunk csupán a két kritikus szóra, és vegyük sorra vélt vagy valós jelentéseiket!

    1. Bujálkodók

    A Szentírás sugalmazott görög szövegében a többes számú malakoi áll, s ennek fordításakor a – kevésbé sugalmazott – fordítók határtalan képzelőerőről tesznek tanúbizonyságot. A legváltozatosabb verziókkal találkozhatunk: a Vulgata szövegében molles (’lágyak’) szerepel, Károlinál, mint láttuk, pulyák, a Szent István Társulat által 1972-ben kiadott katolikus fordításban kéjencek, az 1611-es, ún. King James verzióban effeminate (’nőies’), egy 1973-as amerikai fordításban pedig éppenséggel male prostitutes, (’férfi prostituáltak’).

    Nyilvánvaló, hogy sem a pulyaság (akár a bevett ’gyermek’, akár az esetleges ’puhány’ értelmezésben vesszük), sem az általánosan kicsapongásra vonatkozó bujálkodás nem hozható összefüggésbe a homoszexualitással. Ami a nőiességet illeti, visszautalunk a Tények és tévhitek c. fejezetünkre, ahol Isten mégiscsak férfinak és nőnek teremtette az embert! alcím alatt cáfoljuk azt a primitív elképzelést, amely szerint a meleg férfiak „nőiesek”, a leszbikusok „férfiasak” volnának.

    A férfiprostitúció kérdését fentebb alaposan körbejártuk. Itt csak annyit kérdeznénk azoktól, akik akár a kultikus, akár a világi férfi prostitúció jelenségéből akarják megítélni a homoszexualitás egészét, hogy vajon mit szólnának, ha az ő heteroszexualitásukat (szerelmüket, családi életüket) a női prostitúció több ezer éve virágzó intézménye alapján definiálnánk?

    Mindezek a megjegyzések természetesen csupán a – mint írtuk, nem sugalmazott – fordítók munkáiról szólnak. Ha közelebb akarunk jutni a malakosz szó tényleges jelentéséhez, célszerű megnézni, hogy az ókori görög szövegekben hol és milyen jelentéssel fordul elő. Az Újszövetségben összesen további három ízben szerepel:

    Ugyan miért mentetek ki? Puha ruhákba öltözött embert látni? Hiszen akik puha ruhákat viselnek, a királyok palotáiban vannak. (Mt 11,8)

    Ugyan miért mentetek ki? Puha ruhákba öltözött embert látni? Hiszen, akik pompás öltözetben és bőségben élnek, azok a királyi palotákban vannak. (Lk 7,25)

    A félreértések elkerülése végett: a szó megfelelője az idézett fordításban nem a puha, hanem a puha ruhák. Ami a Szentíráson kívüli görög szövegeket illeti, nézzük meg tételesen az Ógörög–magyar nagyszótár malakosz címszavát. Itt a következő alapjelentéseket találjuk: lágy, enyhe, kellemes, édes, lanyha, erélytelen, gyáva, elernyedt, elpuhult, összefüggéstelen, zavaros (beszéd, érvelés). Emellett a szótár hivatkozik a konkrét auktoroknál való előfordulásokra is:

    Arisztotelész: zamatos v. jóízű (bor), szelíd (tekintet)
    Hérodotosz: (semmi) gyengeséget/elnézést (nem mutatni)
    Homérosz: puha (ágy, gyapjú)
    Iliász: lágy, porhanyó (ugar), édes (álom), nyájas (szavak)
    Odüsszeia: füves (rét), csendes v. könnyű (halál), szelíd (szavak)
    Platón: derült (kedély), gyenge (arra, hogy valaminek ellenálljon)
    Szophoklész: üde (arc)
    Thuküdidész: enyhe (büntetések), gyenge (valami tekintetében)
    Xenophón: nem ellenálló (a fájdalmakkal szemben)

    E kifejezések még megközelítőleg sem írják körül a homoszexualitás jelenségét, legfeljebb néhány alaptalan sztereotípiát. A korabeli adottságok ismeretében jogosan asszociálhatunk a malakosz szóról elpuhult, a római lakomák tobzódásában eltunyult, gyáva emberekre, de teljesen alaptalan elgondolás a szóba bármilyen (tehát hetero- vagy homo-) szexuális tartalom belevetítése.

    2. Fajtalanok

    Az 1Kor 6,9-ben szereplő görög szó a többes számú arszenokoitai. E kifejezés ismeretlen az ókori szerzőknél; arszenokoitész címszónál az Ógörög–magyar nagyszótár egyetlen előfordulásként az Újszövetségre mutat. A Bibliában is összesen két helyen fordul elő: vizsgált igénken kívül az 1Tim 1,10-ben:

    És tudjuk azt is, hogy a törvény nem az igaz ellen van, hanem a törvényszegők és az engedetlenek, a hitetlenek és a bűnösök, a szentségtelenek és a szentségtörők, az apa- és anyagyilkosok, az embergyilkosok, a paráznák, a fajtalanok, az emberrablók, a hazugok, a hamisan esküvők ellen, és mindaz ellen, ami csak ellenkezik az egészséges tanítással.

    Tanulságos dolog itt is szemügyre venni néhány fordítást, méghozzá két szempontból is. Az egyik sajnálatos visszajelzés arra nézve, hogy milyen teológiai igénytelenséggel készülnek egyes bibliafordítások: a két helyen szereplő ugyanazon szót gyakran teljesen más kifejezéssel adják vissza! A másik itt is, akárcsak a malakosz esetében, az alkotói fantázia. Íme néhány interpretáció (köztük külföldi fordítások magyar megfelelői): kicsapongó, férfiszeplősítő, férfifertőztető, szodomita, gyermeket megerőszakoló, homoszexuális, perverz, homoszexuális zaklató stb. Fentebb több ízben részleteztük, úgyhogy itt csak emlékeztetünk rá: nemcsak a „homoszexualitás” szó, hanem a homoszexualitás mai fogalma is a XIX. században alakult ki. Érdekes gondolatkísérlet, hogy azon fordítók, akik – valószínűleg arcpirulás nélkül – belehamisítják az I. századi szövegbe ezt az újkori neologizmust, mit szólnának, ha az Újszövetségben egyszer csak a gőzmozdony, a proletárforradalom vagy a garibaldisták kifejezések valamelyikével találkoznának?

    A Vulgatában ez áll: masculorum concubitor. Ez közelíti meg legjobban az arszenokoitész jelentését. A görög szó ugyanis annyit tesz: férfival fekvő. S mivel hímnemű főnévvel van dolgunk, ezért magyarul a korrekt visszaadása ez volna: férfival fekvő férfi. A nagy számok törvénye alapján azt várnánk, hogy legalább néhány fordításban találkozzunk ezzel a kifejezéssel. Ehhez képest azt tapasztaljuk, hogy az összes fordítás magyaráz, egyetlenegy sem ad objektív fordítást. Tegyük fel a kérdést: vajon miért?

    A bibliafordító e páli szövegeknél dilemma elé kerül: vajon szó szerint fordítsa-e a szót, avagy próbálkozzék valamilyen értelmezéssel? Az exegétának ugyanezen kérdésre kell választ adnia: kell-e, vagy egyáltalán: lehet-e betű szerint értelmezni az arszenokoitészt – vagy sem. Több lehetőség nincs.

    Amennyiben igenlő válasszal kísérletezünk, hamarosan be kell látnunk, hogy a képtelenségek területére tévedtünk. A kifejezés ugyanis férfival fekvő férfiakról szó. Tehát nem háló, nem közösülő, nem disznólkodó, hanem egyszerűen fekvő. Érdekes volt szembesülni egy elkeseredett próbálkozással: megesett, hogy valaki a görög koitész szót a latin coitus-ból próbálta levezetni, s így akarta a szexuális tartalmat belecsempészni a szóba. A szó gyöke azonban a görög keimai ige, amely egyértelműen azt jelenti: fekszik, pihen, alszik, esetleg temetetlenül hever vagy egyszerűen: van valahol. Vagyis a szó szerinti jelentésből az az abszurd következtetés adódna, hogy a sátorban egymás mellett alvó két cserkész, avagy a Getszemáni kertben elszenderedő apostolok is ki vannak zárva az üdvösségből.

    E végletes kisarkítás megmagyarázza, hogy a fordítások miért tartózkodnak kivétel nélkül a betű szerinti visszaadástól. Amennyiben azonban, ha kényszerűségből is, de elkötelezzük magunkat a magyarázó fordítás mellett, akkor a következő evidens kérdés: mi legyen a magyarázat kiindulópontja? Vagy másként: jogos-e, indokolt-e az arszenokoitész szót tágabb jelentési körrel értelmeznünk, mint a Római levélben írt „férfiakkal fajtalankodást”?

    A létező fordításokat nézegetve könnyen támadhat olyan érzésünk, hogy az értelmezés alapja sok esetben nem volt több az évszázadokra visszanyúló társadalmi előítéletnél. Ezt nem tekinthetjük feltétlenül legitim exegetikai szempontnak. Ha túl akarunk lépni e szinten, akkor ismét a kontextus, a keletkezési körülmények és a műfaj kérdéskörénél találjuk magunkat.

    Az 1. Korintusi levél 55-ben készült, amikor Pál harmadik missziós útja során Efezusban járt. Korintusról és az ottani állapotokról már megemlékeztünk a Római levél kapcsán. Efezussal kapcsolatban pedig nem árt felidéznünk az ApCsel 19 híradását: az apostolt és útitársait kevés híján meglincselték a helybéli Artemisz-hívők. Valószínűtlen, hogy ez az esemény lényegesen árnyalta volna Pál fentebb már taglalt hozzáállását a bálványimádáshoz és mindahhoz, ami azzal kapcsolatba hozható.

    A levél apropóját az adta, hogy a Pál által alapított keresztyén gyülekezet eligazításért fordult az apostolhoz, s ő – egyéb tanítások mellett – a feltett konkrét kérdésekre válaszolt. Ebből adódóan mondanivalójának egy részét szükségszerűen helyhez és korhoz kötött. Így pl. nem tekintjük a keresztyén kijelentés integráns részének a rabszolgaság igenlését (7,21–22), a nő alárendelt helyzetét a teremtés rendjében (11,7–9) vagy a hajviselet szabályozását (11,14–16). E példák egyúttal rávilágítanak arra is, hogy a nő társadalmi szerepét illetően Pál nem sokkal lépett tovább hagyományként kapott zsidó felfogásán. Felidézhetjük a Leviticus-idézetek kapcsán írottakat: ha egy társadalomban a közgondolkodás leértékeli a nőket (és itt gondolhatunk sajnos napjaink hazai valóságára, pl. a „szőke nős” viccek népszerűségére), az komoly jelentőséggel bír a homoszexuális aktus negatív megítélése szempontjából.

