Nyitólap  >  Olvasóterem  >  Kereszténység és homoszexualitás  >  Melegként élni az egyházban  >  II. Sorsok és utak  >
Kiemelt oldalak  
  • Ha csak 5 perced van…
  • Olvasóterem
  • Kereszténység
  • Homoszexualitás
  • Kereszténység és homoszexualitás
  • Kitekintés
  • Tudáspróba
  • Kérdések – válaszok
  • Kislexikon
  • Szentírás-elemzések
  • Teázó

  • Az Öt Kenyérről


      

    Mi legyen most, Uram?

    (Forrás: Justin’s World)

    Mióta feltettem ide az élettörténetemet „Hogy jutottam el oda, hogy melegnek nevezzem magam” címmel, az emberek egyre csak azt kérdezgetik, mi lett velem azóta. Az első történet ott ért véget, hogy végül beismertem magamnak, hogy meleg vagyok. Innen folytatódik ez a másik. Olyan történet ez, amely tovább nő és változik, ahogy telik az idő, mert Isten mindig egyre többet tanít nekem.

    Justin (2000. január)


    Amikor felismertem, hogy meleg vagyok, az egész világom a feje tetejére állt. Mindaz, amit elképzeltem a jövőmről – megtalálni a megfelelő lányt, nősülés, gyerekek, munka az egyháznál –, most teljes lehetetlenségnek tűnt. Nem tudtam, mit fogok kezdeni az életemmel. S ami még rosszabb volt, hirtelen kétségessé vált mindaz, amiben hittem.

    Egész addigi életem során simán elfogadtam bizonyos dolgokat: Isten jó, Jézus meghalt a bűneinkért, a Biblia igaz, szüleim szeretnek, az egyházamnak igaza van, és így tovább. Ezek között minden további nélkül elfogadtam azt az elgondolást is, hogy „A homoszexualitás bűn, melegnek lenni döntés kérdése.” Mihelyt rájöttem, hogy melegnek lenni nem döntés kérdése, eltűnődtem rajta, vajon még miben tévedhettem. Ha ugyanaz az egyház azt mondja, hogy „A Biblia Isten szava”, és azt is mondja, „melegnek lenni döntés kérdése”, hogyan bízhatnék meg bármiben is, amit mondanak? Hogy bízhatnék meg bármiben is, amit bárki mond?!

    Azt hiszem, a legtöbb fiatal, akit keresztényként nevelnek fel, élete valamely pontján eljut egy hitbeli válsághoz. Az ember elkezd mindent kétségbe vonni, tűnődni, miért fogadott el dolgokat korábban olyan könnyedén, újragondolva mindazt, amit valaha is tanult. Ez nem ugyanúgy történik mindenkinél, de mikor az ember eléri ezt a pontot, akkor csak két úton lehet ebből kijutni. Vagy elhagyja a gyermekkori hitét, vagy pedig megérik és megerősödik benne a hite és szilárdabb alapozást nyer. Bármelyik irányba is indul, az ember többé nem lesz ugyanaz.

    Nos, ez volt az én hitbeli válságom, és tudtam, hogy rá kell jönnöm, mit higgyek. Nem úgy tűnt, hogy megelégedhetnék azzal, hogy szemelgetek és válogatok a hitek között; az igazságot akartam megtalálni. Azonban hamar felfedeztem, hogy gyakorlatilag lehetetlen elfogulatlan véleményt hallani bárki embertől is. Csak egy elfogulatlan információforrásról volt tudomásom, az pedig Isten volt.

    Talán meglepődhettek, hogy fordulhattam információért éppen Istenhez, mikor úgy tűnik, mintha Isten merő léte kellett volna, hogy számomra az egyik legsúlyosabb kétely legyen. Nekem azonban nem volt kétségem Isten felől, el is mondom, miért. Bár kérdés nélkül fogadtam el az egyház sok tanítását, Isten léte olyasvalami volt, amit személyesen tapasztaltam meg. Nem azért hittem Istenben, mert valaki azt mondta nekem, vagy mert kellett, hogy higgyek valamiben; azért hittem Istenben, mert korábban megéreztem az Ő jelenlétét, és láttam, hogy csodákat művelt az életemben. Személyes, egyéni kapcsolatban voltam Istennel, amit nem tudok elmagyarázni azoknak, akik még soha nem tapasztalták ezt. Sok keresztény beszél „Istennel való személyes kapcsolatról”, de némelyek számára ez csak egy újabb vallásos frázis, amit bevethetnek, hogy jó hangzása legyen annak, amit mondanak. Számomra ez valóságos volt – elég valóságos ahhoz, hogy tudjam, hogy letérdelhetek Előtte és segítséget kérhetek Tőle, és Ő segíteni fog.

