Az Öt Kenyér logója Öt Kenyér: keresztény-meleg portál Sorskonyvnelkul.blog.hu English

Deutsch
 Nyitólap  >  Olvasóterem  >  Kereszténység és homoszexualitás  >  Melegként élni az egyházban  >  II. Sorsok és utak  >
Kiemelt oldalak  
  • Ha csak 5 perced van…
  • Olvasóterem
      
  • Kereszténység
  • Homoszexualitás
  • Kereszténység és homoszexualitás
  • Kitekintés
  • Tudáspróba
  • Kérdések – válaszok
  • Kislexikon
  • Szentírás-elemzések
  • Teázó

  • Az Öt Kenyérről
  • A honlapról
  • Az egyesületről
  • A közösségről

  • Keresés
    Keresés / Search / Suche
     
      

    Hogy jutottam el oda, hogy melegnek nevezzem magam

    (Forrás: Justin’s World)

    Először egy hírcsoportba küldtem el tavaly a történetemet, aztán egy másik honlapra tettem föl. Elsöprő volt a reakció. Írtak melegek, akiket lenyűgözött, hogy egy olyan szövegre bukkantak, amelyben sikerült valakinek szóban kifejeznie, milyenek voltak a tapasztalataik. Írtak heterók, akik azt mondták, most kezdték megérteni egy kicsit, milyen is lehet melegnek lenni. Egy srác kinyomtatta a történetemet a szüleinek, hogy elolvassák; úgy gondolta, segíthet nekik megérteni, min ment keresztül. Nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy ilyen sok, tőlem távol élő emberrel léptem kapcsolatba. Ez nem mindenkinek a története, hanem az enyém, és így igaz.

    Azért írtam ezt, hogy elmagyarázzam, mi vezet arra némelyikünket, hogy a „meleg” címkével azonosítsa önmagát. Ez a szöveg az utam kezdetéről szól, és azokról a belső küzdelmekről, amelyekkel szembenéztem, amikor megpróbáltam megbirkózni egy olyasvalamivel, amit nem tudtam, hogy lehet elfogadni. Ha ennek van számodra jelentősége, kérlek, írj nekem, vagy írj valamit a vendégkönyvbe.

    Isten áldjon!

    Justin (1998. március 20.)


    Szerető keresztény családba születtem. Szüleim és nagyszüleim mind mélyen vallásos keresztények voltak, úgyhogy szüleim a kezdet kezdetétől fogva tanítottak nekem Istenről, bibliai történeteket olvastak, imádkoztak velem, stb. Kivételesen okos gyerek voltam, úgyhogy 7 éves koromban már azért imádkoztam, hogy befogadjam Krisztust. (Van egy magnófelvételem a rákövetkező keresztelésemkor elhangzott hitvallásomról, és világos számomra, hogy pontosan tudtam, mit tettem olyan fiatal koromban.) Emlékszem a békére, ami átjárt, mikor befogadtam Krisztust; tudtam, hogy az életem megváltozott és attól fogva örökre más lesz.

    Túlnyomórészt egy baptista egyházban nőttem fel, bár a szüleimnek az volt a meggyőződése, sokkal fontosabb volna egy Biblia-hívő templomba járnom, mint egy bizonyos felekezet templomába. Élveztem a vasárnapi iskolát, különösen, mikor olyan tanáraim voltak, akik arra ösztönöztek, hogy új megközelítésből gondoljam át a régi történeteket. Igaz, nem voltam oda annyira a rendes iskoláért, mert sokkal jobban szerettem önállóan dolgozni, azok nélkül a megszorítások nélkül, amelyeket a tanáraim rám róttak. Tudományos adottságokkal rendelkező fiatalként könyveltek el, és amikor a harmadikos korom utáni nyáron Raleigh-ből Baltimore-ba költöztünk, magániskolába írattak be, ahol magasabb szintű matektanulmányokat folytathattam, s ez kedvemre való volt.