    A páli levelekben a legritkább esetben találkozhatunk a kijelentett isteni igazságok absztrakt rendszerbe foglalásával. Pál elsődleges célja a címzettek erősítése, intése, buzdítása. E cél megvalósítása során nem a mindenképpen újat mondani akarás vezeti: gyakran él az idézés eszközével. A levelek elemzése sűrűn kimutat a szövegbe ágyazott, az ősegyház igehirdetésében használatos különböző formulákat, sablonokat. Gondolhatunk az 1Kor 15,3–7-ben olvasható feltámadási hitvallásra vagy a Római levél záró doxológiájára (16,27).

    Vizsgált szövegünk műfaja ugyancsak nem Pál apostol találmánya. Mindkét levél idézett helye ún. bűnkatalógus. A hellén civilizációban elterjedt, sztoikus alapú philosophia popularis vándorprédikátorai terjesztettek ilyen táblázatokat, párhuzamosan az ún. erénykatalógusokkal, amelyekhez hasonlókat szintén találunk a páli levelekben (pl. Gal 5,22–23). Ha mai életünkből szeretnénk példát találni a bűn- és erénykatalógus korabeli műfajára, akkor a könyvesboltokban olyan ragasztott, színes kartonborítós, harsány című könyvek között kell keresgélnünk, amelyek a személyiségfejlesztés „könnyű és gyors” módját ígérik, „nagy sikerű tréningek” tapasztalataira hivatkozva. E könyvek kétségkívül gyakran tartalmaznak általános és felszínes igazságokat. Mindazonáltal filozófiai és pszichológiai megalapozottságuk enyhén szólva is kívánnivalókat hagy maga után. Ahogy kétezer éve, úgy napjainkban is nagy a kereslet a logikus, áttekinthető, különösebb elmélyülés nélkül megérthető világ- és embermagyarázó rendszerekre. A filozófiai etika és a morálteológia mély összefüggéseinek átlátásához évek munkája szükséges. Ezzel szemben tízegynéhány elemű, „Ezt tedd, azt ne tedd!” jellegű listákat néhány perc alatt át lehet látni és meg lehet tanulni.

    Ez a magyarázata annak, hogy e listák az I. században mind pogány, mind keresztyén közegben népszerűek voltak. Nézzük meg ismét az 1Kor 6,9–10 felsorolását: igazságtalanok, paráznák, bálványimádók, házasságtörők, bujálkodók, fajtalanok, tolvajok, nyerészkedők, részegesek, rágalmazók, harácsolók. Mindez minden további nélkül részét képezhetné egy pogány háttérben keletkezett etikai katalógusnak is, talán az egy bálványimádást leszámítva. Valószínűsíthető, hogy a hasonló jegyzékek viszonylag standard formában jártak városról városra, és felhasználói a konkrét helyzetben különösebb kritika nélkül alkalmazták őket.

    Tovább vizsgálva a listát és összevetve azt az Újszövetség hasonló felsorolásaival, megfigyelhetjük, hogy Pál elítéli a „részegeseket”, de nem hirdet antialkoholizmust. Elítéli a „nyerészkedőket”, de nem foglal állást a kamatszedésről mint olyanról. Viszont nem találjuk meg pl. a „gyilkosság”-ot vagy a „széthúzás”-t, amelyek a Galata-levélben tűnnek fel – szemben az itt pl. szereplő, onnan hiányzó „tolvajok”-kal. Megállapíthatjuk tehát, hogy a bűnkatalógusok egyrészt szélsőséges viselkedéseket mutatnak be, másrészt egyáltalán nem törekednek teljességre.

    Ugyanezen szempontok az 1Tim 1,10-re is érvényesek. E pasztorális levél fő célja a korabeli tévtanításokkal való szembeszállás és az egyházszervezés. Részletes és alátámasztott etikai rendszert nem fogalmaz meg a szerző: a bűnkatalógus szerepeltetése itt is csak illusztratív célzatú, híján minden konkrét reflexiónak.

    Kérdésünk így szólt: jogos-e, indokolt-e az arszenokoitész szót tágabb jelentési körrel értelmeznünk, mint a Római levélben írt „férfiakkal fajtalankodást”? Vizsgálódásunk eredményeképpen őszinte bibliaolvasóként csak a kezünket tárhatjuk szét, mondván: a rendelkezésünkre álló kanonikus szövegek semmilyen útbaigazítással nem szolgálnak arról, hogy Pál mire gondolt, amikor e szót megalkotta. Háttérismereteink alapján azonban megállapíthatjuk, hogy a két vizsgált levél ugyanolyan szellemi-kulturális háttérben született, mint a Római levél. Így ottani végkövetkeztetésünk itt is helytállónak tekinthető; semmilyen indok nem kényszerít bennünket a szélesebb értelmezési kör alkalmazására.

    Végezetül két megjegyzés.

    Egyrészt vegyük észre, hogy mind a malakosz, mind az arszenokoitész szó hímnemben áll, s ennek megfelelően végig férfiak cselekedetét vizsgáltuk. Feltéve, de meg nem engedve, hogy akármelyik kifejezés mégis elvi és általános elutasítása lenne a homoszexualitásnak, fölvetődne ugyanaz a kérdés, mint a Levitucus-részletek tárgyalásánál: mi a helyzet a leszbikusokkal? És válaszunk sem lehet más: koherens morális értékrenden belül nem lehet különbség férfiak és nők homoszexualitása között. Ha egy – biblikus vagy bármilyen – szöveg csupán ezek egyikét látszik kriminalizálni, a másik említése nélkül, akkor óhatatlan a következtetés: a látszat ellenére az elítélt jelenség nem maga a homoszexualitás, hanem annak valamilyen akcidentális, konkrét szituációhoz kötött megnyilvánulása.

    Másrészt nem hagyható említés nélkül a több magyar fordításban felbukkanó fajtalanság szó. Ez, bár titokzatos módon túlélte a középkort, mai beszélt nyelvünkben teljesen ismeretlen. Avítt büntetőjogi szakkifejezésként vegetál csupán; jelentése a Btk. 210/A § (2) bekezdése szerint „a közösülés kivételével minden súlyosan szeméremsértő cselekmény, amely a nemi vágy felkeltésére vagy kielégítésére szolgál.” Tehát a „férfival fekvő férfiakhoz”, bármit jelentsen is az, még e jogi környezetben sincs semmi köze, igényes Biblia-fordításban való szerepeltetésére pedig lehetetlen ésszerű indokot találni.

    Konklúzió

    Szisztematikusan végigvettük a teljes Szentírásból azokat a szövegrészeket, amelyek a közfelfogás szerint elítélően beszélnek a homoszexualitásról vagy a homoszexuális aktusról. Minden esetben arra a következtetésre jutottunk, hogy e szövegek adott Sitz im Leben-ben megfogalmaznak ugyan bizonyos állításokat homoerotikus jellegű cselekedetekről, de ha kiszakítjuk őket a kontextusból, hermeneutikai, ha pedig részleges ítéletekből egészleges következtetést akarunk levonni, logikai hibát követünk el. E néhány esetleges előfordulás senkinek nem ad alapot arra, hogy teljes indukciót végezve azt tanítsa: az isteni kijelentés általános érvényben, tévedhetetlenül mond negatív véleményt a homoszexualitásról. A tradicionálisan elítélő olvasatot Biblián kívüli szempontok magyarázzák – javarészt azok a sztereotípiák, amelyek tarthatatlanságát jelen dolgozat első részében mutattuk ki.

    IV. Homoszexuálisok az egyházban: útkeresés

    A világ jelenlegi helyzetét tekintve témánkkal kapcsolatosan tényként kell kezelnünk két dolgot. Egyrészt létezik egyház. Másrészt léteznek homoszexuálisok. Ezen objektív adottságok persze felvetnek számos jó és kevésbé jó kérdést. Szögezzük le, hogy a „jó-e az, hogy…”, „örülünk-e annak, hogy…” kezdetű kérdések alapvetően céltévesztettek. Az objektív adottságok attól objektívek, hogy függetlenek a szubjektív véleményünktől. Mind az egyház, mind a melegek részéről az ésszerű és banális kérdés csakis arra irányulhat: hogyan cselekedjünk úgy, hogy az mindenkinek jó legyen?

    1. A hagyományos utak

    Milyen válaszokra számíthat ma a keresztyénektől egy útját kereső homoszexuális nő vagy férfi? Alapvetően kétfélére, attól függően, hogy a válaszadónak mi az elvi állásfoglalása magáról a homoszexuális beállítottságról. Az egyik nézet szerint a homoszexuális hajlamú ember rossz ember (vagy legalábbis beteg), így meg kell őt változtatni (gyógyítani). A másik felfogás szerint a hajlam önmagában értéksemleges, az azonos neművel folytatott szexuális aktus azonban bűnös. Így a homoszexuális maradhat homoszexuális, de teljes önmegtartóztatásban kell élnie.

    a) „Ne legyél homoszexuális!”

    Változz meg, aztán köss házasságot, mint minden egészséges és tisztességes ember – szól a javaslat. Ami a megváltozás konkrét módját illeti, arra nézve ismét két változat lehetséges.

    1. „Térj meg!”

    Vannak, bár szerencsére mind kevesebben, akik a pszichológiát áltudománynak tartják. Az ő paradigmájuk a középkor világképén és a korai ókor emberképén alapul. Ezen – alapvetően dualisztikus szemléletmódú – felfogás a világot az isteni és ördögi erők játszóterének tekinti. Minden jó és szép közvetlen isteni beavatkozás eredménye, minden rossz a sátán direkt ténykedésének következménye. A világnak, benne az embernek autonómiája és saját felelőssége gyakorlatilag alig van; e nézet szerint a személyiségfejlődés mindössze annyiból áll, hogy az ember „nincs megtérve” vagy „meg van térve”. A megtérés aktusa a görög színházak deus ex machina-jához hasonló hatású: ha Krisztus bejött az életedbe, akkor mint Pantokrátor, azonnal rendet csinál. Egy csapásra eltűnik az összes rossz szokásod, megszűnik minden betegséged és megszabadulsz a szegénységből. Ha mindez nem történt meg veled, akkor valójában nem is tértél meg.

