Az Öt Kenyér logója Öt Kenyér: keresztény-meleg portál Sorskonyvnelkul.blog.hu English

Deutsch
 Nyitólap  >  Olvasóterem  >  Kereszténység és homoszexualitás  >  Melegként élni az egyházban  >  II. Sorsok és utak  >
Kiemelt oldalak  
  • Ha csak 5 perced van…
  • Olvasóterem
      
  • Kereszténység
  • Homoszexualitás
  • Kereszténység és homoszexualitás
  • Kitekintés
  • Tudáspróba
  • Kérdések – válaszok
  • Kislexikon
  • Szentírás-elemzések
  • Teázó

  • Az Öt Kenyérről
  • A honlapról
  • Az egyesületről
  • A közösségről

  • Keresés
    Keresés / Search / Suche
     
      

    Isten akarata

    – Sándor Bertalan exszerzetessel Rádai Eszter készített interjút –

    (Élet és Irodalom, 2002/30. sz.)

    Papi öltözékben mutatta a televízió, amint a meleghét egyik eseményeként megáldja Kertbeny Károlynak, a homoszexuális szó megalkotójának síremlékét. A 35 éves teológus 1995-ben hagyta el a kapucinus rendet, amelynek korábban felszentelt tagja volt.

    – „Kiugrott” szerzetesként hogyan vezethetett egyházi szertartást?

    – A katolikus tanítás szerint a pap a pokol fenekén is pap, tehát ez visszavonhatatlan, örök karizma.

    – Még ha méltatlanná válik is rá, ha kiátkozzák, akkor is?

    – Akkor is. Martinovits Ignácnak is hiába dörzsölték le a Vérmezőn kivégzése előtt téglával a kezéről a chrismát, a szent olajat, amellyel pappá szentelésekor felkenték, attól ő még nem szűnt meg papnak lenni. A papság – így tanítja az egyházjog – visszavonhatatlan, eltörölhetetlen jegy, akit egyszer felszenteltek, az mindörökre az marad, és alkalomadtán, például egy haldokló kérésére, kötelessége is hivatását gyakorolni. Ebben a tekintetben egyébként két világ, két szemlélet létezik és áll egymással szemben, egy jogi szemlélet, amely szereti megmondani, mit szabad és mit nem, kiosztani a különböző funkciókat, ráncba szedni az „eltévelyedetteket”. És van egy másik, egy – ha úgy tetszik – kegyelmi szemlélet, amely szerint Isten országa sokkal tágasabb és hatalmasabb, mint az egyház hivatalos állománya és szerkezete. És én – úgy érzem – az Isten országában működöm. Ugyan nem a katolikus egyház hivatalos felhatalmazásával, de az Isten teremtett világában egy nagyon határozott küldetéssel. És amikor kiléptem a rendemből, akkor csak a szerzetesi életformára mondtam nemet, az önmegtartóztatásra, a cölibátusra, amelyet nem tudtam következetesen és őszintén vállalni, a papi küldetésre – amelyet ajándékba kaptam Istentől – nem.

    – Nem kijátszása ez a római egyház papi nőtlenségre vonatkozó parancsának? Előbb pappá szentelik, azután leteszi a reverendát, de mégis papként létezik, annak nevezi magát: ezen a kiskapun papok tömegei indulhatnak meg…

    – Már meg is indultak a második vatikáni zsinat idején, VI. Pál pápa alatt rengeteg fölmentési ügy volt, meg is engedték, hogy a hivatásukat elhagyó papok rendes, katolikus, úgynevezett szentségi házasságot kössenek.

    – De ők attól kezdve már nem gyakorolhatták elhagyott hivatásukat, ön pedig gyakorolja.

    – Ez igaz, azonban a papi nőtlenség parancsa sem vonatkozik mindenkire a római egyházban sem, csak a latin rítusú papokra, az örmény, a görög és egyéb keleti szertartású papok felszentelésük előtt megnősülhetnek. Ez is mutatja ennek az egész dolognak a visszásságát: az egyház az egyik gyermekének megenged valamit, amitől a másikat tiltja.