    A családi életem mindig is nagyszerű volt. Szüleim szerettek és támogattak, jól kijöttünk az öcsémmel és a lánytestvéreimmel (egy-két testvéri versengést leszámítva). Isten mindig az első helyen volt a házunkban, és első helyen volt az életemben. Az evangelizációt fontos küldetésemnek tartottam, úgyhogy az iskolában is nyíltan hirdettem a hitemet. Sosem voltam kimondottan népszerű az iskolában, de azért voltak barátaim. Általában a kiközösítettekkel töltöttem az időmet, és megpróbáltam elérni, hogy fontosnak érezzék magukat. Egészséges kapcsolatom volt fiúkkal és lányokkal is, bár sok fiúbarátommal szemben én nem mentem keresztül a „tetves lányok” szakaszon. Mindig is jól éreztem magam, mikor a lányokkal játszhattam.

    Kb. ötödikes koromban kezdődött számomra a serdülés. Hirtelen, először életemben, megjelentek bennem a szexuális érzések. De fel voltam készülve rájuk. Mivel mindig is intellektuális voltam, már sokat olvastam addigra a serdülésről, még mielőtt megtörtént volna velem, úgyhogy nem ráztak meg különösebben ezek az új érzések. Az első szexuális érzéseim kíváncsiságként jelentkeztek, úgyhogy természetes volt (legalábbis számomra), hogy a fiúbarátaimra irányultak. Ez az a kor, amikor sok gyerek felfedezi egymást nemileg, de ez a kísérletezés nem jelez életre szóló nemi irányultságot. Én sohasem vizsgáltam meg senkit, de olvastam erről egy keveset, és megtudtam, hogy egy kis „szexuális zűrzavar” az én koromban teljesen normális, és hogy sok fiú tapasztal átmeneti szexuális érzéseket más fiúk iránt a kíváncsiságnak ebben a szakaszában, de ezek az érzések hamarosan helyt adnak a természetes heteroszexuális vágyaknak. Ez a tudat megnyugtatott, de azt is éreztem, hogy a szexuális érzéseim bűnösek, úgyhogy mindent megtettem, hogy Istenre, az iskolai munkámra és más dolgokra koncentráljak, amíg el nem múlik ez a szakasz.

    A középiskolában a barátaim mind elkezdték észrevenni a lányokat, és bár ami a kapcsolatokat illeti, nagyon éretlenek voltunk, „elvárt dolog” volt megosztani a legjobb barátunkkal, melyik lány „tetszik”. Volt egy lány az osztályunkban, aki nagyon kedves volt velem, mikor elhagyatottnak éreztem magam, úgyhogy rögtön őt szemeltem ki magamnak. Elárultam a legjobb barátomnak, hogy ez a lány „tetszik”, de mikor megkérdezte tőlem, mit gondolok, szép-e, nem tudtam, mit mondjak. Sose gondoltam úgy lányra az osztályunkból (és ami azt illeti, más körből se), hogy „szép”. Eszembe se jutott, hogy így gondoljak rájuk. Úgyhogy azt válaszoltam: „Nem, de kedves, és az számít, hogy mi van belül.” Továbbra is csodálkoztam, mitől gondolják egyes fiúk, hogy bizonyos lányok szépek. Nem értettem, de úgy gondoltam, hogy talán csak meg kell várnom, míg rátalálok a „megfelelő lányra”. (Fizikailag korán érő típus voltam, nem késői, mégis úgy gondoltam, hogy talán kissé el vagyok maradva a barátaim mögött.)