    „Fáj a fejed? Nyilván valamilyen bűn miatt szenvedsz: térj meg!” – „Kevés a pénzed? Hűtlen voltál a szövetséghez, nincs rajtad Isten áldása: térj meg!” – „Homoszexuális vágyakat érzel magadban? Elhagytad az Úr útját: térj meg!”

    Úgy gondoljuk, hogy ez a babonás-mágikus, a hajdani beavató kultuszokat idéző erőszakos világkép (amely már Jób könyvének keletkezése idején is túlhaladott volt) idegen az evangélium szelíd világosságától, még akkor is, ha hívei biblikus terminológiát használnak, és gyakran a keresztyén hangzású retorika legharsányabb élharcosai. E nézettel jelen dolgozat keretei között nem kívánunk vitába szállni. Nem azért, mert akik így vélekednek, azok mást gondolnak a homoszexualitásról, mint mi, hanem azért, mert meggyőződésünk szerint, noha ugyanazzal a névvel illetik, valójában más Istenben hisznek.

    2. „Gyógyulj meg!”

    A megváltozásra való felhívás másik változatának hangoztatói már elismerik, hogy a homoszexuálisok nem szükségszerűen a sátán ügynökei a világban. Ha egy meleg keresztyénnek mondja magát, akár még az is lehet, hogy igaza van, hogy valóban megtért. Megtért – csak éppen beteg: meg kell hát gyógyulnia.

    Az első fejezet Tények és tévhitek c. részében megvilágítottuk, hogy orvostudományi ismereteink fényében miért tarthatatlan elképzelés a homoszexualitást betegségnek tekinteni. Egyebek közt megjegyeztük: „Az egészségnek/betegségnek megvannak a tudományos alapon meghatározott kritériumai, s ezek meghatározásában az ENSZ Egészségügyi Világszervezete, a WHO kompetens.” Egészítsük ezt ki egy félmondattal: „…és nem az egyház.”

    A keresztyénség történetének egyik szégyenfoltja, hogy évszázadokon keresztül a tudományos kutatás kerékkötőjének szerepét osztotta magára. Felekezetiségtől függetlenül minden krisztushívőnek úgy kell visszaemlékeznie a Galilei-perre, mint intő példára – valahányszor kísértésbe esik, hogy a Bibliából magyarázza a természettudományos jelenségeket. Isten a világot és annak törvényeit a teremtésben tárta föl. Az Ábrahám elhívásával kezdődött és Krisztusban teljessé vált kinyilatkoztatásban Isten nem a nem az anyagvilág törvényszerűségeit közli az emberrel, nem is a betegségek definícióit, hanem önmagát és a hozzá vezető utat.

    A változásra való felhívás mögötti előfeltevés

    Aki egy melegnek azt tanácsolja, hogy változzon meg, annál a háttérben valami olyasfajta elképzelés működik, hogy „majd az esküvő után minden rendbe jön; evés közben jön meg az étvágy.”

    Sok homoszexuálisnak (és házastársának) szomorú, nemritkán tragédiába torkolló tapasztalata igazolja ezen elképzelés naiv voltát. Ha a házasságot nem az anyakönyvezés vagy az „elhálás” tényével definiáljuk, hanem azzal, hogy a házasfelek számára képes-e valóban biztonságot jelentő bárkaként funkcionálni a mindennapi élet özönvize ellen, akkor azt kell mondanunk, hogy a homoszexuális ember per definitionem képtelen a heteroszexuális házasságra. Ha képes, akkor nem homoszexuális. A szexuális magatartás megváltoztatása ugyan elképzelhető, de – amint azt az első fejezetben tárgyaltunk erről – soha nem büntetlenül. Aki ki akarja játszani saját természetét, az csaknem mindig az egészségével fizet.

    Olcsó válasz erre azt felelni, hogy „Istennek minden lehetséges.” Az állítás magától értetődően igaz, csak éppen esetünkben irreleváns. Az így érvelőnek nem olyan eseteket kellene fölvonultatnia (akár a múltból, akár napjainkból), amikor Jézus érintésére a vakok látni, a sánták járni, a süketek hallani kezdtek – ezeket ugyanis hívő keresztyén nem vitatja. Csakhogy a hasonló beszámolók kivétel nélkül gyógyulásokról szólnak, nem értéksemleges személyiségvonások varázsütésre történő megváltozásáról. Keresztyén bizonyságtételek között nem olvasni olyan beszámolót, hogy isteni beavatkozásra valaki balkezesből jobbkezessé vált, a szeme színe kékről zöldre változott, a testmagassága megnőtt 10 cm-rel, esetleg az IQ-ja néhány ponttal. Ugyanígy Istent kísértő csodavárás abban reménykedni, hogy ördögűzés, buzgó ima és/vagy pszichoterápia hatására valakinek megváltozzék a szexuális orientációja.

    b) „Ne élj szexuális életet!”

    Dicséretére váljék e megközelítésnek, hogy – szemben az előzővel – legalább nem önmagában véve paradoxon. Amíg az arra szólít fel, hogy „ne légy az, ami vagy, hanem az legyél, ami nem vagy”, addig ez úgy véli, a homoszexuális orientáció nem bűn, a homoszexuális kapcsolat bűn. Eszerint a variáció szerint tehát a meleg embernek el kell fogadnia beállítottságát, de nem szabad azt „kiélnie”.

    Az ajánlott életforma nem újszerű a keresztyénség történetében: megtűrve vagy elutasítva, intézményesítve vagy misztifikálva állandó (és állandóan vitatott) kísérője az egyház úton járásának. Jelen dolgozatnak nem témája a cölibátus jelenségének átfogó tárgyalása, különösen, ami annak egyházpolitikai és ökumenikus vonatkozásait illeti. Ellenben ezektől függetlenül megállapíthatjuk, hogy ha a homoszexualitásról nem is, a szűzi életről találunk kifejezett tanítást a Szentírásban. „Szeretném ugyanis – írja a korintusiaknak saját nőtlenségére utalva Pál apostol –, ha minden ember úgy volna, mint én magam is; viszont mindenkinek saját kegyelmi ajándéka van Istentől: kinek így, kinek amúgy.”

    Pál mind a házasságot, mind a szüzességet ajándéknak nevezi. A görög szövegben a khariszma szó szerepel, amelynek gyökere (kharisz) ugyanaz, mint a megigazulással kapcsolatos tanítás kulcsfogalmáé, a kegyelemé. A karizmákról Pál apostol bőséges (bár nem teljes és nem rendszerezett) tanítást ad az 1Kor 12–14-ben. E tanítás szerint a karizma műfajából adódóan arra való, hogy építsük segítségével az egyházat. A Szentlélek maga dönti el, hogy kit milyen szolgálatra hív, s ehhez milyen kegyelmi ajándékot ad eszközül. Lehet imádkozni bizonyos karizmákért, Pál fel is szólít: „törekedjetek a fontosabb kegyelmi ajándékokra!”, de Isten szuverén akaratán múlik, megadja-e vagy sem. A kegyelem föltételezi ugyan a természetes alapot (eleve láb nélküli ember vízen sem fog járni), de szükségszerű árukapcsolás nincs a természetes adottságok és a karizmák között. Ha valakinek jó beszélőkéje van, nem biztos, hogy prófétaságra hivatott. Aki foglalkozását tekintve orvos, nem kapja meg feltétlenül a természetfeletti gyógyítás adományát. Nem biztos, hogy a képességei szerint legjobb matematikust választja ki Isten, hogy a gyülekezet anyagi ügyeit intézze. És minden biblikus alapot nélkülöz az az elképzelés, hogy aki homoszexuális, az automatikusan megkapta a cölibátus karizmáját.

    A homoszexuális ember nem külön állatfajta, aki kegyelmi szempontból speciális eljárásra szorul. Lehet, hogy meghívást kap az önmegtartóztató életre, és lehet, hogy nem. A karizmák valódiságának elbírálása elemi érdeke, éppen ezért kötelességes a keresztyén gyülekezetnek – de mindig az egyedi esetben, a személy és a körülmények ismeretében, gondos mérlegeléssel. Abszurd és Ige-ellenes dolog egy embercsoport arctalan, ismeretlenségben élő (továbbá a még meg sem született) tagjairól kijelenteni: márpedig ők Istentől különleges kegyelmi ajándékot kaptak egy bizonyos feladatra, hivatásra vagy életformára.

    Na és karizma nélkül nem megy? A választ Jézus adja meg, amikor azt mondja: „nálam nélkül semmit sem cselekedhettek” (Jn 15,5). A homo sapiens természetes életmódja a párkapcsolat. (Ezt alább részletesen tárgyaljuk.) Az ettől különböző életformára tehát a következő két jelző valamelyikét kell mondanunk: természetfölötti, avagy természetellenes. És ha egy konkrét ember életében a Szentlélek külön kegyelme hiányában nem beszélhetünk az elsőről, akkor kizárásos alapon csak a másodikról lehet szó.

    A kényszer-cölibátus lehetséges következményeinek feltérképezésében nem kell a fantáziánkra hagyatkozni. A legtöbbünk ismer olyan katolikus papot, szerzetest vagy apácát, aki hívás nélkül, saját (vagy szülői) elhatározásból választotta a pályát. Van, aki belebukik szüzességi fogadalmába, van, aki foggal-körömmel ragaszkodik hozzá. A tapasztalat azt mutatja, hogy az előbbi a bűntudat (vagy ha azt nem is érez: a kognitív disszonancia), utóbbi a görcsös félelem miatt fizet ugyanazzal: alkoholizmussal, cinizmusban leépülő személyiséggel, depresszióval. És amint az álprófétaságot sem csak az álpróféta szenvedi meg, hanem mindenki, akit félrevezetett, úgy a kényszerből vállalt cölibátus terhe sem egyedül az érintettet kínozza. Egy alapjaiban meghasadt életű ember elviselése súlyos megpróbáltatást jelent az egész környezet (család, munkatársak, gyülekezet) számára.