    – Lehet, hogy magának nem is azért kellett távoznia a rendjéből, mert homoszexuális, mert meleg, nem tudom, melyik kifejezést szereti inkább…

    – Mindkettőt szeretem, hadd kopjon a negatív élük.

    – …hanem azért, mert a cölibátus ellen lázadt fel, mert egy szoros, érzelmi, monogám kapcsolatban akart élni? Egyszóval szerelmes lett?

    – Így van, a fő bajom a papi nőtlenséggel volt, de persze voltak ezenfelül sajátosan „meleg” problémáim is az egyházammal.

    – Egy heteroszexuális, monogám kapcsolat nem ok a távozásra?

    – Dehogynem, ha nyilvánosan fölvállalja valaki.

    – És ha titkolja vagy leplezi?

    – Akkor nem. Az egyház „köténye” nagyon sok mindent eltakar. Ismerem a volt kollégáim gyakorlatát, nagyon gyakori, hogy támogatásukkal a partnerük neveli a közös gyerekeket, én egyébként szívesebben nevezem feleségnek őket, még akkor is, ha nyilvánosan házasságot nem köthettek. Aztán nagyon sokan folytatnak homoszexuális életmódot, és valahogy elszámolnak a lelkiismeretükkel. Igazából én attól rettentem meg, amit ezeken a kollégáimon láttam: vagy megalkuvó, tudathasadásos, szorongó életet élnek, és ezt a szörnyűséget aztán ráöntik a híveikre is, vagy egy cinikus, „minden mindegy” filozófiát alakítanak ki, ami ugyanolyan szörnyű, mint a másik. Szóval én becsületesen, az Isten színe előtt, őszintén akarok élni, és semmiféle bujkálást, megalkuvást, hazugságot nem vállalok a papi szolgálatomban.

    – Mekkora ez az „egyház köténye”, amit az előbb emlegetett? Van-e tudomása arról, mennyire gyakoriak a papok körében a titokban tartott kapcsolatok?

    – Statisztikáim nincsenek, de tapasztalt, idős papbácsiktól [sic!] tudom, akik életük során rengeteg kollégát gyóntattak meg, hogy az arány valahogy így fest: a papok hatvan százaléka „nőzik”, tehát heteroszexuális kapcsolata van, harminc százaléka pedig meleg, illetve meleg kapcsolatokat ápol.

    – Ezt nem mondhatja komolyan! Ez kilencven százalék lenne!

    – Igen, jól számolt, és magam is úgy gondolom, hogy ez nagyon reális kép. Vagyis a papoknak körülbelül tíz százaléka tartja a cölibátust. És persze lehet a realitásokat tagadni, hárítani, sőt tiltakozni is az őszinte beszéd ellen, de a puding próbája az evés. Ha fakultatívvá tennék a cölibátust, azonnal kiderülne, hányan vállalják igazán szabadon is, és hányan választják a házasságot, a családot, a szeretet-kapcsolatban való élést. Az egyház és a Vatikán ragaszkodásának ehhez persze van szociológiai magyarázata: a pápa abban a régi világban nőtt fel és élt, amikor még nem volt ekkora a mobilitás, amikor a közösségek még viszonylag zártak voltak. Akkor az egyházközség adta a pap családját, tehát volt egy közeg, amelyhez érzelmi viszony is fűzte. Ma annyira egyedül van, hogy egyszerűen irreális, ugyanakkor embertelen lenne tőle elvárni, hogy a nagy rideg űrben egy szál maga sziklaként álljon élethossziglan. Ezt már réges-régen végig kellett volna gondolni.

    – De hiszen ezen folyamatosan gondolkodnak, ahogy tudom, mindenféle mozgolódások, reformmozgalmak zajlanak az egyházon belül, csak valahogy ettől a változástól mindig visszarettennek.