    Úgyhogy ezt tettem. Szó szerint letérdeltem az ágyamhoz és könnyek között imádkoztam útmutatásért. Már korábban elérkeztem arra a pontra, ahol végül felismertem, hogy nincs több válaszom. Visszatekintve rá kell jönnöm, hogy ez csodálatos pillanat volt az életemben, mert először értettem meg igazán, mit is jelent megalázkodni Isten előtt. Abban a pillanatban viszont nem tűnt valami szívderítő dolognak. Csak fájdalmat és zavarodottságot éreztem.

    Most biztos nagyon vagányul hangozna, ha azt mondhatnám, hogy abban a pillanatban valami csoda történt – egy hang az égből, egy megdöbbentő egybeesés, vagy bármi félreérthetetlen jelzés, ami megmutatná, mit tegyek. Óriási sztori lenne ebből. De nem így történt. Az az igazság, hogy hosszú ideig küszködtem ezzel. Előrébb mentem és hátrébb, előbb eljutottam egy következtetésre, aztán egy másikra. Az idők folyamán Isten sok mindent tanított nekem arról, mit jelent melegnek és kereszténynek lenni, de ezek lassan jöttek, és csak sok imádság és töprengés árán. Nem vagyok a legtürelmesebb ember a világon; néha azt kívántam, bár ledobna Isten egyszerűen egy levelet a mennyből, amiből megtudnám, hogy pontosan mit kell tennem, hogy a kedvére tegyek. De bár frusztráló volt időnként a lassú folyamat, többet használt nekem, mint hogy csupán megoldjam ezt a kérdést. Elérte, hogy érettebb legyek mint keresztény, és közelebb jussak Istenhez.

    Na jó, elég a mellébeszélésből… vissza a történethez. Amint mondtam az 1. részben, amikor először elismertem magamnak, hogy meleg vagyok, szilárdan meg voltam győződve róla, hogy ez csak átmeneti állapot lesz. Mindenkit megkértem, hogy imádkozzon értem, és én is imádkoztam, hogy Isten minél gyorsabban elvegye a fiúk iránti vonzalmamat, és adjon helyette lányok iránti érzéseket. Minden másnál jobban vágytam rá, hogy heteró legyek. De amint telt-múlt az idő, és tovább imádkoztam ezért, elkezdtem azon tűnődni, Isten meg akar-e engem változtatni egyáltalán. Bosszantottak ezek az új kételyek, mert nem lehettem biztos benne, hogy vajon Istentől jönnek (lassanként új irányba vezetve engem, hogy tisztábban lássam az Ő igazságát), vagy a Sátántól (hogy eltávolítson engem Isten rám vonatkozó tervének felismerésétől). Akárhogy is, de megrémisztettek. Biztos voltam benne, hogy tudom, mit tervezett Isten az életembe – heterónak lenni, lányokkal járni, megházasodni, családot alapítani –, és semmi sem történhet, ha Isten nem tesz engem előbb heteróvá! Hajlandó voltam kivárni, amíg ez eltart, még ha évekbe is telik, de előbb szükségem lett volna Tőle valami megerősítésre, mert nem akartam egész életemet azzal tölteni, hogy valami olyanra várakozom, ami még csak nem is szerepel az Ő tervei között.

    Úgy döntöttem, meg kell tudnom pontosan, mit is mond a Biblia egy hozzám hasonló helyzetben lévő embernek. Sajnos nem tudtam kapásból, mely versek foglalkoznak a homoszexualitással. Tudtam, hogy vannak benne valahol ezzel kapcsolatos versek, de ezzel a témával azelőtt még soha nem foglalkoztam sem a Biblia-tanulmányok során, sem a vasárnapi iskolában, és féltem bárkitől is segítséget kérni.