    Egyébként az egész „legyél, ami vagy, csak cselekedet ne következzék belőle” képlet könnyebben átlátható, ha megpróbálkozunk néhány behelyettesítéssel:

    A dadogós nem tehet e fogyatékosságáról, dadogóssága tehát nem bűn. Mindaddig, amíg meg nem szólal. Ha megszólal és dadog, az már bűn. Ha dadogás nélkül nem tud beszélni, maradjon tehát csöndben. A sánta sántasága nem bűn. Teljes értékű keresztyén. Mindaddig, amíg nem sántít. Sántaságáról nem tehet, el kell fogadnia keresztként. S mivel sántítás nélkül nem képes járni, sántítva viszont bűn, nem szabad ülő helyzetéből fölkelnie. A balkezes sem tehet balkezességéről. Amennyiben azonban képtelen jobb kézzel írni, nem engedhető meg neki, hogy bal kézzel írjon, ellenkezőleg: egyáltalán ne írjon. Erről szól a paradigma, amely, mondanunk sem kell, távol áll a Jézus Krisztusban közénk jött isteni irgalomtól. Aki így gondolkodik, ha jóhiszeműen is, de megcsúfolja a keresztyénséget, és viccet csinál az erkölcsteológiából.

    Az önmegtartóztatásra való felhívás mögötti előfeltevés

    Érthetőbbé válik a kényszerű önmegtartóztatás javaslata, ha egy táblázatban áttekintjük két (fiktív) homoszexuális pár egy átlagos hétköznapját. Mindkét pár tagjai tíz éve élnek közös háztartásban.

    István és PéterKlára és Anna
    07 – 08 Fölkelés, tisztálkodás, reggeli ima.
    István kávét főz, Péter reggelit készít. Étkezés, elindulás.
    Fölkelés, tisztálkodás, reggeli ima.
    Klára kávét főz, Anna reggelit készít. Étkezés, elindulás.
    08 – 09 Utazás a munkahelyre. István autóval jár, Péter tömegközlekedéssel. Utazás a munkahelyre. Klára autóval jár, Anna tömegközlekedéssel.
    09 – 17 István traumatológusként életeket ment, Péter eladó egy élelmiszerboltban. István a kórház menzáján ebédel, Péter egy gyorsétteremben. Klára traumatológusként életeket ment, Anna eladó egy élelmiszerboltban. Klára a kórház menzáján ebédel, Anna egy gyorsétteremben.
    17 – 19 István túlórázik, Péter bevásárol. Egyszerre érnek haza. István berak egy adag ruhát a mosógépbe, Péter vacsorát készít. Klára túlórázik, Anna bevásárol. Egyszerre érnek haza. Klára berak egy adag ruhát a mosógépbe, Anna vacsorát készít.
    19 – 21 Vacsora, közben beszélgetés. István megnézi a híradót, Péter olvas. Vacsora, közben beszélgetés. Klára megnézi a híradót, Anna olvas.
    21 – 22 István elmosogat, majd felhívja a szüleit. Péter kiteregeti a tiszta ruhát. Klára elmosogat, majd felhívja a szüleit. Anna kiteregeti a tiszta ruhát.
    22 – Fogmosás, beszélgetés, tévénézés, esti ima, bibliaolvasás, lefekvés, alvás. Fogmosás, beszélgetés, szeretkezés, esti ima, bibliaolvasás, lefekvés, alvás.

    Aki úgy gondolja, hogy két ember elkötelezett szeretetkapcsolatának a szexuális együttlét adekvát beteljesedése, az valószínűleg roppant unalmasnak és érdektelennek találja táblázatunkat. Aki azonban az önmegtartóztatást szükségszerű erkölcsi követelményként állítja a homoszexuálisok elé (mondván, hogy a homoszexuális hajlam nem bűn, a homoszexuális kapcsolat bűn), annak minden bizonnyal felcsillan a szeme, és diadalmas magabiztossággal nyilatkoztatja ki: István és Péter jó keresztyének, Klára és Anna pedig el fognak kárhozni.

    A magyarázat a keresztyénség hajnalára megy vissza, amikor Jézus egyes követőiben az evangélium fényét beárnyékolta a gnoszticizmus. Ez a változatos formákban felbukkanó tanítás szívósan és makacsul kapaszkodik meg az egyház testén, és évszázadok óta folyamatosan élősködik rajta, miközben „átváltoztatja magát világosság angyalává” (2Kor 11,14), hogy prófétái „elhitessék, ha lehet, a választottakat is” (Mt 24,24).

    Noha az idők teljességében az Ige testté lett, keresztyénségen belül nagyon sokan, akik a gnoszticizmus emlőjéből táplálkoztak, a mai napig megvetik a testet, és szavaikkal (vagy a szavaik implicit tartalmával) elutasítják az anyagvilágot és az azt teremtő Istent. Nem értik meg, hogy az inkarnációval Isten maga szentelte meg az anyagot, ehelyett a szellem felsőbbrendűségéről beszélnek, a test és a testiség eredendően rossz voltáról. Ők azok, akik a mai napig nem tudtak túllépni Ágoston szexualitás-felfogásán, amely szerint a házasság csupán azért megengedhető, mert intézményes keretek közé szorítja vissza a paráználkodást. A szex önmagában rossz és állatias. Ami megengedhetővé teszi, az semmi más, mint az, hogy Isten ismeretlen okból – és eléggé el nem ítélhető módon – ehhez a hitványsághoz kötötte az új generációk előállítását. S mivel ez utóbbira explicit isteni parancsa van az emberiségnek, ezen árukapcsolás tudja esetenként menteni a házasfelek közötti nemi aktust. Természetesen csak akkor, ha az illő módon, azaz minél kevesebb élvezettel, és kifejezetten a gyermeknemzésre irányulva megy végbe; „ami pedig túlmegy ezen, az a gonosztól van” (Mt 5,37).

    Természetesen a fenti mondatokat a mai emberek többsége durva karikatúrának érzi. Elvétve találni csak olyan bigott igehirdetőket, akik direkt módon ilyen elvadultan fogalmaznak. A teológiai reflexió sokat enyhített ezen a szemléleten. Ugyanakkor világosan kell látnunk, hogy a szexualitásra vonatkozó tilalmak közül mindaz, ami nem a másik ember önrendelkezésének és méltóságának a megsértésére irányul, az ebben a gnosztikus tradícióban forrásozik. Konkretizálva: amíg pl. a pedofília, a nemi erőszak, a házasfél megcsalása, a prostitúció az evangélium mérlegére téve is gyengének találtatik, addig pl. fogamzásgátlás, a maszturbáció vagy éppen a monogám homoszexuális kapcsolat tilalma fogalmilag értelmezhetetlenné válik az erkölcsteológia fent körülírt hordalékai nélkül.

    Ezek után ahhoz, hogy egyáltalán esélyünk legyen megtalálni a Jézus Krisztusban teljessé vált isteni kijelentéssel összhangba hozható modus vivendit a homoszexuálisok számára, óhatatlanul fel kell tennünk a kérdést: vajon mi a szexualitás végső, Istentől rendelt létértelme?

    2. Az emberi szexualitás végső célja

    Alapkérdésünk továbbra is az, hogy a homoszexualitást, konkrétabban a homoszexuális testi kapcsolatot illethetjük-e a „jó” jelzővel. A válaszadáshoz szükséges definiálnunk a jóságot mint filozófiai fogalmat. Abszolút módon természetesen csak Isten jó, közelítsünk a fogalomhoz akár ontológiai, akár erkölcsi szempontból. Az immanens létezők viszonylatában pedig alkalmazhatjuk a klasszikus meghatározást: jó az, ami céljának megfelelő. Ha egy késszúrásnak a szúrást elkövető által meghatározott végső célja az volt, hogy az áldozat meghaljon, és úgy is történt, akkor a késszúrás mint késszúrás jó volt. Hogy a késszúrás mint emberi cselekedet jó volt-e, arról már lehet vitatkozni: az emberi cselekedetek végső célját meghatározó Isten nem úgy fogalmazta meg ezt a végső célt, hogy azzal alapesetben össze lehessen egyeztetni embertársaink meggyilkolását. Ezért ugyanazon aktus, amely a közbülső célra irányító – a szúró ember – szempontjából jó, a végső célra irányító – Isten – szempontjából lehet akár messzemenően rossz is.

    Ahhoz, hogy el tudjuk dönteni, metafizikailag és erkölcsileg jónak mondható-e a homoszexuális kapcsolat, egyértelmű választ kell találnunk arra a kérdésre, hogy mi a szexualitás Isten által meghatározott végső célja. Ha ezzel megvagyunk, a továbbiakban roppant egyszerű a dolog, mivel összesen két eset lehetséges: a homoszexuális testi kapcsolat önmagában véve vagy alkalmas arra, hogy megfeleljen ennek a célnak, vagy nem alkalmas. Több lehetőség nincs. Így kaphatunk érvényes választ feltett kérdésünkre: jó-e a homoszexualitás?

    Két válaszlehetőséget veszünk szemügyre. A hagyományos magából a szexualitás jelenségéből indul ki, az alternatíva a Bibliából. Tekintve, hogy a szexualitás céljának értelmezésében a szaktudományok és a teológia egyaránt illetékesek, mindkét válasz elemzése során úgy fogalmazzuk meg reflexiónkat, hogy abban mindkét szempont megfelelően érvényesüljön.

    a) Hagyományos válasz: fajfenntartás

    A szexualitás létértelmét az emberek többsége – a „szaporodjatok és sokasodjatok!” parancsra hivatkozva vagy anélkül – az utódnemzésben és fajfenntartásban látja. „Ha nem lenne szexualitás, kihalna az emberiség” – mondják. Ez igaz.

    „Ebből következik, hogy a szexualitás szükségszerű végső célja a fajfenntartás.” – Ez azonban így már problematikus, mégpedig két okból.

    Először is nem igaz az „ebből következik” kitétel, vagyis a következtetés logikailag hibás. Ez belátható, ha a formulába más változókat helyettesítünk be. Például: „Ha nem lenne a Földnek tömegvonzása, a Hold nem keringhetne körülötte.” – Ez igaz. Ebből azonban nem következik a „tehát a Föld tömegvonzásának szükségszerű végső célja a Hold keringésének biztosítása” állítás. A gravitáció másra is jó: nélküle például emberiség sem létezhetne. És amíg az üdvtörténet Hold nélkül csak-csak elképzelhető lenne (bár a Húsvét időpontjának meghatározásával alkalmasint bajban lennénk), addig emberiség nélkül aligha. A tömegvonzás a Hold keringésének nem szükségszerű és végső, hanem esetleges célja.

