Az Öt Kenyér Közösség képviselőjének előadása a Magyar Pax Romana Fórum-kongresszuson

Egy sajátos csoport tagjainak, a homoszexuálisoknak az egyházban és a társadalomban elfoglalt helyét szeretném felvázolni a püspökkari körlevélhez kapcsolódóan. A kérdéskör oly összetett, hogy címszavak felsorolásánál többre alig van mód.

Először is hadd bocsássam előre, hogy miről nem akarok említést tenni: nem kívánok foglalkozni a pedofíliával, a prostitúcióval, nem érintem sem az AIDS, sem a transzvesztitizmus, a transzszexualitás és a biszexualitás nagyon is összetett kérdéseit. Amiről beszélek, az a homoszexuális ember: az a felnőtt férfi vagy nő, akinek szexuális orientációja és társkereső aktivitása a saját nemének képviselőire irányul. A vizsgált kérdés szerteágazó és sokrétű, azonban nem fog szó esni a meleg élettársi kapcsolatokról, a bennük megmutatkozó pszichológiai és teológiai értékekről, sem az örökbefogadás problematikájáról. Nem fogom érinteni a nem kevés homoszexuális pap speciális helyzetét sem.

A homoszexuálisok mind általánosabban a „meleg” szóval utalnak önmagukra; a velük foglalkozó társadalomtudományi publikációkban és a köznyelvben is egyre elterjedtebb ez a kifejezés, ezért én is ezt fogom használni.

A közbeszédben van néhány, a melegekkel kapcsolatban gyakran feltett kérdés. Többségüket nagyon is ésszerű fölvetni, némelyikük tudományos viták tárgya. Valamennyire is kielégítő megválaszolásuk túlmutat e dolgozat keretein, ezért csak érinteni tudjuk őket.

Mi okozza a homoszexualitást? – Erre a kedvelt társasági vitatémára nincs egyértelmű válasz. A biológiai (genetikai vagy hormonális) determinációt – még ha meglétét mára bizonyítottnak tekinthetjük is – semmi esetre sem szabad kizárólagos tényezőnek tartanunk: a szociális hatások hasonlóan jelentős szerepet töltenek be a homoszexualitás kialakulásában. Ugyanakkor le kell szögezni, hogy a modellkövetés döntő voltát semmi nem igazolja, alaptalan tehát a félelem, hogy minél többször esik szó ilyesmiről a nyilvánosságban, annál nagyobb lesz a melegek számaránya a társadalomban. Ha a modellkövetés elmélete igaz volna, akkor nem léteznének homoszexuálisok, hiszen minden meleg ember heteroszexuális családból származik, és a maga körül látott kapcsolati mintáknak a 99,9 százaléka szintén heteroszexuális modellt nyújt.

Betegség-e a homoszexualitás – amint azt sokan vélelmezik? – Egy jelenségcsoport nem attól betegség, hogy a társadalom nagy része annak tartja. Hiszen akkor – egy ilyen ad populum érvelés nyomán – transzcendenciára kevéssé fogékony korunkban percepciós zavarban szenvedő pszichotikussá kellene átminősítenünk az egyháztörténet valamennyi misztikusát. A homoszexualitást hosszú ideig mentális betegségnek tartották. 1973-ban előbb az Amerikai Pszichiátriai Társaság, majd az Egészségügyi Világszervezetet, a WHO megerősített kutatási eredmények hatására törölte a homoszexualitást a betegségek listájáról. A Betegségek Nemzetközi Osztályozásá-nak tizedik kiadásában a homoszexualitás mint kórkép nem szerepel. Ami homoszexualitás-ügyben ismert jelenség: neurotikus válasz az egyén részéről arra az elutasításra, amely a család, az egyház és a társadalom részéről éri, ezt viszont tárgyi tévedés magával a melegséggel azonosítani. A melegek többek között dr. Evelyn Hooker amerikai professzor asszonynak köszönhetik, hogy megszabadultak az elmebetegség stigmájától. Ő volt az, aki szisztematikus kísérletekkel igazolta, hogy homo- és heteroszexuális emberek személyisége között nincs szignifikáns eltérés. Ezzel kapcsolatban megjegyezném, hogy a betegség kérdése nem hit- vagy erkölcsbeli kategória, tehát az egyház tévedhetetlenségének kompetenciáján kívül esik. Nem így a következő kérdés.