    Fölmentem az internetre és rákerestem arra, hogy keresztény vélemények a homoszexualitásról. Megtaláltam egy konzervatív keresztény szervezet honlapját, amelynek egyik oldala részletesen taglalta a „meleg-dilemmát”. Izgatottan elolvastam újra és újra. Azt írta, hogy Isten nem melegnek tervezett minket, és hogy bárki heteróvá válhat az Ő segítségével, ha hajlandó követni Őt. Épp ezt akartam hallani! Megújult a változásba vetett reményem. Az oldal alján egy listán fel volt sorolva a Biblia összes verse, amely a homoszexualitással foglalkozik. Úgy gondoltam, végre válaszra találtak az imáim, hiszen ott volt egy keresztény csoport, akik azt mondták, hogy heteróvá válhatok, és még volt egy vers-listájuk is bizonyítékul. Már csupán annyit kellett tennem, hogy megnézem ezeket a verseket, és megtudhatom biztosra, mit akar tenni Isten az életemmel. Legalábbis azt hittem.

    Remegő kézzel felnyitottam a NIV Bibliámat [NIV: „Új, nemzetközi változat”], és sorban megnéztem minden egyes helyet. Az első Szodoma története volt, ahol férfiak egy csoportja megpróbál megerőszakolni két látogató angyalt, mielőtt a városuk romba dől. Ez semmiképpen nem tűnt igazán odavágónak a helyzetemhez, de tovább olvastam. A következő két vers a Leviták könyvéből volt, és úgy szólt, hogy „férfi ne háljon férfival”. Ez sem volt túl hasznos. Nem „háltam” senkivel; csak egy 18 éves szűz fiú voltam, aki nem akar többé meleg lenni. Már csak egy részlet volt az Ószövetségből, ez pedig Gibea története volt a Bírák 19-ből – egy történet, amely szinte pontosan úgy hangzott, mint Szodoma története. Különös, gondoltam, de továbbra sem igazán alkalmazható számomra. Eszembe se volt bárkit is megerőszakolni!

    Némiképp csalódottan az Újszövetséghez fordultam. Volt egy rész a Római levélben, amely olyan férfiakról és nőkről szólt, akik elfordultak Istentől, hogy bálványokat imádjanak, és végül „természetellenes kapcsolatokba” léptek – ez a rész igazán megzavart. Tudtam, hogy én soha nem fordultam így el Istentől – nem vagyok tökéletes, sokszor vétkeztem életemben, de mindig arra törekedtem, hogy Isten akaratát kövessem. Büntetést kaptam volna valamiért? Továbbra sem volt semmilyen „természetellenes kapcsolatom”. Némiképp megzavarodva, továbbléptem az 1. Korintusi levélre, amely azt mondta, hogy „homoszexuális bűnözők” nem öröklik Isten Országát. Mit jelent ez? Megnéztem ugyanezt a részt a KJV-ben [Jakab király-féle változat], és úgy szólt, hogy „magukat férfiakkal bemocskolók”. Nos, nem voltam biztos benne, mi is lehet a „homoszexuális bűnöző”, de elég szilárdan meg voltam győződve róla, hogy nem tartozom a „magukat férfiakkal bemocskolók” közé. Az utolsó rész az 1. Timóteus-levélből volt, és ott még csak meg se volt említve a homoszexualitás az én Bibliámban; csak a „perverzeket” ítélte el, bár a KJV-ben felfedeztem ugyanazt a részletet, hogy a „magukat férfiakkal bemocskolókat” említi.

    És ennyi volt. Úgy tűnt, hogy a Biblia teljes tanítása a homoszexualitással kapcsolatban nemi erőszakról, bálványimádásról és szexről szól. Ez csalódást okozott és frusztrált. Nem volt nemi kapcsolatom. Még csak nem is gondoltam arra soha, hogy egy fiúval nemi kapcsolatba lépjek. Én mindaddig épp abban a hiszemben éltem, hogy végül majd heteró leszek. De hát nincs semmi mondandója a Bibliának egy hozzám hasonló ember számára? Nincs semmi azoknak a melegeknek a számára, akik nem élnek nemi életet, nem imádnak bálványokat, csak valami iránymutatásra volna szükségük Istentől, hogy mit tegyenek? Először azóta, hogy elismertem melegségemet, újra nagyon egyedül éreztem magam. Térdeltem és sírtam az ágyamnál, kétségbeesetten könyörögve valami további útmutatásért. (Nos, hát igen, sokat sírtam akkortájt. Sokat számított ez nekem!)