    Másodszor – és ez a lényeg – az állítás tartalmilag sem helytálló. Ennek belátásához induljunk ki egy tényből: noha az emberek túlnyomó többsége élete folyamán létesít szexuális kapcsolatot, léteznek kivételek. A Szentírás szerint ennek több oka is lehet:

    Mert vannak nemzésre alkalmatlanok, akik így születtek, és vannak nemzésre alkalmatlanok, akiket az emberek tettek ilyenekké, és vannak olyanok, akik önmagukat tették nemzésre alkalmatlanná, a mennyek országáért. (Mt 19,12)

    A Máté által használt eunukhosz szó természetesen jelképes: az egyház mindig elítélte, ha valaki – mint pl. Origenész – „a mennyek országáért” kasztrálta magát. A szöveg tartalmát tekintve nem a nemzésképtelenségről, hanem a szexuális önmegtartóztatásról szól. A teljes szexuális absztinencia eszerint fakadhat kényszerből is, de lehet az egészséges ember szabad döntésének következménye is – ez utóbbi esetre a legeklatánsabb példa maga Jézus Krisztus. Ugyanakkor biológiai tény, hogy az élővilág minden olyan szintjén, ahol egyáltalán viselkedésről beszélhetünk, létezik az a valami, amit a pszichológia úgy nevez, hogy szexuális drive (hajtóerő). E belső késztetés ösztönös (azaz a faj minden egészséges egyedére születésénél fogva jellemző), primer motívum. Tehát amíg szexuális kapcsolata vagy van az embernek, vagy nincs, addig azt kell mondanunk, hogy szexualitása mindenkinek van – annak is, aki történetesen élete során egyáltalán nem él nemi életet.

    Márpedig ha az emberi szexualitás létértelmét keressük, csak úgy juthatunk teljes értelmezéshez, ha válaszunkat a kivételekre is érvényes formában tudjuk megfogalmazni.

    Magától értetődő, hogy természetes körülmények között szexuális kapcsolat nélkül nincs utódnemzés. Ezért – bármily furcsának is hat – azt kell mondanunk, hogy a fajfenntartás az emberi szexualitásnak lehet esetleges, de nem szükségszerű, Isten által meghatározott végső célja.

    Nem téveszthetjük szem elől, hogy e cél esetleges voltát az egyház lelkipásztori gyakorlata is igazolja. Egyrészt a meddőséget a keresztyénség soha nem tekintette házassági akadálynak, ellenkezőleg: nagyon mélyen gyökerező biblikus meggyőződése, hogy Isten a természetnél fogva gyermektelen házaspárokat is részesítheti áldásban.

    Másrészt az egyház a házasfelek közösülését azon esetben sem tartja erkölcsileg rossznak, amikor a feleség várandós. Márpedig aki aktuálisan várandós, potenciálisan nem lehet az. Magyarán: terhessége alatt a nő nem eshet még egyszer teherbe. Az ilyenkor történő nemi aktusnak a természet belső rendjéből adódóan nem lehet fogamzás az eredménye. Ha a szexuális életet a morálteológia ilyen esetben sem kárhoztatja, arra az lehet az oka, hogy a szexualitás szükségszerű célját önmaga is másban látja – alkalmasint akkor is, ha erre nem reflektál.

    Széljegyzet az esetlegesség fogalmához

    Egy tétel logikailag belátható volta nem jelenti azt, hogy érzelmileg is könnyű azonosulni az adott tétellel. Az olvasóban rossz érzés támadhat: valóban ilyen mellékes dolog volna a gyermeknemzés és a fajfenntartás? Talán segít eloszlatni a rossz érzést, ha célzottan rámutatunk: következtetésünkben nem a „mellékes”, hanem az „esetleges” jelzőt használtuk. A kettő között nem hangulati, hanem fontos tartalmi különbség van.

    A mellékes szó minősít, méghozzá negatívan: azt fejezi ki, hogy valami nem fontos, elhanyagolható, a „futottak még” kategóriába sorolható. Ezt nem állítottuk, nem is akartuk állítani.

    Az esetleges ezzel szemben – szándékunk szerint legalábbis – értéksemleges logikai kifejezés. Nem foglal állást sem a jelenség gyakoriságáról, sem annak fontosságáról. Kizárólag az összefüggésre világít rá két létező között: arra, hogy vajon A jelenség belső lényegéből – azaz szükségszerűen – következik-e B jelenség, vagy a kapcsolat ennél gyöngébb. Amennyiben bármi okból úgy találjuk, hogy szükségszerűségről nem beszélhetünk, akkor az esetlegesség szóval jelöljük A és B összefüggését – függetlenül attól, hogy milyen fontosságot tulajdonítunk a létezők világában B-nek. Az esetlegesség kimondásával még arról sem foglaltunk állást, hogy értékrendünkben A lenne a fontosabb: egy létező logikai elsőbbsége egy másikhoz képest nem jelenti azt, hogy az ok fontosabb lenne az okozatnál.

    Egy biblikus példával megvilágítva: Isten rendelése szerint úgy kellett történnie, hogy a megtestesült Logosz földi anyja a názáreti Mária legyen. Mária személye (A) és Jézus személye (B) között azonban a kapcsolat nem szükségszerű, hanem esetleges: Jézus születése nem Mária személyének belső lényegéből fakadt. Keresztyén hívőnek nem is jutna eszébe, hogy Máriát – az üdvtörténet rendjében betöltött logikai elsőbbsége miatt – akár erkölcsileg, akár ontológiainak fontosabbnak értékelje Jézus Krisztusnál.

    E minta szerint állíthatjuk a szexualitás logikai elsőbbségét az utódnemzéshez képest, és nevezhetjük a köztük lévő logikai kapcsolatot esetlegesnek. Ezzel sem a szexualitást nem értékeltük felül, sem a gyermekáldást nem értékeltük alul: a levezetés során egyáltalán nem foglaltunk állást fontosságukról.

    b) Alternatív válasz: Isten országára mutató jel

    A másik válasz a szexualitást – noha az a legsajátosabb értelemben a világhoz tartozó immanens jelenség – nem önmagából mint jelenségből, hanem az isteni kijelentésből magyarázza. Ezt az utat követve a szexualitás létértelmét ott keressük, ahol az először felbukkan a Biblia lapjain: a teremtéstörténetben.

    A biblikus teológia egyik közhelye, hogy a Genezisben két leírás található az ember teremtéséről. Az első (1,26–31) ugyanazon Papi írás részét képezi, mint a korábban tárgyalt Leviticus-részlet. Ez a hatnapos teremtés koronájaként mutatja be az embernek, mint Isten képmásának teremtését. A szövegkörnyezetből világos, hogy etiológiával (eredetmagyarázattal) van dolgunk: azért lett kétnemű az ember, mert Isten úgy alkotta; azért van ma szexualitás, mert Isten megparancsolta a szaporodást. Mindez reakció arra a mitikus és kultikus káoszra, amelyet a babiloni fogságban tapasztalt Izrael népe: az istenek válogatás nélkül párzanak egymással és az emberekkel; a szexualitás gyakorlata teljesen elidegenedik attól a rendtől, amelyet a választott nép számára Mózes törvénye biztosított.

    E konkrét helyzetben megfogalmazott tanítás örök igazságot is közvetít: a szexualitás – függetlenül a babiloni vagy akármilyen állapotoktól – és a kétneműség valóban Isten akarata, a szaporodás valóban feladata az emberiségnek. Ugyanakkor nem következik a szövegből, hogy mindezt végső és kizárólagos magyarázatnak kéne tekintenünk a szexualitás misztériumára. Már csak azért sem, mert ott van a másik teremtéstörténet, amely ettől egészen különböző úton közelít a témához.

    A 2,4b–25-ben olvasható mítosz a Jahvista írás része, s mint ilyenben, a P szövegénél több száz évvel ősibb hagyomány tárul föl benne. Ezen elbeszélés fordulópontja, amikor a 2,18-ban Isten a következő szavakkal vezeti fel asszony teremtésének gondolatát:

    „Nem jó az embernek egyedül”

    Az imént azt láttuk, hogy a szexualitásnak a fajfenntartásban betöltött szerepére utaló evidens tapasztalatunkat a Biblia megerősíti. Most fordított irányban kezdjük a kutatást: induljunk ki Isten fenti kijelentéséből, s előbb nézzük meg, mit mond róla a teremtett világ. Ezt követően vizsgáljuk meg, milyen értelmet adhatunk a fenti mondatnak az Ige egészének világosságában. Kérdésünk tehát a következő: voltaképpen miért nem jó az embernek egyedül?

    1. Az ember társas lény – a tudomány mondanivalója

    Attól kezdve, hogy az ember először rákérdezett saját lényegére, attól kezdve, hogy Arisztotelész először definiálta az embert zóon politikon-ként, gyakorlatilag nem volt komolyabb filozófiai iskola, amely tagadta, vagy akár csak figyelmen kívül hagyta volna az ember közösségi dimenzióját. A társas létforma szükségszerűségének egyik legszebb megfogalmazását József Attilánál olvashatjuk: „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat.”

    Az emberi jelenség értelmezése évszázadokon keresztül a filozófia kizárólagos hatáskörébe tartozott. A XIX. század végén kezdtek empirikus módon közelíteni a lelki jelenségekhez és a viselkedés törvényszerűségeihez. Az új tudomány, a pszichológia számtalan úton igazolta, hogy az ember közösségi lény. Az első szociálpszichológiai kísérletnek Triplett 1898-ban végzett vizsgálata tekinthető. A vizsgálatban gyerekeknek azt a feladatot adták, hogy egy horgászorsót tekerjenek olyan gyorsan, ahogy csak tudnak. Volt, hogy egyszerre két gyereket vizsgáltak, volt, hogy csak egyet. Az eredmény: a másik, hasonló feladatot végző személy puszta jelenléte még ezt az egyszerű, motorikus teljesítményt is megnövelte. A kutatók később azt találták, hogy a társas facilitáció jelenségét a passzív nézők is kiváltják. Noha a további vizsgálatok árnyalták ezeket az eredményeket (Atkinson, 537. o.), minden egyértelműen igazolta az ember ősi, evidens tapasztalatát arról, hogy a másik személy életünk és lényünk integráns részét képezi.

    Goldfarb például árva gyerekek intelligenciáját vizsgálta. Azok IQ-ja, akik féléves koruktól mintegy három éven keresztül szociálisan ingerszegény környezetben (árvaházban) éltek, alig volt magasabb az értelmi fogyatékosság szintjénél (átlag 72). A kontrollcsoport tagjainál viszont, akik normális emberi környezetben (nevelőszülőknél) voltak ugyanezen életkorban, átlagosan 95-ös IQ-t mértek. A vizsgálat idején a gyerekek tízévesek vagy idősebbek voltak. A pszichológiai depriváció hatása tartósnak bizonyult. (Hebb, 24. o.)