Bűn-e a homoszexualitás? – A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint a hajlam nem bűn, a homoszexuális cselekedet viszont az. A Szentszék ismételt és nagyon határozottnak tűnő megnyilatkozásai ellenére a kortárs teológiai irodalom azt mutatja, hogy ez a kérdés még le nem zárult vita tárgya. Számos fórum – köztük az Öt Kenyér Közösség – azt a nézetet képviseli, hogy a homoszexuális cselekedet önmagában nem erkölcsi kategória. Szerintünk a homoszexuális kapcsolat nem bűn, de hangsúlyozni szeretném: ez nem ide tartozik. Most, itt nem ez a vizsgált kérdés, hanem az egyes ember élethelyzete a társadalomban.

A „hajlam versus megélés” kérdéshez kapcsolódva azonban nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy a nem teológus hívők kevéssé nyitottak az ilyen distinkciókra. Ők a katekizmust olvasva nem egy hajlam vagy egy cselekedet, hanem egy embercsoport kriminalizálására érzik magukat Róma által felhatalmazva. A gyakorlat azt mutatja, hogy a katekizmus intésének – „Tisztelettel, együttérzéssel és gyöngédséggel kell fogadni őket. Kerülni kell velük kapcsolatban az igazságtalan megkülönböztetés minden jelét.” (2358. bekezdés) – megfogadására már nem marad kapacitásuk.

Ezzel pedig elérkeztünk vizsgált témánkhoz: ahhoz a kérdéshez, hogy milyen is egy meleg ember helyzete a mai világban. Először is hadd idézzek fel egy szerfelett gyakran használt eufémiát, „politikailag korrekt” kifejezést a homoszexualitásra: másság. Ez a szó – melyet meleg érdekvédelmi csoportok képviselői és „ellendrukkerek” egyaránt használnak – sokatmondó. Többet mond, mint kellene. Mert eszerint, ha a homoszexualitás másság, vajon kinek a problémája? Másé. Nem az enyém. Akár a kómával járó baleset, a rák vagy a lottó-ötös: ilyesmi csak mással fordulhat elő, csak más családjában: „Én nem ismerek melegeket.”, „Az én gyerekem biztos nem ilyen.”, „Nekem ugyan nincs gyerekem, de ha volna, akkor biztos nem ilyen lenne.” stb. Persze nem a „másság” szó rovására írandó, benne mégis élesen megjelennek a homoszexuálisokhoz való hozzáállás talán legpregnánsabb jellemzői: távolságtartás és ignorancia.

A homoszexualitást illető ignorancia hatja át a társadalmi intézményeket, amelyek közül most csupán háromról szeretnék említést tenni: jogról, családról, egyházról.