    Az olyan könyvek, mint Judy Blume Then Again, Maybe I Won’t („De talán mégse fogok”) című könyve felkészítettek rá, hogy szexuális álmokra számítsak, de mikor tényleg elkezdődtek, bepánikoltam. Álmaimban nem lányok szerepeltek, ahogy a könyvek mondták, hanem fiúk! Rémülten ébredtem föl, betegnek, mocskosnak, perverznek éreztem magam, amiért korombéli fiúkkal való gyengéd ölelésekről és érintésekről álmodtam. Megtanultam, hogy zárjam ki a gondolataimból az osztályomból való szimpatikus fiúkat, amíg ébren vagyok, de mit tehettem volna az álmaimmal?! Muszáj volt imádkoznom és Istenre bíznom, hogy elrendezze ezt.

    Egy olyasvalaki számára, aki éppannyira szeretett olvasni, mint én, meglepően védett és ártatlan voltam. Akkoriban nem sokat tudtam a „melegekről”. Amit viszont tudtam (vagy legalábbis amiről úgy hittem, hogy tudom), az az volt, hogy ez valami olyan dolog, amiben férfiak vesznek részt, akik bizonyos erkölcstelen dolgokat tesznek egymással, olyan dolgokat, amelyeket teljességgel visszataszítónak találtam. Tudtam, hogy ez bűnös dolog, és hogy a liberális média igyekszik e téren egy világias szemléletet ráerőltetni a keresztényekre, akik viszont amellett állnak ki, ami helyes. Soha eszembe sem jutott összevetni azt, ami velem történik, ezzel a „meleg”-dologgal. Számomra semmiféle összefüggés nem volt.

    Középiskolás koromban még egyszer fölmerült a homoszexualitás kérdése, egy személyesebb formában. Névtelen iskolatársaim kiraktak egy becsmérlő kifejezésekkel tarkított, homoszexuálisokat gúnyoló plakátot. Válaszul egy másik diákcsoport elindított egy „toleranciára” felhívó, a „homofóbiát” nevetségessé tevő röplapot. Az ezt követő vita során a terjesztő diákok egyike elismerte, hogy meleg. Ez a diák egy barátom bátyja volt. Amikor megtudtam, ledöbbentem. Azelőtt még sohasem ismertem senki meleget (legalábbis úgy hittem). Nem ismertem személyesen a srácot, de amiatt, hogy a barátom bátyja volt, olyan volt, mintha ismerném. Sajnáltam a barátomat („milyen szörnyű lehet, ha az embernek meleg a bátyja!” – gondoltam), ugyanakkor viszont ez bennem igen kényelmetlen érzést okozott. Elkezdtem azon tűnődni, nem meleg-e a barátom is. Végül is ha a bátyja az, lehet, hogy ez átterjedt rá vagy valami.

    Ekkorra már kialakult bennem a saját elméletem a homoszexualitásról. Tudtam, hogy még mindig a „nemi zűrzavar időszakában” vagyok, amiről bizton meg voltam győződve, hogy kinövöm, úgyhogy az jutott eszembe, hogy a többi fiatalokat, akik egy hasonló időszakon mennek keresztül, megtévesztheti a liberális média, hogy azt higgyék, a homoszexualitás normális dolog, és hogy ha azonos nemű emberek iránt éreznek vonzalmat, akkor már muszáj melegnek lenniük. Ezek a fiatalok az elméletem szerint tévesen címkéznék magukat melegnek, mert ők se tudják jobban. Ha pedig már melegnek könyvelték el magukat, továbbhaladhatnak és megélhetik a „meleg életstílust”, amelynek folyamán saját életüket teszik tönkre. Biztos voltam benne, hogy ez a Sátán egyik legravaszabb csele, és szólni akartam a barátom bátyjának, hogy rossz úton indult el. Sosem találkoztam vele, úgyhogy nem is volt módom figyelmeztetni, ez azonban nem gátolt abban, hogy szókimondóan beszéljek a barátaimmal a homoszexualitás bűnös voltáról. „Nem értek egyet azzal, amit azok az emberek állítottak az eredeti plakáton”, mondtam a barátaimnak, „mert szerintem minden embert tisztelnünk kell. De nem gondolom, hogy el kéne vetnünk az erkölcsöt, hogy azt színleljük, minden rendben van. Bizonyos dolgok bűnösek, és a melegként való élet is ilyen.” Amikor azzal vádoltak, hogy homofób és szűklátókörű vagyok, kitartottam. Együttérző akartam lenni, ugyanakkor hű Isten igazságához.