    – A szociológusok szerint a nagy, hierarchikus intézmények – ha kritika éri őket – nem úgy reagálnak, hogy fölülvizsgálják korábbi álláspontjukat, hanem még inkább „bekeményítenek”, megmakacsolják magukat. Egészen addig, amíg az elfojtott energiáktól az egész építmény összeomlik, és akkor lehet elkezdeni valami újat felépíteni.

    – Az előbb emlegetett – valódi cölibátusban élő – tíz százalékról mit gondol? Csak ők lennének mélységesen elkötelezett, elhivatott szolgái Istennek? A kívülállók többnyire azt gondolnák, ők olyan emberek, akikben nem élnek vágyak.

    – Nem, a cölibátus ajándék, de csak annak, aki azt Istentől kapja. És szerintem nekik is vannak vágyaik, tehát ők sem aszexuális emberek, ha azok lennének, az egész értelmetlen lenne. Kedves jezsuita íróm, Henri Boulad szerint a cölibátus „elnapolt házasság”, aki vállalja, az bensőséges módon és szeretetben akar eggyé válni a föld minden emberével, csak ezt az örök életre halasztja. Vagyis szublimálja az érzelmeit, átnemesíti, „átszellemíti”, és ebből egy hatalmas szolgálat lesz és nyitottság az emberek iránt. Ám aki végképp lemond a szeretetről, amikor – ráadásul valamilyen kényszernek engedelmeskedve – lemond a szexualitásról, annak a lelke megsérül, megbetegszik, és az elfojtott és elnyomott vágy eszeveszett módon tör elő máshol, hatalmi tébolyban, hiúságban, evészetben, pénzimádatban, birtoklási vágyban. Annyi dagadt és anyagias papot sehol sem lát az ember, mint a katolikus egyházban.

    – Ezek után azt kell kérdeznem: vannak ott még barátai?

    – Hogyne, bár ezek a barátságok egyre lazulnak. Ha távozik valaki egy közösségből, akkor a maradók mindig kénytelenek maguknak is feltenni azt a kérdést: vajon én mit keresek itt? Úgy, hogy a válság nemcsak abban zajlik, aki megy, ő többnyire már túl is van rajta, hanem azokban is, akik maradnak. Ezt én – bár nem esik jól – tudomásul veszem, mert ez természetes.

    – A jelenlegi munkahelyén – ez egy bank – tudják a kollégái, hogy szerzetes volt? És tudják, hogy meleg?

    – Hogyne. Meg lehet próbálkozni ugyan valami hamis látszat kialakításával, de én inkább úgy vagyok ezzel, hogy „egye fene, akinek nem tetszik, az legföljebb nem lesz a barátom”. Egyébként – ez nekem óriási meglepetés és nagy öröm volt – szeretettel és jópofán fogadtak el. Korábban viszont volt olyan munkahelyem, ahol miután kitudódott, hogy az „Öt Kenyér” közösségbe járok – egy keresztény közösségbe, amely azért dolgozik, hogy a melegek otthont találjanak az egyházban –, akkor azonnal utcára tettek. Ez egy református iskola volt egyébként, ahol gazdasági vezetőként dolgoztam. Szóval megtapasztaltam a másik magatartást is.

    – Hol tapasztal inkább értetlenséget és intoleranciát: vallásos keresztényként a melegek között vagy melegként a keresztény egyház tagjai között?

    – Is-is, mindkettőben, és ebben a tekintetben roppant erős rokonságot érzek a két világ között. Mindkettőben megvan az ismeretlentől való félelem és a durva, agresszív elutasítás a másikkal szemben. A meleg mozgalmárok is nagyon durva, bárdolatlan kirohanásokat képesek intézni az egyházak, a pápa, az egyházi tanítás ellen. Egyik is, másik is türelmetlen.