A homoszexuálisok a kisebbségi létforma kritériumainak mindegyikét hordozzák. Népességbeli számarányuk állandó, a hatályos törvények alapján polgárjogilag és büntetőjogilag hátrányos megkülönböztetésnek vannak kitéve, a velük szemben alkalmazott munkahelyi, erkölcsi diszkriminációk mindennaposak. Mindezek ellenére a jog nem ismeri el őket kisebbségnek. A meleg jogvédők 1993-ban beadvánnyal fordultak az Alkotmánybírósághoz, amelyben azt kérték, hogy állapítsák meg a Btk. 199. paragrafusának alkotmánysértő voltát.^[1] Az Alkotmánybíróság azóta nem reagált a beadványra. A jogi ignoranciának egy másik jellemző megnyilvánulása, hogy a jog a melegek elleni erőszaknak nem szab gátat. Erőszakos cselekedetnél súlyosbító tényező, ha valakit igazolhatóan kisebbségi hovatartozása alapján bántalmaztak. A magyar jog viszont nem foglalkozik azzal, ha a sértettet kifejezetten homoszexualitása miatt éri – többnyire skinhead-csoportok részéről – fizikai erőszak. Pedig az elkövetők motivációját tekintve nincs különbség a „Menjünk cigányt verni!” és a – elnézést az erre a szóra érzékenyektől – „Menjünk buzit verni!” jellegű programok között. Nemrégiben egy parlamenti párt tisztségviselőjének felbujtására történt ilyen atrocitás.^[2] A meleg szubkultúra bevett kifejezése lett az, hogy „buziverő”, sokak mindennapjait meghatározza a „buziveréstől” való félelem.

A tények tudomásul nem vétele, az ignorancia a családokban is éppígy jellemző. Nagyon erős a szexualitás tabuja a magyar társadalomban. Legtöbbünk nem tanult természetes kérdésekről természetes módon beszélni. Hiszen nincs is hozzá megfelelő szókincsünk. A szexualitásra vonatkozó kifejezéseink mindegyike távolságtartó: vagy latin és életidegen, vagy szalonképtelen, ezért kerülendő. Következésképpen a családok többsége a korrekt szexuális felvilágosításnak, a nemiséggel kapcsolatos valós problémák megbeszélésének nem nyújt elegendő teret. A szexualitás, ha előkerül, többnyire mint humorforrás szerepel, sikamlós élcek, pikáns anekdoták és hol frappáns, hol pusztán ízléstelen viccek formájában. Sok későbbi meleg prepubertás korban hallja az első buzivicceket, és ezek majdnem biztosan elveszik annak a lehetőségét, hogy a későbbiekben őszintén feltárhassa szülei, testvérei előtt önmagát. Ha véletlenül a gúnyolódáson túl más kontextusban is szóba jön a homoszexualitás, a szülők nem mulasztják el megjegyezni serdülő gyermekük felé: „Milyen jó, hogy te nem vagy olyan!” Ezek után kevesen merik otthon felvállalni önmagukat. Persze a családon belüli elutasítás a meleg gyerekkel szemben van, hogy ennél nyíltabb formában történik. Közösségünkbe, az Öt Kenyér Közösségbe jár egy erdélyi fiú, akit saját apja jelentett fel a rendőrségen annak idején (Romániában a homoszexualitásért máig börtön jár), és akit anyja kitagadott otthonról, egész családja ellene fordult azzal, hogy még egyszer meg ne lássák a faluban, mert összeverik. A fiú Magyarországra jött. Felbontatlanul kapta vissza az édesanyja születésnapjára küldött üdvözlő levelet olyan sorok kíséretében, amelyekben – szó szerint – az állt, hogy imádkozik fia elkárhozásáért. Ez egy mélyen vallásos család volt.

Az egyházat sem kevésbé jellemzi a tények semmibe vétele. A Boldogabb családokért című körlevélben a melegekre vonatkozóan ennyit olvashatunk: kapcsolatuk nem tekinthető családnak; életformájuk ellentétes az évezredes emberi hagyománnyal, továbbá – értelmezve idézem – az állami jogrend feladata, hogy visszaszorítsa a melegek emancipációs törekvéseit. Vajon miért nincs szó arról, hogy a melegek: emberek? Arról, hogy problémáik vannak, hogy ők is örömhírre vágynak, vigasztalásra szorulnak? A körlevél a jóakaratú emberekhez szól. Az angyalok azonban a jóakaratú embereknek nem erkölcsöket és társadalomkritikát, hanem békét hirdettek. Jézus arról beszélt, hogy boldogok a békességszerzők, Pál pedig a kiengesztelődés szolgálatának nevezi munkásságát. Ennek jegyében létezik például a világon mindenütt börtönpasztoráció, noha az Egyház elítéli a lopást és a gyilkosságot. Létezik az elváltak pasztorációja is, holott nem helyesli a válásokat sem. És bár helyteleníti a meleg kapcsolatokat, Nyugaton mégis számos helyen az ordinárius áldásával működik a melegpasztoráció. Magyarországon nem.