    Újabb kérdések merültek föl bennem. Ha soha nem fogok nőkhöz vonzódni, vajon egyedülálló életre vagyok ítélve? Tudtam, hogy Pál nemes hivatásnak tekintette a cölibátust, de nehéz volt nekem is így látnom. Szerettem volna valakit, akivel leélhetem az életem – „míg a halál el nem választ”. Vajon lehetséges volna, hogy romantikus kapcsolatban éljek egy másik fiúval? Mi lenne, ha nem volna köztünk nemi kapcsolat? Vagy akár az is lehetséges volna, hogy a Biblia negatív megjegyzései a homoszexualitással kapcsolatban csupán egy bizonyos időre és helyre lettek volna szánva, mint Pál előírásai a haj hosszáról az 1 Kor 11 alatt? Egyszerűen nem tudtam, mit gondoljak.

    Mialatt továbbra is mindezekkel a kérdésekkel birkóztam, egy másik nagy kérdéssel is szembekerültem: a főiskolával. Az elsőéves korom előtti nyár volt, és a szüleim még mindig nem tudtak semmit a nagy titkomról. Szerettem volna, hogy megtudják, de féltem tőle, mi lesz, ha elmondom nekik.

    Azon a nyáron felügyelőként töltöttem egy hetet a templomunk nyári táborában. Biblia-kurzusokat tartottam és segítettem másoknak a problémáikban, de továbbra sem tudtam, mit kezdjek a sajátommal. Isten szerencsére valóban munkálkodott az életemben azon a héten. Amikor nem volt szükség rám, hogy felügyeljek a gyerekekre vagy részt vegyek egy előadásban, egyedül sétálgattam a tábor kanyargó, poros ösvényein, és imádkoztam. Éjszakánként néztem a mérhetetlen nagy, tiszta eget, és Isten nagyságára gondoltam, aki a világegyetemet alkotta. Törődik velem – gondoltam, s ez megnyugtatott.

    Volt a táborban egy lelkivezető a templomunkból, Ricknek fogom hívni. A tábor első napjaiban megtudtam, hogy Rick atya korábban valamilyen szolgálatot végzett homoszexuálisok számára. Még sose hallottam ilyet! Talán, gondoltam, ővele beszélhetnék. Ha korábban melegekkel dolgozott, talán meghallgatna és megértene, ha beszélnék vele magamról. Hosszan imádkoztam erről, és Isten megadta hozzá a bátorságot, hogy megszólítsam.

    Rick atya és én sétálgattunk a táborban, míg végül egy tó mellett találtunk egy fákkal körülvett, csendes helyet. Amint bámultam a vizet, csendesen kérdezgetett, és válaszoltam rájuk. Nem nevezett „betegnek”, „perverznek” vagy bármi ilyesminek. Csak hallgatott, és megnyugtatott, hogy vannak más hozzám hasonló emberek is. Elmondhatom, hogy ő igazán törődött velem, úgyhogy meghallgattam, amit el akart mondani. Később úgy döntöttem, hogy nem értek egyet sok mindennel, amit akkor éjjel mondott, de ez nem baj. Abban a pillanatban leginkább az számított, hogy tudtam: valaki másnak tudomása van a mély, sötét titkomról, és ezzel együtt mégis szeret.

    Rick véleménye szerint a homoszexuális érzéseim bizonyára valami olyan élményből fakadhattak, ami életem első pár évében történt velem. Azt mondta, elképzelhető, hogy heteróvá váljak… később pedig azt, hogy talán nem sikerül. Akárhogy is, mondta, tudja, hogy nem én vagyok hibás a bennem lévő érzésekért. Amíg cölebsz maradok, nem követek el bűnt, még ha egész életemben ezekkel az érzésekkel kell is küszködnöm.

    Meg voltam döbbenve. Ott állt egy lelkivezető az én igen konzervatív egyházamból, aki valójában épp ugyanarra a következtetésre jutott, mint korábban én – hogy a meleg érzések önmagukban nem bűnösek. Úgy döntöttem, beszélhetnék Rickkel, és meg fog érteni. Egy nap talán még a többi kérdéseimet is elmondhatom neki.