    A szexualitás élettel kapcsolatban is empirikus adatok igazolják, hogy tévedés annak hasznát (a „végső cél” kifejezés hiányzik a szaktudományok szótárából) kizárólag a fajfenntartásban látni. Az intim együttlét során a résztvevő két egyén agykérge stimulált állapotba kerül (arousal), a közvetlen emóciók szintjén örömöt élnek át, egzisztenciálisan pedig elfogadottnak és elfogadónak érzik magukat. Mindez (és számos egyéb, pozitív neurológiai hatás) nem korlátozódik a fizikai kielégülés múló pillanatára, ellenkezőleg: az élet egyéb területein is megnöveli vitalitásukat, ellenálló képességüket, produktivitásukat. Így a harmonikus nemi élet hatásait tekintve nem marad meg a két résztvevő magánügyének: általa egész környezetük (tágabb értelemben mondható: az emberi faj) gazdagodik. Természetesen ugyanez elmondható – ellenkező előjellel – a rendezett nemi élet hiányáról is.

    2. Az ember társas lény – a Biblia tanítása

    Isten Igéje a világi érvelést is alátámasztja, több szempontból is. Egyrészt nem jó egyedül testileg.

    A paráznaság miatt azonban mindenkinek legyen saját felesége, és minden asszonynak saját férje. (…) Ne fosszátok meg egymást magatoktól, legfeljebb közös megegyezéssel egy időre, hogy szabaddá legyetek az imádkozásra, de azután legyetek ismét együtt, nehogy megkísértsen a Sátán titeket azáltal, hogy képtelenek vagytok magatokon uralkodni. (…) jobb házasságban élni, mint égni. (1Kor 7,2.5.9)

    Másrészt nem jó egyedül lelki és szociális szempontból.

    Jobban boldogul kettő, mint egy: fáradozásuknak szép eredménye van. Mert ha elesnek, az egyik ember fölemeli a társát. De jaj az egyedülállónak, mert ha elesik, nem emeli föl senki. Éppígy, ha ketten fekszenek egymás mellett, megmelegszenek; de aki egyedül van, hogyan melegedhetne meg? Ha az egyiket megtámadják, ketten állnak ellent. A hármas fonál nem szakad el egyhamar. (Préd 4,9–12)

    Ugyanakkor a keresztyén reflexió mindennél minőségileg többet mond.

    Hitünk szerint az ember Isten képmása, feladata pedig, hogy Istent jelenítse meg itt e földön. Isten pedig nem magányos létező, hanem Szentháromság. Az Atya és a Fiú örök szeretetközössége a Szentlélekben. Amikor Jézus azt mondta: „Szeressétek egymást!”, nem erkölcsi buzdítást adott, hanem a világegyetem legmélyebb lételméleti igazságát és az emberi egzisztencia beteljesülésének lehetőségi feltételét nyilatkoztatta ki. Nem jó az embernek egyedül – azaz metafizikailag rossz. A magányos ember nem tudja betölteni teremtett célját, mert nem tud kivel szeretetközösségben lenni. Az Atya és a Fiú szeretetkapcsolata minden emberi kapcsolat ősmintája.

    Természetesen az egyedüllétnek nem a szerelmi kapcsolat az egyetlen alternatívája. A közösségi létnek más formái is vannak. A szociálpszichológusok fokozatokba sorolták a társas érintkezés megvalósulásának lehetőségeit:

    a) Legelemibb az egyoldalú észrevétel. Egy társaságban valaki felkelti az érdeklődésünket külsejével, beszédével, de nem kezdünk kommunikálni, ő nem is vesz tudomást rólam.

    b) Következő lépcső a felszínes érintkezés. Ez annak a „Na, hogy vagyunk?” kérdésnek a szintje, amelyet lépcsőházban, törzspresszónkban, munkahelyünkön vagy a vasárnapi istentisztelet után naponta fölteszünk egymásnak, de a választ jószerével meg sem halljuk.

    c) Ennél mélyebb a kölcsönösség fázisa, ahol már teret kap a személyes bevonódás is. Ezen a szinten a kapcsolatban részt vevők már nem helyettesíthetők be másokkal. A kommunikációs partner önmagában, személyében fontos. Erről a fázisról szólnak a barátságok. Jobb esetben ez valósul meg a keresztyén imaközösségekben, bibliakörökben is, valamint családon belül szülők és gyermekek, illetve testvérek között.

    d) Végül a társas érintkezés legtökéletesebb szintje az intimitás, amelynek kulcsszava a kizárólagosság. Itt a társam nemcsak egy adott szituációban nem helyettesíthető mással, hanem abszolút módon válik lényem részévé: „csont a csontomból és hús a húsomból.” Az emberileg lehetséges legteljesebb mértékben ajándékozzuk egymásnak önmagunkat: így valósulhat meg – a Szentlélek által – az eggyé válás a szeretetben. A két személynek e beteljesült szeretetközösségében tud az ember – pontosabban: az emberpár – a Szentháromságnak, az isteni szeretetközösségnek képmása, a világban való megjelenítője lenni. E viszonyban az Atya és a Fiú örök szeretete ábrázolódik ki a két egymást szerető, egymásnak elkötelezett ember minden szavában, ölelésében, simogatásában, mosolyában, hiszen test és lélek kölcsönös ajándékozása egyetlen egységet alkot.

    Ezt az egységet – ha számos feltétel egyszerre teljesül (a partnerek egészségesek, alkalmas korúak, különböző neműek, megfelelő időpontban és a megfelelő módon egyesülnek stb.) – Isten esetleges ajándékként megáldhatja gyermekkel is. Amennyiben a feltételek bármelyike hiányzik, a szerelmi aktusból utód értelemszerűen nem származhat – ám attól a szerető önátadás ugyanúgy az isteni személyek szeretetközösségének jele marad. Az ember léte rendes körülmények között akkor és csak akkor (azaz funkciójának megfelelő), ha e jellé válás megvalósul az életében.

    „Rendes körülmények között” – írtuk, mivel Isten, ha akar, túl tud lépni saját teremtésének törvényein, s előfordul, hogy ezt meg is teszi. Az ószövetségi időktől kezdve napjainkig vannak olyanok, akiket Isten más útra hívott, és megadta nekik a „szent magány” ajándékát. Az ő életfeladatuk is ugyanaz, mint bárki másé: Isten országának jelévé válni a világban. E feladat teljesítésének módja azonban egészen sajátos módon valósul meg életükben: egyedüllétük, szublimált szexualitásuk előremutató jel az örökkévalóság állapotára, ahol is – tudjuk Jézus szavaiból – az emberek nem házasodnak, hanem „úgy élnek, mint az angyalok”.

    Ezt a jelenséget természetellenesnek (contra naturam) kell tekinteni. Nem következik ugyanis az ember természetéből, ellenkezőleg: szemben áll vele és felülemelkedik rajta. E transzcendálás (túllépés) azonban mindig Isten műve, soha nem az emberé. Így válhat az állapot természetfelettivé (super naturam). Ezért azt kell mondanunk rá, hogy statisztikailag kivételes, teológiai értelemben pedig csoda. S mint ilyen, nem tehető általános normává senki – és semmilyen embercsoport – számára.

    Végezetül egy megjegyzés.

    Nyilvánvaló, hogy a szexualitás önmagában véve csupán eszköz, amely különféle üzenetek közlésére alkalmas. Ugyanazon a zongorán, amelyen ma valaki egy ujjal pötyögi a Boci-boci tarkát, holnap másvalaki (vagy ugyanaz a személy) Beethoven-szonátákat ad elő virtuóz módon. A világban körülnézve azt tapasztaljuk, hogy a nemi aktus nemcsak az intimitás szintjén, hanem igen gyakran már a felszínes érintkezés fent körülírt stádiumában megvalósul, mind hetero-, mind homoszexuális viszonylatban. Jelen dolgozatnak nem feladata, hogy a szexualitás ezen előfordulásait erkölcsi szempontból minősítse.

    Az életadás kérdése

    Az olvasó, ha elvileg rokonszenvezett is eddigi okfejtésünkkel, e ponton becsapva érezheti magát, mondván: ennél azért több szót érdemelne az élet továbbadása. Igaza van. Ezért az alapkérdésünkre adott végső válasz előtt el kell oszlatnunk egy félreértést.

    Különbséggel kell élnünk gyermeknemzés és életadás között. Ha ezt következetesen végiggondoljuk, megtalálhatjuk a közös nevezőt cölibátus, házasság és homoszexuális kapcsolat között. Materialista alapállású gondolkodó e különbségtétellel nem tud mit kezdeni: számára az emberi élet kizárólag mint biológiai fenomén értelmezhető, így valóban juthat olyan konklúzióra, hogy az emberi élet szaporodás nélkül gyümölcstelen.

    A keresztyén hit ennél többre tartja az embert.

    Az Újszövetség görög szövegében két különböző szó szerepel, amelyeket magyarul egyaránt az élet szóval adunk vissza. A biosz mindazt jelöli, amivel a biológia foglalkozik: anyagi szervezettséget, anyagcserét, szaporodást, emberi szinten pedig az anyagi jólétet. Ha valaki erre redukálja a maga élet-fogalmát, akkor élete utódnemzés nélkül valóban értelmetlen. Jézus azonban, amikor magáról így beszél: „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6), nem anyagcserére és szaporodásra gondol. A szövegben itt a zóé szó szerepel – ez pedig az embernek mint Isten képmásának az életére vonatkozik, a maga teljességében. A zóé fogalma alá gyűjthetjük egybe mindazt, amit az ember lényegéről gondolunk: társadalmi helyzetét és szerepét, erkölcsi állapotát és megigazultságát. Ezért és csak ezért nevezheti Pál apostol Onézimoszt fiának, és írhatja megtérítéséről, hogy „szültem” (Filem 10). Az életadás, úgy látszik, másként is értelmezhető.