Az Öt Kenyér Keresztény Közösség a Homoszexuálisokért negyedik éve működik Magyarországon. Nem bejegyzett egyesület, tulajdonképpen egyszerű imacsoport. De több ízben hallatta a hangját újságban, rádióban, televízióban, illetve informális úton több püspökhöz és közismert lelkipásztorhoz eljutott a híre. Egyszóval lehet róla tudni, hogy létezik. Mint mondtam, hivatalosan nincs bejegyezve, és ez megmagyarázza, hogy egyházi diplomaták nem kívánnak vele kapcsolatba lépni. De a lelkipásztorok részéről – már amennyiben valóban pásztorokról és nem béresekről van szó, hogy Jézus példabeszédére utaljak – ez a semmibe vétel elfogadhatatlan.

A Magyar Katolikus Püspöki Kar a körlevél olvasóit párbeszédre szólította fel. Az Öt Kenyér Közösség januárban egy reflexiót juttatott el tértivevényes ajánlott levélben a püspöki karnak, és párhuzamosan a sajtónak. A reflexióra máig nem érkezett válasz. Sem a sajtó részéről, sem a püspöki kartól. Ezt a párbeszédnek nem nevezhető hallgatást kétféleképpen tudom értelmezni: vagy egyedül mi nem kaptunk választ – és akkor ez sajnos nyílt emberi elutasítás a püspök urak részéről; vagy mások sem kaptak választ – akkor viszont a párbeszédre való felhívás nem volt több, mint tartalom nélküli captatio benevolentiae.^[3]

Visszatérve a melegek helyzetére, szeretnék még megemlíteni néhány sajátos szempontot. Ezek közül talán a legfontosabb egy életérzés, amelyet röviden így lehet kifejezni: „egyedül vagyok”. A homoszexuális hajlamra való ráébredés jellegzetes adoleszcens krízis, amikor a fiatal meg van győződve arról, hogy ilyen problémája kizárólag neki van a világon. Ez adódik a már említett ignoranciából: érdemi, tényeken alapuló beszédet nem hall a homoszexualitásról, csak karikatúrákkal, sztereotípiákkal találkozik. Nincsenek számára követhető modellek. Nincs adekvát szókincse, amivel ki tudná fejezni a környezete, vagy akár önmaga számára, hogy mi megy végbe gondolataiban, érzelmeiben. Egy idő után csak az tudatosul benne, hogy nap mint nap hazudni kényszerül a „na és mi újság a lányokkal?” jellegű, cinkosan kacsintós-nagybácsis kérdésekre. És úgy érzi: „Ezek az emberek nem engem szeretnek, hanem egy rólam alkotott, téves képet. Ha ismernének, nem szeretnének.” Tegyük hozzá, hogy sok esetben ez igaz is. Az el nem fogadottság érzése viszont önmagának, egész életének teljes negációjához vezethet. Ezt alátámasztja az az empirikus adat is, hogy öngyilkossági kísérletek szignifikánsan gyakoribbak meleg fiatalok között, mint heteroszexuális beállítottságú kortársaiknál.