    – És ilyenkor hol állnak a keresztény, illetve vallásos melegek? Rájuk mindkét irányból lőnek?

    – Igen. De a mi szerepünk nagyon érdekes, és nagyon figyelemre méltóak azok a folyamatok is, amelyek körülöttünk zajlanak. Mert amióta a közösségünk jelen van a meleg berkekben és szubkultúrában, amióta részt veszünk a felvonulásokon és más rendezvényeken, és segítünk, ahol erre képesek vagyunk, azóta óriási fordulat tapasztalható. Egyházi kérdésekben, hitbéli dolgokban ma már igénylik, hogy kifejtsük a véleményünket. És ma már sokkal tapintatosabban és óvatosabban fogalmaznak, mert nem a nagy, ismeretlen, gonosz egyházzal állnak szemben, hanem magukhoz hasonló, esendő, ám keresztény emberekkel.

    – Az egyház oldaláról is tapasztal hasonló olvadást, enyhülést?

    – Ott egészen más a helyzet, de azért valami náluk is változik. Tudniillik amikor az egyház indíttatást érez, hogy ebben a témában valahol kinyilatkoztassa megfellebbezhetetlen véleményét, akkor ott mi is rendre kifejtjük az álláspontunkat, illetve teológiai alapon, a szentírásra hivatkozva vitatjuk és vonjuk kétségbe a kijelentéseiket. Ilyenkor roppantmód meg vannak lepve, nem tudnak mit kezdeni ezzel a helyzettel, tudniillik nincsenek felkészülve az érett párbeszédre, mivel eddig ha a nagy egyház megszólalt, akkor ott nem volt vitának helye. És persze vannak olyan fundamentalista csoportok mindegyik egyházban és felekezetben, amelyekkel nem lehet párbeszédet folytatni, essen szó akár a holtak elhamvasztásáról, akár Biblia-kritikáról vagy bármi másról, nem lehet hozzájuk férni.

    – Nyilván az Antikrisztust látják megtestesülni magukban. Van-e valami összefüggés a fundamentalista álláspont és a papok cölibátussal kapcsolatos nézetei, pontosabban gyakorlata között?

    – Ezek egymással összekeveredő, egymást átható halmazok. És itt is működik a pszichológusok által jól ismert kompenzáció jelensége, vagyis lehet, hogy aki a szószékről habzó szájjal támadja a homoszexuálisokat, az szabadidejében fürdőkbe jár, és meleg prostituáltak szolgáltatásait veszi igénybe.

    – Ismer ilyen eseteket?

    – Igen. Ugyanakkor vannak, akik komolyan, szabadon és méltóssággal élik meg a cölibátusukat, és mégis mérhetetlenül türelmesek és elfogadóak. Vannak papok, akik például lelkigyakorlatot vezettek számunkra, a mi Öt Kenyér Közösségünk számára, tehát nem támadnak, nem ítélnek el, és nem akarnak megváltoztatni minket, pedig ők képesek hűségesen követni Isten parancsait. Ez valószínűleg személyiségfüggő dolog: egy érett és felnőtt személyiség bizonyosan inkább képes és hajlamos elgondolkodni azon, hogy ha a társadalomban valami ilyen nagy számban fordul elő, akkor talán abban Isten teremtő akaratának is szerepe lehet. Az egyházat története során nagyon sokszor motiválta a természetes tapasztalat, Szent Ágoston korában például azt gondolták, mindenki elkárhozik, aki a keresztény egyházon kívül él, és aztán természetesen fölülvizsgálták ezt a tanításukat. Itt is ilyesmiről lehet szó.

    – Isten akaratát emlegette. A maga meleg voltáról – amiről az egyháza azt hirdeti, hogy bűnös és a gonosztól való dolog – azt gondolja, hogy abban Isten szándéka nyilvánul meg? Akiknek ez a sorsuk, azok is Isten akaratát valósítják meg?