    Az életnek nemcsak mennyisége, hanem minősége is van. Azt nemcsak darabszám szerint kell sokszorozni, hanem élhetővé, emberivé, széppé, jóvá és igazzá kell tenni. Ez a feladat nemcsak a biológiai szülők dolga, hanem mindenkié, aki méltósággal akarja viselni az „ember” nevet. Aki tanítással, versírással, igehirdetéssel vagy énekléssel gazdagítja az emberiséget; aki kenyeret süt, szenet bányászik vagy zokszó nélkül kapkodja az árut a futószalagról napi nyolc órában; aki egy vigasztaló szóval, egy mosollyal vagy akár egy vissza nem ütéssel hozzájárul mindannyiunk gazdagságához – az a maga módján, a maga élethelyzetében kivétel nélkül az életet adja tovább. Ez az út nyitva áll mind a hetero-, mind a homoszexuális kapcsolatban élő emberek, mind pedig azok előtt, akik „a mennyek országáért” lemondtak a párkapcsolatról.

    Akit a fentiek nem győztek meg, és az életadás fogalmát továbbra is a biosz továbbadására szűkíti be, és csak annak az életét tekinti gyümölcsözőnek, aki biológiai szinten szaporította az emberi fajt, az csöndesedjen el néhány percre, és próbálja a saját rendszerén belül értelmezni és értékelni a gyermektelen Kálvin János, Pál apostol – és a valóságos emberré lett Jézus Krisztus életét.

    Jó-e a homoszexualitás?

    Mit mondhatunk tehát: metafizikailag és erkölcsileg jó-e, végső céljának megfelelő-e a homoszexuális párkapcsolat?

    A hagyományos válasz szerint nyilván nem, hiszen homoszexuális párkapcsolatból nem születik utód. Amint láttuk azonban, a gyermeknemzés a heteroszexualitás értelmezési tartományán belül is csak esetleges célnak tekinthető.

    Ha ellenben abból indulunk ki, hogy mindennemű szexualitás célja (beleértve a szublimált szexualitást is), hogy Isten országának jele legyen, akkor azt kell mondanunk, hogy nem létezik olyan érv, amely azt igazolná, hogy egy homoszexuális pár ezt eleve képtelen megvalósítani. Tehát a szexualitás minden emberre érvényes, Isten által meghatározott végső céljának a homoszexuális kapcsolat is képes megfelelni. Egyértelmű kérdésünkre tehát az egyértelmű válasz:

    A homoszexuális kapcsolat önmagában véve mind metafizikailag, mind erkölcsileg jó.

    3. Lépések az evangéliumi út felé

    Fejezetünket így kezdtük: Mind az egyház, mind a melegek részéről az ésszerű és banális kérdés csakis arra irányulhat: hogyan cselekedjünk úgy, hogy az mindenkinek jó legyen? Az olvasottak fényében próbáljunk meg „programot” adni – természetesen csak címszavakban – mind a melegeknek, mind az egyháznak.

    Mit tegyenek a melegek?

    Az evangéliumi út értelemszerűen nem arra vonatkozik, hogy „ami le van írva az evangéliumban”, hiszen – amint azt sokadszor írjuk – az Igében nincs explicit kijelentés a homoszexuálisok életvitelére vonatkozóan. Tehát evangéliumi útnak azt a lehetséges életformát nevezzük, amely összhangban van mind a teremtett világ realitásaival, mind a krisztusi örömhír szellemével.

    Láttuk, hogy sem a varázslatos megváltozásról, sem a kényszerű önmegtartóztatásról nem mondható el ez az összhang. Az előbbi paradoxon, az utóbbi pedig mind a természet, mind a Szentlélek törvényével ellenkezik. A szexualitás végső célját viszont úgy határoztuk meg, hogy Isten országának jelévé válni a világban. A melegek életére sincs külön norma: az ő életük is csak párkapcsolatban teljesedhet ki; ők is csak egy másik személy, egy Te által válhatnak Én-né.

    Mi hát az evangéliumi válasz, amit egy felelős keresztyén ember adhat a hozzá tanácsért forduló homoszexuális nőnek vagy férfinak?

    1.) Fogadja el önmagát, még ha ez nehéz is a társadalom ellenszelében – mert mindazt, amije van, Istentől kapta. (1Kor 4,7)

    2.) Tudatosítsa, hogy van értelme az életének, van küldetése – mert ő is arra kapott meghívást, hogy a világ világossága és hegyen épült város legyen. (Mt 5,14)

    3.) Kérje Istent, hogy rendeljen mellé hozzáillő (azaz, mivel homoszexuális, vele azonos nemű) társat – mert nem jó az embernek egyedül lenni, és ebben ő sem kivétel. (Gen 2,18)

    4.) Párjával hűségesen szeressék egymást – mert arról ismeri meg a világ, hogy Jézus tanítványai. (Jn 13,35)

    5.) Azzal a szeretettel, amit párjával egymásnak ajándékoznak, kapcsolódjon be a gyülekezet életébe és szolgálatába – mert az ajándékokat mindenki azért kapja, hogy Krisztus egész testét építse vele. (1Kor 12)

    6.) Készüljön föl a konfliktusokra – mert az „írástudók és farizeusok” jó eséllyel üldözni fogják, kiközösítik és istentelenséggel vádolják őt, azt híve, hogy mindezzel Istennek tetsző szolgálat tesznek. (Jn 16,2)

    7.) Amit hívő szívvel elfogadott, ahhoz akkor is ragaszkodjék, ha úgy látja, az egész világ ellene masírozik – mert inkább kell engedelmeskednie Istennek, mint az embereknek. (ApCsel 5,29)

    Mit tegyen az egyház?

    Voltaképpen azt, amit mindig is tett – de végre személyválogatás nélkül. Keresnie kell Isten országát és az Ő igazságát, és ezt az igazságot kell hűségesen hirdetnie mind a melegeknek, mind környezetüknek. Krisztus követségében járva a békéltetés szolgálatát (2Kor 5,18) kell ellátnia a homofóbiával átitatott világban.

    Ezen az úton „nulladik lépésnek” lehet tekinteni a múlttal való kötelező szembenézést. Amíg az egyházban szolgálók nem tudatosítják mind önmagukban, mind gyülekezeti szinten mindazon embertelen és istentelen megnyilvánulásokat, amelyek homoszexuális felebarátaik­nak oly sok szenvedést okoztak az elmúlt kétezer esztendőben – és amelyeknek tevőlegesen vagy hallgatólagosan keresztyének is részesei voltak –, addig minden, a melegeknek vagy melegekről kimondott szó hiteltelenül hangzik. A hitelesség szempontjából sem volna megvetendő a nyilvános, egyszerű szavakkal történő bocsánatkérés – természetesen attól függően, kinek milyen nyilvánosságot engednek a körülményei és diktál a lelkiismerete: baráti körben, szakmai konferenciákon, szószékről vagy a médiában.

    A jelenre és jövőre nézve sürgető feladat a hívek és lelkészek felvilágosítása, az előítéletek módszeres felszámolása az egyházi élet minden szintjén, tehát a lelkigondozásban, az igehirdetésben és a teológiai fakultásokon egyaránt.

    Bevett gyakorlat az egyházban a társadalom perifériájára szorított csoportok irányában célzottan végzett evangelizáció és pasztoráció. A melegek és leszbikusok sajátos helyzetükre való tekintettel – egyelőre – külön elbánást igényelnek, hasonlóan a hajléktalanokhoz, a fogyatékosokhoz, cigányokhoz. Nem azért, mert mások, mint a többség, hanem mert a többség e mássághoz nem képes jézusi türelemmel viszonyulni. A kép teljességéhez hozzátartozik, hogy Magyarországon évek óta vannak lelkipásztorok, akik felvállalták a melegek lelkigondozását. Csakhogy a feladat nagyobb annál, semhogy hatékonyan kivitelezhető legyen egy-két „fű alatti” magánkezdeményezéssel. Szervezettséget, koordinációt, pénzt igényel. Továbbá néhány ember részéről elkötelezettséget és emberfeletti kitartást.

    Nem oldódik meg a helyzet mindaddig, amíg a hívő homoszexuálisok csak szívük mélyén, titokban érezhetik, hogy Jézushoz tartoznak. Az egyháznak egyrészt meg kell áldania az egymás felé elköteleződni kívánó párok kapcsolatát, másrészt meg kell nyitni a lehetőséget a melegek előtt is a pásztori szolgálat felé – ahogy az a világegyház számos helyén már bevett gyakorlat.

    Persze nem titok, hogy Magyarországon is vannak lelkészek, akik a homoszexuális párok életszövetségét, ha titokban is, de áldásban részesítik. Ugyanígy számos homoszexuális lelkész szolgál évek óta gyülekezetnél. Az egyháznak, ha krisztusi arcot akar mutatni a világ felé, elemi érdeke lenne, hogy legalizálja a létező gyakorlatot, és saját szolgáira akkor is igent mondjon, ha azok nem tudnak vagy nem akarnak kegyes és szalonképes hazugságokba burkolózni a magánéletükre vonatkozóan, hanem áttetsző életükkel is tanúságot tehessenek a mennyei Atya irgalmas szeretetéről, aki nem személyválogató, hanem „felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak.” (Mt 5,45)

    4. Záró gondolatok

    A melegek egyházellenessége

    Mindez nagyon eszményien hangzik. A gyakorlat viszont azt mutatja, hogy a homoszexuálisok nagyobb részben kicsapongók, nem élnek monogám kapcsolatban, nem vesznek tudomást a krisztusi meghívásról, és kifejezetten ellenséges érzülettel viseltetnek az egyház iránt. Elenyésző a kivétel.

    Sajnos ez így van, és álságos lenne, ha szépíteni próbálnánk. De ha valami nem jól működik, nem jelenti azt, hogy alapvetően hibás. A tevékenységében rossz nem azonos a létében rosszal. Ha ugyanis azonos lenne, először az egyháznak kellene magát felszámolnia.

    Gondoljunk a hajdan mind Rómában, mind Genfben fellobbanó máglyákra! Idézzük fel azon milliókat, akiket Bibliát lapozgató kezek mészároltak le az elmúlt évszázadok során! Vagy egyszerűen nézzünk körül, és próbáljuk összeszámolni, hány felekezetre trancsírozta szét a Jó Pásztor egyetlen nyáját az emberi sebzettség és szűkkeblűség! Noha mi magunk hisszük, hogy az egyház mindezen borzalmak ellenére is szent, Krisztus Teste és makulátlan jegyese – kifelé ebből többnyire vajmi kevés válik nyilvánvalóvá. Ismételjük hát meg: a tevékenységében rossz nem azonos a létében rosszal, és a melegek elítélése helyett tegyük fel a kérdést: miért ilyen sötét a helyzet?