    Több lánnyal jártam a gimnáziumi évek alatt, az egyikük egy Liz nevű, fantasztikus keresztény lány volt. Liz tornász volt, hívő keresztény, és olyasvalaki, akivel remekül lehet együtt lenni. A helyi chat-szobában találkoztunk (minden ide járó középiskolás diák egy saját helyi online szolgáltatás révén tudott chatelni), és a bevásárlóközpontban jöttünk össze más korunkbéliekkel. Amikor igazán jóban lettünk, elkezdtünk egy csomót kóborolni együtt. Együtt jártunk a templomi ifjúsági eseményekre, vagy mászkáltunk a bevásárlóközpontban, vagy valamelyikünknél töltöttük az időt. Minél többet voltunk együtt, annál világosabbá vált számomra, hogy mindaz megvan benne, amire egy lányban szükségem van. Mókás volt, spontán, vidám, őszinte, és mindenekelőtt keresztény. Olyan sok időt töltöttünk együtt, hogy a barátaink elkezdtek azon poénkodni, hogy csak „simán” együtt vagyunk, mert sose hívtam meg randira. Így hát, hogy romantikusabb legyen, először Valentin-nap alkalmából elhívtam randira. Igaz, csupán attól, hogy hivatalosan „pár” lett belőlünk, cseppet sem változott meg a kapcsolatunk. Élveztem az ártatlan, barátságon alapuló kapcsolatunkat, és nem éreztem sietősnek, hogy bármi testi dologra térjünk. Megtettem, amit elvárnak egy lány barátjától – előre engedni az ajtóban, fizetni helyette a kaját, átkarolni a moziban –, de soha nem volt semmi testi vonatkozása a kapcsolatunknak. Sohasem találtam testileg vonzónak, bár tudtam, hogy szép, mert más fiúknak csorgott utána a nyáluk. Kicsit kínosnak éreztem, hogy megöleljem, de örömmel tettem, mert nagyon szerettem, és jó barát akartam lenni neki. Mégis, a romantikus énem azt kívánta, hogy az első csókunkat megőrizzük akkorra, amikor majd tényleg szükségesnek látom megcsókolni. Több hónapi együtt járás után sem történt több (az iskolai bált is beleértve), mint hogy puszit adtam az arcára.

    Egy fontos fordulópont következett számomra, mikor Liz és én elmentünk megnézni Michael W. Smitht és a Jars of Clayt („Agyagkorsók”) egy koncerten. Fantasztikus, érzelmileg felkavaró koncert volt, de amire a leginkább emlékszem arról az estéről, annak semmi köze nem volt a zenéhez. Amint Liz és én ültünk ott, egymás mellett, kéz a kézben, Smitty dalaira csápolva, véletlenül megpillantottam egy vonzó fiút a tömegben. Csak egy pillanatra láttam az arcát, de hirtelen azon kaptam magam, hogy a gondolataim és érzelmeim száguldani kezdenek feléje. Még csak nem is kimondottan szexuális érzés volt, bár felismertem, hogy köze volt a szexualitásomhoz. Mégis, amint megláttam ennek a fiúnak az arcát, nyomban találkozni akartam vele, beszélgetni vele, átölelni. Úgy éreztem, azzal is megelégedtem volna, ha ott ülhetek a közelében, és nézhetem az este hátralevő része alatt. Olyan volt az arca, amitől tetőtől talpig jó érzés öntött el, ami izgatott, ami csábított, ami vonzott. Nem ő volt az első fiú, aki ilyen érzést keltett bennem. De amint az az érzés elárasztott, hirtelen rajtakaptam magam és felismertem, mit tettem. Itt vagyok, kezemben tartom a világ legszebb lányának kezét, egy olyan lánynak, akit szívből szeretek és aki szeret, a barátnőmét, akit talán egyszer majd feleségül veszek – és ugyanakkor a bennem lévő érzések egy idegen fiúra irányulnak, akit véletlenül megpillantottam a tömegben. Mi a baj velem? Miért érzek így? Hát nem hallotta meg Isten az esdeklő imákat, melyeket könnyek között imádkoztam oly hosszan, kérve, hogy ne legyenek ezek a rémes, perverz, nemkívánatos érzéseim más fiúk iránt?!