    – Biztos vagyok benne. Mi olyan speciális „szemmel” és olyan érdekes látással nézünk a világra, ami azt föltétlenül gazdagítja. Én most nem is a homoszexuális művészek hosszú sorának felidézésével akarok érvelni, hanem csak azt mondom: azt a sok energiát például, amit mi nem tudunk a gyereknevelésre fordítani, lehet más emberek – hogy fellengzősen fogalmazzak –, a társadalom javára is kamatoztatni. Ezekkel az óriási fölös energiákkal mi szolgálni tudjuk akár az egyházat, akár a többi emberi közösséget. Miközben azt is látni kell, hogy a teremtés, amely mérhetetlenül színes, egyúttal mérhetetlenül pazarló és nagyvonalú is, ezért az Isten tervébe talán a mi létünk és igyekezetünk is belefér.

    – Lehet, hogy maga örül a saját homoszexualitásának, boldog, hogy melegnek született? Mert hihetetlenül derűs és kiegyensúlyozott embernek látszik…

    – Igen, mert én erről azt gondolom, hogy ajándék.

    – Sosem okozott bánatot, keserűséget, szorongást magának?

    – Dehogynem. Sokan kérdezték egyébként tőlem, mióta tudom ezt magamról. Úgy emlékszem, kicsi gyerekkorom óta.

    – Ezért lett szerzetes? Netán azt gondolta, ha már el kell nyomnia magában a vágyait, akkor ennek révén akár egyházi karriert is építhet?

    – Ez is benne volt, és ez nagyon kényelmes megoldásnak kínálkozott, hiszen persze nagyon sokáig hittem azt magam is, hogy a homoszexualitás bűn, amit el kell nyomnom magamban. És mivel én amúgy is olyan pályára, olyan életre készülődtem, ahol mások érdekében munkálkodhatom, ez kapóra jött. Ráadásul ez egy olyan pálya volt, amelyre ha igent mondtam, attól kezdve már senki sem kérdezte, miért nem nősülök meg, sőt ez érdemnek számított.

    – És akkor azt gondolta, ezzel mindent elintézett, ez már sosem fog magának problémát okozni?

    – Nem, nem, a feszültség mindvégig megmaradt, és aztán alig egy évvel a pappá szentelésem után rá kellett jönnöm, hogy nem megy tovább.

    – Egy durva kérdés: arra nem gondolt, hogy a szerzetesi közösségben keres magának társat?

    – Sőt, voltak önjelöltek is, és sajnos az elöljáróim között is. De volt olyan elöljáróm is, aki azt tanácsolta, amikor beavattam a problémámba, hogy a közösségen belül ez nagyon zűrös, de nyugodtan keressek valami külső kapcsolatot, és szabadidőmben járjak hozzá. Ő ezt vállalható megoldásnak tartotta, én azonban nem, és a mai napig nem tartom annak. Mert szerintem a szerzetes hivatása nagyon „odaszentelt”, koncentrált életet kíván, és nem véletlenül jár cölibátussal. És ez nemcsak a szexről, illetve annak megtagadásáról szól, hanem általában az érzelmi életről és az egész személyiségről: hogy nem osztom fel, nem aprózom el különböző dolgok között, hanem valami koncentrált módon egészen odaszánom és odaadom magam Istennek.

    – Akik megalkusznak ezzel a helyzettel, azok vajon hogyan számolnak el az istenükkel azután?