    Amint Isten hajdan próbára tette Ábrahám hitét (Gen 22,1), ugyanúgy teszteli időről időre az egyház hűségét és szeretetét. A homoszexualitás furcsa jelensége kezdettől fogva kihívás volt a hívőknek: képesek-e Krisztusra tekintve a világi előítéletek háborgó tengerén járni? Képesek-e gyakorlati, a hétköznapokban aprópénzre váltható szeretettel fordulni meleg embertársaik felé, és esetleges ellenérzéseiken túllépve felmutatni nekik az üdvösség örömhírét?

    Ezen a vizsgán a keresztyének nagyobb része – elenyésző kivételtől eltekintve – csúfosan megbukott. Az egyház semmivel sem bizonyult a melegekkel szemben irgalmasabbnak a profán társadalomnál. Az egykori üldöztetések, börtönök és kivégzések, illetve a napjainkban is gyakorolt megkülönböztetések, kirekesztések és hétköznapi megalázások az égbe kiáltanak. Ha ezt keresztyénként bárki tagadni, kimagyarázni próbálja, az két okból sem helyénvaló. Egyrészt nem konstruktív, gyakorlati szinten nem vezet sehová, azt leszámítva, hogy az illető, énképét megvédve, megkönnyebbülten vállon veregetheti magát. Másrészt azonban az Ige ítélkezik felette: „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság.” (1Jn 2,8)

    Ami pedig a melegek reakcióit illeti: a rejtőzködés, a mesterségesen gerjesztett bűntudat idővel agressziót szül. Ha az egyház ellenségnek tekinti őket, nem csoda, hogy többségük idegen testként érzi magát az egyházban, s a keresztyénségben jobbára csak ordító, de már fogatlan oroszlánt lát. A tény tehát vitathatatlan. A kérdés, hogy mihez kezdünk vele. Világi szemlélettel a jelenben nem láthatunk mást, csak a múlt gyászos következményét. Jézussal azonban fölfedezhetjük benne a jövő ígéretét.

    Az egyházak válaszútja

    Napjainkban gyakran idézik, hogy amikor eláradt a bűn, túláradt a kegyelem. Az önként vagy kényszerből a disznók vályúja mellé került homoszexuálisok közül mind többen eszmélnek fel megrendülten, mondván: „Felkelek és atyámhoz megyek.” Ma már ahol a világon jelen van a keresztyénség, ott jelen vannak a kisebb vagy nagyobb keresztyén-meleg társaságok, csoportok, gyülekezetek.

    A történelmi egyházak válaszút előtt állnak: vajon kivel azonosulnak ebben a szokatlan helyzetben? Az idősebb testvérrel, aki a mezőn duzzog, és saját érdemeit felhánytorgatva elvitatja a fiatalabbtól a jogot a hazatérés öröméhez? Vagy az atyával, aki nem kérdez, nem szab feltételeket, nem kommentál – hanem kitörő örömében méltóságát is feledve rohan halottnak hitt fia felé, hogy magához ölelje, dédelgesse és el nem múló szeretetéről biztosítsa őt? Őt, aki egyelőre felnézni is alig mer, tétován lépeget csak a ház felé, félve a fogadtatástól, és készen arra, hogy ha kell, meneküljön ismét, az életéért…

    Jézus mondott egy példabeszédet az elveszett bárányról. Ez nem úgy hangzott, hogy „ment-mendegélt a kis barika, amíg vissza nem talált a nyájhoz…” A kegyelem eszközei az egyház kezében vannak. Neki kell lépni a homoszexuálisok felé.

    Bibliográfia

    A Betegségek Nemzetközi Osztályozása (10. ed.), 1994.
    A Heidelbergi Káté – A Második Helvét Hitvallás, Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1992.
    A homoszexualitásról, állásfoglalás, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem, 2004.
    Amszterdam után – A szexuális orientáció az Európai Unióban és Magyarországon, Budapest, Háttér Baráti Társaság a Melegekért, 2000.
    Atkinson, R. L. et al: Pszichológia, Budapest, Osiris – Századvég, 1994.
    Biblia, Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1990.
    Biblia, Budapest, SZIT, 1987.
    Biblikus Teológiai Szótár, Budapest, SZIT, 1986.
    Birtalan B.: A homoszexuálisok helyzete az egyházban és a társadalomban, In: Hamp G. – Kelemen L. (ed.): A család, Budapest, Balassi – Magyar Pax Romana, 2000.
    Birtalan B.: A melegek egyházi integrációjának lehetősége, In: Glózer R. – Mártonffy M. – Szöllősy Á. (ed.): A kölcsönösség struktúrái, Budapest, Balassi – Magyar Pax Romana, 2002.
    Birtalan B.: Halállal lakoljanak? – A homoszexuális ember és a kereszténység, Budapest, Cartafilus, 1997.
    Birtalan B.: Kereszténység és homoszexualitás, előadás a Nő és férfi, férfi és nő – Magyarország 2002 című konferencián, Budapest, 2002. november 23.
    Boisson, J.: A rózsaszín háromszög. A homoszexuálisok deportálása (1933–1945), Budapest, Európa, 1991.
    Buber, M.: Én és Te, Budapest, Európa, 1994.
    Buda B.: A szexualitás modern elmélete, Budapest, Tankönyvkiadó, 1980.
    Czeizel E. – Erős E.: Számadás a tálentomról, Budapest, Corvina, 1995.
    DSM–IV – A mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve IV. kiadásának diagnosztikus kritériumai
    Fischer E.: Nehéz együttélés – Homoszexuálisok a heteroszexuálisok társadalmában, In: Fordulópont, 2003. október.
    Dover, K. J.: Görög homoszexualitás, Budapest, Osiris, 2001.
    Fernandez, D.: Ganümédész elrablása, Budapest, Európa, 1994.
    Forgas, J. P.: A társas érintkezés pszichológiája (2. ed.), Budapest, 1993.
    Györkössy A. – Kapitánffy I. – Tegyey I.: Ógörög–magyar szótár, Budapest, Akadémia, 1990.
    Haag, H.: Bibliai Lexikon, Budapest, SZIT, 1989.
    Hebb, D. O.: A pszichológia alapkérdései (4. ed.), Budapest, Gondolat – Trivium, 1994.
    Isten akarata – Rádai Eszter interjúja Sándor Bertalan exszerzetessel, In: Élet és Irodalom, 2002/30.
    József Attila összes versei, kritikai kiadás, Budapest, Akadémiai, 1984.
    Kinsey, A. C.: Sexual Behaviour in the Human Male, London and Philadelphia, Saunders, 1948.
    Kiss S.: Újszövetségi görög–magyar szómagyarázat, Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1983.
    Kun A. N.: Érték vagy ítélet?, In: Népszabadság, 2003. szeptember 26.
    Leszbikus tér – erő, (s.l.), Labrisz Leszbikus Egyesület, 2000.
    Léderer P. (ed.): Az AIDS-gondolkodás, Budapest, T–Twins, 1994.
    Nestle, E. (ed.): Novum Testamentum Graece et Latine, Stuttgart, Privilegierte Württembergische Bibelanstalt, 1928.
    Nyíri T.: A keresztény ember küldetése a világban (3. ed.), Akadémiai, T–Twins, 1996.
    Összefoglaló a leszbikusok, melegek és biszexuálisok diszkriminációjáról Magyarországon, Háttér Baráti Társaság a Melegekért – Labrisz Leszbikus Egyesület, 2001.
    Platón: A lakoma, In: Platón összes művei, Budapest, Európa, 1984.
    Romsauer L.: A homoszexualitás, In: Sombor J. – Tuscher T.: Melegház, Budapest, Unió, 1989.
    Rotter, H.: A homoszexuális párkapcsolatok jogi elismeréséről, In: Mérleg, 2001/3.
    Rózsa H.: Az Ószövetség keletkezése, Budapest, SZIT, 1986.
    Sándor B.: Ne szítsák mások agresszióját, In: Népszabadság, 2002. szeptember 13.
    Séra L. – Oláh A. – Komlósi A.: Általános pszichológia (7. ed.), Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1994.
    Sípos E. Á. – Falus A. – Pálhegyi F.: A homoszexualitás keresztyén szemmel, Budapest, Éjféli Kiáltás Misszió, 1999.
    Szücs B.: Egyházak és melegség, In: Népszabadság, 2003. szeptember 26.
    Takács J.: Homoszexualitás és társadalom, Budapest, Új Mandátum, 2004.
    Tarjányi B.: Újszövetségi alapismeretek I. Az ősegyház élete, Budapest, 1990.
    Temesi J.: Kiért és miért testesült meg az Ige?, Budapest, SZIT, 1989.
    Tóth L. (ed.): A homoszexualitásról, Budapest, T–Twins, 1994.
    Varga Zs. J.: Újszövetségi görög–magyar szótár, Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1992.
    Vargo M. E.: Ők és mi – Melegek a társadalomban, Budapest, Háttér, 1999.
    West, D. J.: Homosexuality (2. ed.), Harmondsworth, Middlesex, Penguin, 1969.

    Internetes oldalak

    Habeas Corpus Munkacsoport
    Háttér Társaság a Melegekért
    Keresztény-meleg.lap.hu
    Labrisz Leszbikus Egyesület
    Öt Kenyér Keresztény Közösség a Homoszexuálisokért
    Szimpozion Baráti Társaság
    TransSexual Online


    Kapcsolódó anyagok:


    Az oldal elejére
    Vissza a főoldalra
      
    Ajánló
  • Újdonságok
  • Mozaik kö­zös­ség
  • Gay Christian: a ke­resz­tény me­le­ge­kért
  • Protestáns melegek
  • Recenzió egy vatikáni dok.-ra
  • 25 tévhit a melegekről
  • Utam az önelfogadás felé
  • Nehéz együtt­élés (Fi­scher E.)
  • Egy jezsui­ta a me­leg­kap­cso­la­tok­ról (Mérleg)

  • Hírek
  • Német­or­szág­ban ke­resz­tény­de­mok­ra­ta po­li­ti­ku­sok kez­de­mé­nye­zik a me­leg pá­rok to­váb­bi egyen­jo­gú­sí­tá­sát (08.08)
  • Csirkehúst et­tek a me­leg­há­zas­ság el­len (08.06)
  • A melegházasság ellen imád­koz­nak a fran­cia temp­lo­mok­ban au­gusz­tus 15-én (08.08)

    Anglikándosszié…
    További hírek…