    A nyár folyamán később rájöttem, hogy ezt muszáj lesz végül a szüleim tudtára hozni. Nem tarthattam örökre titokban, és nem akartam, hogy valaki mástól tudják meg. Az volt a gond, hogy nagyon féltem elmondani nekik. Fogalmam se volt, mire számítsak, de tudtam, hogy nem lesz könnyű, és nem igazán akartam a ház körül mászkálni, miután megtudták. Túl nagy lett volna számomra a feszültség.

    Végül elszántam magam egy tervre, hogy beavassam a szüleimet. Felhívtam Rick atyát és megkérdeztem, segítene-e. Beleegyezett. Megkértem, hívja fel a szüleimet, és beszéljen meg velük egy találkozót a templomban a főiskolára menetelem előtti utolsó otthon töltött hetem egyik estéjére. Azt kértem, ne mondja el nekik, hogy rólam van szó és hogy ott leszek, mert nem akartam, hogy kérdezősködjenek, mielőtt odaérünk.

    Rick atya pontosan úgy tett mindent, ahogy megkértem rá. Megbeszélt egy találkozót anyuval és apuval egyik estére a templomba. Egyikük sem gondolta, hogy ebben bármi különös volna, mert mindketten évek óta igen aktív szerepet töltöttek be abban a templomban.

    A találkozó estéjén megpróbáltam néhány perccel korábban kiosonni a házból, mielőtt indulniuk kellett. Az utolsó pillanatban apám meglátta, hogy elmegyek, és megkérdezte, hová tartok. Motyogtam valamit fontos megbízatásokról, beugrottam a kocsimba és minden további magyarázat nélkül leléptem; hagytam, hogy tanácstalan tekintettel ácsorogjon tovább! Elértem a templomhoz, leparkoltam hátul, ahol a szüleim nem láthatták a kocsimat. Rátaláltam Rick atyára, és felmentünk a lifttel az irodájába.

    Leültem Rick szobájában, és először éreztem, mennyire izgulok. Szó szerint reszkettem. Innen már nem volt visszaút, de legalább tudtam, hogy Rick ott lesz velem. Egy utolsó bátorító szó után Rick lement a földszintre, hogy fogadja a szüleimet, én pedig ott ültem egyedül, kétségbeesetten imádkozva bátorságért. Hirtelen rájöttem, hogy fogalmam sincs, mit fogok nekik mondani. Elkezdtem pánikolni. Amikor meghallottam az ismerős hangokat a lenti teremből, annyira megfájdult a gyomrom, hogy azt hittem, rosszul leszek. Egyszerre csak ott álltak a bejáratnál – Anyu, Apu és Rick atya.

    – Nocsak, hát szervusz! – szólalt meg anyám meglepett mosollyal. – Nem gondoltam volna, hogy itt talállak.

    Válaszul idegesen nevetgéltem, és mosolyogni próbáltam.

    Amikor mindnyájan leültek, Rick atya magyarázni kezdte: – Justinnak valami mondandója van maguknak.

    És akkor mindnyájan rám néztek. És fogalmam se volt, mit mondjak. Egy ideig, ami örökkévalóságnak tűnt, körülnéztem a szobában, különösen a padlón, és habogtam egy-két szót. Elkezdtem beszélni Lizről, és hogy noha sokat jelentett nekem, miért döntöttem mégis úgy, hogy ne járjunk. Egyre csak beszéltem a témáról, míg végül már nem maradt más mondandóm. Nagy levegőt vettem.

    – Azért döntöttem úgy, hogy inkább nem járok vele tovább… mert nem vonzódom hozzá. Az a helyzet, hogy egy lányhoz se vonzódom. Soha nem is vonzódtam hozzájuk.

    Nagyjából ez minden, amire emlékszem, hogy mondtam. Azt hiszem, mondtam még valamit a fiúk iránti vonzalmamról, de addigra már annyira ideges voltam, hogy olyan volt, mintha valaki más húzta volna ki a számból a szavakat. Nem tudom, használtam-e végül a „meleg” szót vagy sem, de tudom, hogy vették az üzenetet. A szemem ekkor a földre szegeződött, és akkor se tudtam volna még egy szót kinyögni, ha ezen múlik az életem. Szédültem. Anyám kinyújtotta a kezét és megérintette a kezem. „Mi mindig szeretni fogunk, akárhogy is van”, mondta könnyek között. Csend volt a szobában. Aztán egy pillanattal később szüleimnek millió kérdése támadt, Rick csendesen ült, és felelt rájuk. Nem, úgy véli, nem választottam. Igen, úgy véli, megváltozhat. Nem, meggyőződése szerint ez nem bűn, amíg cölebsz maradok. Én csak ültem, ücsörögtem ott, vártam, hogy véget érjen az éjszaka. A szüleim sokkal jobban fogadták, mint gondoltam, de valahogy úgy éreztem, minden megváltozott. Már tudták rólam az igazat, és meg voltam győződve róla, hogy ez megváltoztatja majd a rólam alkotott véleményüket – talán mert a saját véleményemet is megváltoztatta magamról. Talán nem voltam egészen olyan nyugodt minden felől, amilyen nyugodtnak szerettem volna hinni magam.