    – Számukra ez valószínűleg a pokol. És én ezért inkább szánalmat és gyengédséget érzek irántuk. De csak azok iránt, akik maguk is gyötrődnek, és próbálnak valahogy mégis élni, de nem bántanak másokat. Viszont sokszor óriási düh van bennem azokkal szemben, akik a maguk problémáit úgy akarják megoldani, hogy másokra hányják, mint egy tűzhányó, és uszítanak a melegek ellen, semmi megértést, semmi toleranciát nem tanúsítanak, miközben maguk kettős életet élnek. De visszatérve a magam döntésére, azt sosem gondoltam, hogy ezzel elhagyom a papi hivatást is. Volt egy nagyon kedves tanárom, aki egyszer azt mondta, hogy a pap nem valami különös személy, egzotikus jelenség a világban, hanem egyszerű ember, aki az Isten közvetlenségével jár a többi ember között. És ez sem ruhát, sem templomot, sem harangot, sem toronyórát nem kíván, elég, ha ott vagy a többi ember között. Például azok között, akikhez a szervezett formában működő egyházak nem érnek el, még a tévémisék sem. Ahol én mozgok, az éppen ez a világ. Egyre többen keresnek meg azzal, hogy gyónni szeretnének, hogy lelki vigaszra van szükségük…

    – Akik eddig – legalábbis úgy érezték – ettől meg voltak fosztva?

    – Olyan emberek, akik ötven éve nem gyóntak, teljesen távol tartották magukat az egyháztól, mert az nem fogadta el őket olyannak, amilyenek, és akkor valahonnan tudomást szereznek rólunk, és óriási boldogság és felszabadulás számukra azt tapasztalni, hogy lehet így is keresztényként élni.

    – Miért? A homoszexuális embereknek az egyház nem ad feloldozást? Birtalan Balázs Halállal lakoljanak? című könyvében olvastam egy esetről, amikor a pap hangos szóval kergetett ki a gyóntatószékből valakit…

    – Azért azt nem gondolnám, hogy ez jellemző eset, de gyóntatója válogatja, hogyan reagál. A papok többsége jó szándékú és bárgyú tanácsokat ad, például azt, hogy zuhanyozzon hideg vízzel és szorongasson keresztet, akinek kísértése van, tudniillik ezt a tanácsot szokták a kamaszoknak is adni. Én egyébként akkor jöttem rá, amikor kiléptem közülük, milyen távol is van a való élettől a papság. Mintha valami bura alatt élnének, elszigetelve az emberi problémáktól. Elvégeznek egy középiskolát, lehetőleg egyházi gimnáziumot valahol, elzárva a világtól, aztán bezárják őket a szemináriumba. Ha elviszik katonának, akkor is megvédik minden valóságos élménytől, és utána óriási ideákkal és hatalmas világmegváltó gondolatokkal, de tapasztalatok nélkül lesz lelki „atyja” nagycsaládosoknak, rossz házasságban gyötrődőknek, elvált embereknek és homoszexuálisoknak. És majd talán évek múlva kezd rájönni arra, mi is az élet, de az is lehet, hogy egész életére megmarad ebben a „boldog” tudatlanságban, szerencsétlenségére a közösségének. Szégyenkezve gondolok vissza, miket követhettem el én is zöldfülű kezdő koromban.


    Az oldal elejére
    Vissza a főoldalra
      
    Ajánló
  • Újdonságok
  • Mozaik kö­zös­ség
  • Gay Christian: a ke­resz­tény me­le­ge­kért
  • Protestáns melegek
  • Recenzió egy vatikáni dok.-ra
  • 25 tévhit a melegekről
  • Utam az önelfogadás felé
  • Nehéz együtt­élés (Fi­scher E.)
  • Egy jezsui­ta a me­leg­kap­cso­la­tok­ról (Mérleg)

  • Hírek
  • Német­or­szág­ban ke­resz­tény­de­mok­ra­ta po­li­ti­ku­sok kez­de­mé­nye­zik a me­leg pá­rok to­váb­bi egyen­jo­gú­sí­tá­sát (08.08)
  • Csirkehúst et­tek a me­leg­há­zas­ság el­len (08.06)
  • A melegházasság ellen imád­koz­nak a fran­cia temp­lo­mok­ban au­gusz­tus 15-én (08.08)

    Anglikándosszié…
    További hírek…