    Könnyek csurogtak végig az arcomon, de Liz azt hitte, csak a zene indított meg. Útban hazafelé azonban feltűnt neki, hogy valami nincs rendben. Nógatott, hogy mondjam el neki, mi a baj, de nem tudtam. Hogy mondhattam volna el neki, hogy titokban a fiúkhoz vonzódom?!

    A másik fontos fordulópontra egyik este került sor, amikor online beszélgettem egy-két iskolai barátommal és más internetes haverokkal. A beszélgetésben részt vevő egyik fiú egy olyan srác volt, akivel addig csak egy-két alkalommal beszélgettem a neten, és akkor is csak röviden. De az ő személyisége és az enyém valahogy összepasszolt, és hamar egy kétszemélyes chatben találtuk magunkat. Elkezdtük beszélgetni mindenféléről, és amint a beszélgetésünk az éjszakába nyúlóan tovább folyt, elfogott valami izgatottság. Volt valami ebben a fiúban, amit megértettem, valami, ami más volt ahhoz képest, ahogy a többi barátaimhoz hozzáálltam. Felismertem benne valamit, ami magamra emlékeztetett, és minél tovább beszélgettünk, annál erősebben kezdett kialakulni bennem az a félelemmel vegyes örömittas érzés, hogy tudom, mi a közös bennünk. Ezt bizonyára ő is megérezte, mert abbahagyta a beszélgetést, és megkérdezte, van-e valami, amit tudni szeretnék róla. Megígérte, hogy minden kérdésre válaszolni fog, de azt a kérdést, ami felmerült az agyamban, túl rémes lett volna feltenni. Azt mondtam neki, nem tudok mit kitalálni. Úgyhogy végül elárulta. „Nem vagyok meleg” – mondta –, „de heteró sem. Valahol a kettő között vagyok; azt hiszem, úgy lehetne mondani, biszexuális vagyok.”

    Azonnal könnyekre fakadtam. Azok az érzések, amelyeket éveken át magamban tartottam, hirtelen kitörtek belőlem. Elmondtam magamban egy fohászt, és mikor visszanyertem az önuralmam, megkérdeztem újdonsült barátomat, megőrizné-e egy titkomat – a legmélyebb, legsötétebb titkot a világon. És akkor elmondtam neki. Hála ennek a felismerésnek, most már volt egy név bennem erre a nyomorúságomra. „Biszexuális” voltam. Számomra azonban ez a szó nem foglalt magában semmi életmódválasztást vagy valami állandó állapotot. Csupán egy címke volt arra a helyzetre, amiben vagyok, arra a helyzetre, amelyről biztos voltam, hogy csak átmeneti.

    Végül rászántam magam, hogy elmondjam Liznek, hogy biszexuális vagyok – meglepően jól fogadta. Azt mondta, továbbra is szívesen jár velem, ha folytatni szeretném. Azt mondtam, igen, és hogy azt is kérem tőle, hogy imádkozzon értem, hogy Isten gyorsan elvegye rólam ezt a csapást. Hittem benne, hogy úgy lesz.