Ejtsünk szót egy általánosan elterjedt vélekedésről: a homoszexualitás valójában promiszkuitást jelent. E nem minden alapot nélkülöző kijelentés súlyos kérdéseket vet föl. Először is vegyük észre, hogy az önbeteljesítő jóslat jelenségével állunk szemben. A társadalom mindent megtesz annak megakadályozására, hogy tartós meleg párkapcsolatok létrejöhessenek. Teszi ezt erkölcsi normáival és jogi eszközökkel. Az ismerkedni vágyó homoszexuálisok titkolózásra kényszerülnek, parkokba húzódnak. Nagyobb városokon kívül öngyilkosságnak számít, ha két férfi összeköltözik, és közös névtáblát tesz ki az ajtóra. A társadalomnak, ahogy Forster írja, nem a homoszexualitással van baja, hanem azzal, hogy gondolkozni kell róla.^[4] Semmi baj nincs a melegekkel, amíg nem akarnak emberhez méltó módon, mindenki máshoz hasonlóan, nyíltan élni és szeretni. Amíg az embereknek csak a homoszexualitás anonim fantomjával kell megküzdeniük, addig nem kell feladniuk korábbi álláspontjukat. Amikor apjuk, gyermekük, főnökük, beosztottjuk, szomszédjuk, gyóntatójuk vagy legjobb cimborájuk személyében találkoznak a nagyon is konkrét homoszexuális emberrel – akkor valósággal elviselhetetlen kognitív disszonancia lép fel. „Itt van ez az ember, évekig volt a legjobb barátom, és most egyszerre kiderül róla, hogy meleg. Márpedig én nem szeretem a melegeket. Mit csináljak?” Senki nem teszi ki magát szívesen ilyen helyzeteknek. Mi tehát a megoldás? Folytatni kell az össztársadalmi hallgatást, megakadályozni a melegek előbújását, önfelvállalását – coming outját, ahogy nevezni szokták –, és eleve olyan helyzetet kell teremteni, hogy az egyszeri homoszexuálisnak esze ágába se juthasson fölvállalni önmagát környezete előtt.

Ezt egyébként igen könnyen tesztelhetjük. A túlnyomórészt homoszexuális orientációval bíró emberek aránya a nyugati társadalmakban a legkorrektebb becslések szerint mintegy 5–7 százalék. Ezek szerint ebben a teremben kell lennie nem egy és nem kettő homoszexuálisnak. Ha azt mondanám, hogy itt a nagy lehetőség a fénybe való kilépésre, vajon hányan mernének itt és most fölállni, hogy igen, én is az vagyok?

Befejezésül két kérdést szeretnék feltenni. Egyházi körökben többen úgy tartják, hogy a melegek aránya a társadalomban nem éri el az egy százalékot sem, mértékadó becslések szerint – ahogy említettem – ez 5–7 százalék. Annak idején hittanból én úgy tanultam, hogy ha a világon mindössze egyetlen bűnös ember lett volna, Jézus vállalta volna őérte is a szenvedést. Hány meleget kell prezentálnia a társadalomnak ahhoz, hogy az egyház végre érdemben és emberként foglalkozzon velük?

A másik kérdés a családdal és a Boldogabb családokért című körlevél szellemiségével kapcsolatos, és egy levélből idéznék hozzá, amit az Önazonos című meleg érdekvédelmi rádióműsor szerkesztője kapott öt éve.

Pálfi Balázs úr!

A társadalomnak előbb-utóbb meg kell egyeznie ezzel a problémával. A jól felfogott saját érdekében nem dughatja a fejét a homokba.

Három évvel ezelőtt elvesztettem gyönyörű, egészséges húszéves fiamat, szép, egészséges, 38 éves feleségemet. A fiam úgy döntött születésnapján, közli velünk, ő homoszexuális… Az anyja nem tolerálta, a fiam öngyilkos lett. A feleségem nem tudott megbocsátani önmagának, utána ment. Egy társadalmi megegyezés rajtam már nem tud segíteni. Szülők, leendő szülők, így nem ismerhetjük saját gyerekeinket.

Minden tiszteletem az úttörőké.

[aláírás], 1995. január 11.

Kérdésem: ha az illető anya találkozhatott volna az említett körlevéllel és az Egyház ma élő kérügmájával, az elejét vette volna-e ennek a tragédiának?

Jegyzetek