    Az az éjszaka sokféleképpen is az életem fordulópontját jelentette attól fogva, mikor rájöttem, meleg vagyok. Azok, akik a legtöbbet számítanak nekem – a szüleim –, végül megtudták rólam az igazat, akár jó, akár nem. És kezdtem úgy érezni, hogy talán nem is olyan fontos, hogy mindig minden válaszom meglegyen. Nem kell azonnal tudnom, mit fogok kezdeni a hátralevő életemmel, és nem kell ezt az egész melegség-dolgot rögtön megértenem. Akkor csak arra volt szükség, hogy őszinte legyek magammal és másokkal arról, hogy mit érzek.

    Sok minden történt az életemben az óta az éjszaka óta. Már három és fél éve főiskolás vagyok. Mostanra már szinte mindenkinek coming out-oltam, és sok más meleggel találkoztam – ez hozzásegített, hogy egyre jobban megbarátkozzak a melegségemmel. Sokat vívódtam a Biblia megértésével, és mindkét részről sok félig átgondolt teológiai érven rágtam át magam, amelyek egyszerűen nem stimmelnek, amikor túl közelről vizsgálja őket az ember. Egyes dolgokban saját következtetésekre jutottam, de Isten továbbra is napról napra tanít.

    A szüleim igazán remekül viselkedtek ezzel az egésszel kapcsolatban. Mikor ezt mondom, nem úgy értem, hogy tökéletesen jól álltak volna hozzá mindenhez, mert nem így történt. De hát bizony velem se. Sokat vitatkoztunk dolgokról, és továbbra is sok kérdésben nem értünk egyet. Előfordult, hogy jobb szerettem volna egészen elszakadni tőlük, mert úgy tűnt, valamilyen téren mégse tudnak elfogadni. De mikor véget ér a nap, az a legfontosabb, hogy tudom, hogy továbbra is szeretnek és én is szeretem őket. Úgy döntöttünk, fontosabb, hogy fenntartsuk a kapcsolatunkat, mint hogy mindenben egyetértsünk.

    Mostanában úgy élem az életem, hogy egyszerre csak egy-egy lépést teszek, és megvárom, míg kiderül, merre vezet tovább Isten.

    Hozzászoktam, hogy ugyanazt a kérdést teszem föl: „Mi legyen most, Uram?”

    „Csak türelem” – feleli. – „Majd megmutatom, ha eljön az ideje.”




    Kapcsolódó anyagok:

    • Hidak a vízválasztón keresztül – Justin egy jóbarátjának beszámolója szoros barátságáról Justinnal (a melegség megéléséről való eltérő felfogásuk ellenére)
      Az oldal elejére
      Vissza a főoldalra
      
    Ajánló
  • Újdonságok
  • Mozaik kö­zös­ség
  • Gay Christian: a ke­resz­tény me­le­ge­kért
  • Recenzió egy vatikáni dok.-ra
  • 25 tévhit a melegekről
  • Utam az önelfogadás felé
  • Nehéz együtt­élés (Fi­scher E.)
  • Egy jezsui­ta a me­leg­kap­cso­la­tok­ról (Mérleg)

  • Hírek
  • Német­or­szág­ban ke­resz­tény­de­mok­ra­ta po­li­ti­ku­sok kez­de­mé­nye­zik a me­leg pá­rok to­váb­bi egyen­jo­gú­sí­tá­sát (08.08)
  • Csirkehúst et­tek a me­leg­há­zas­ság el­len (08.06)
  • A melegházasság ellen imád­koz­nak a fran­cia temp­lo­mok­ban au­gusz­tus 15-én (08.08)

    Anglikándosszié…
    További hírek…