    Beletelt néhány hónapba, amíg végül képes voltam elismerni, hogy a megfelelőbb szó a helyzetemre a „meleg”, nem pedig a „biszexuális”. Azért választottam korábban a „biszexuális” kifejezést, mert a „meleg”-nek számomra mindenféle borzasztó mellékjelentése volt. Nem lehetek meleg, mert az bűn volna! De végül be kellett látnom, hogy világéletemben soha nem vonzódtam fizikailag lányokhoz. Bármennyire is igyekeztem, nem tudott felizgatni egy szép nő látványa. Igazság szerint a női alakot elég taszítónak találtam. E felismerés révén kénytelen voltam egy másik ténnyel is szembenézni. Nem voltam tisztességes Lizzel. Csak azért ragaszkodtam hozzá, mert heteró akartam lenni, és mert szerettem vele lenni, de igazából nem tudtam őt mint nőt egészen értékelni, ahogy mások. Egy közös barátunk korábban alaposan bele volt habarodva egy ideig, és folyton azt mondta, milyen szerencsés vagyok, hogy Liz velem van, és hogy milyen gyönyörű és csodálatos. Lassanként rájöttem, hogy ő valami olyat érzett, amit én nem. Számomra Liz a legjobb barát volt. Az ő számára Liz olyasvalami volt, amit nem is képes szavakba foglalni. Liz és én beszélgettünk, és végül megegyeztünk, hogy nem járunk tovább egymással. (Végül a másik fickó mellett kötött ki. Tudom, hogy jól döntöttem.)

    Igaz, még azután is, hogy elismertem, hogy meleg vagyok, hosszú ideig abban a hitben éltem, hogy ha hittel és kitartóan imádkozom a gyógyulásért, heteró lehet belőlem. Nem is adtam fel ezt a meggyőződést, amíg a Szentlélek munkálni nem kezdett a szívemben. Keresgéltem másoknak a „sikersztorijait”, akik eljutottak ide, de egyet sem találtam, amelynek lett volna értelme számomra a saját tapasztalataim fényében. Akkortól fogva nem mondtam többé Istennek, mit akarok, mit tegyen, és elkezdtem arra kérni, mutassa meg, mit tegyek. Életemben először el kellett ismernem, hogy már nincsenek válaszaim. Hogy nem vagyok elég okos vagy elég „keresztény”, hogy kiderítsem, mit tegyek. Csupán annyit tehettem, hogy megalázkodtam, letérdeltem és könyörögtem.

    Isten azóta sok mindent megmutatott nekem. Még mindig sokat kell tanulnom. Számos kérdésben lényegesen megváltozott a meggyőződésem, és lehet, hogy nem értesz egyet mindennel, amiben hiszek. Egyesek azt mondják, nem is szabadna „melegnek” neveznem magam, hanem csak „kísértésben élőnek” vagy „azonos neműek iránt vonzódónak”. Én a saját szempontjaim miatt jobb szeretem a „meleg” szót. De egy dolgot biztosan tudok: erősebb keresztény vagyok most, mint korábban bármikor. Ez így igaz, akár „melegnek” nevezel, akár nem.

    (folytatása következik)

    Az oldal elejére
    Vissza a főoldalra
      
    Ajánló
  • Újdonságok
  • Mozaik kö­zös­ség
  • Gay Christian: a ke­resz­tény me­le­ge­kért
  • Protestáns melegek
  • Recenzió egy vatikáni dok.-ra
  • 25 tévhit a melegekről
  • Utam az önelfogadás felé
  • Nehéz együtt­élés (Fi­scher E.)
  • Egy jezsui­ta a me­leg­kap­cso­la­tok­ról (Mérleg)

  • Hírek
  • Német­or­szág­ban ke­resz­tény­de­mok­ra­ta po­li­ti­ku­sok kez­de­mé­nye­zik a me­leg pá­rok to­váb­bi egyen­jo­gú­sí­tá­sát (08.08)
  • Csirkehúst et­tek a me­leg­há­zas­ság el­len (08.06)
  • A melegházasság ellen imád­koz­nak a fran­cia temp­lo­mok­ban au­gusz­tus 15-én (08.08)

    Anglikándosszié…
    További hírek…