Isten csak annyira képes megnyilatkozni az embernek, amennyire az ember átalakul.

* * *

A vallást közeli vagy távoli kapcsolatba hozni a félelemmel, rettegésből horgonyozni le Istenben, ez egyszerre jelenti Isten és az ember tagadását.

* * *

Abban a pillanatban, hogy Isten már nem felszabadító tapasztalat számunkra, hamis istenné vált.

* * *

A modern ateizmus minden irányzata elutasítja Istent! Olyan nagy gondolkodók, mint Marx, Sartre, Camus… elutasítják Istent! Elutasítják, mert a fáraó képében látják, aki fenyegetést jelent az ember számára: tabut, tiltást és korlátot.

* * *

Ha Isten olyan lenne, amilyennek Nietzsche lázadásában elgondolta: hatalmasság, akitől mindannyian függünk, aki ránk erőlteti akaratát, de nem kötelezi el magát az embeer iránt; ha Isten magányos lény lenne, aki mindörökre önmagában gyönyörködik, ha Isten számára csak önmaga létezne, és mindent magára vonatkoztatna, ha így lenne, akkor nem is értenénk, miért – hiszen minőségi különbség nem választaná el tőlünk, az „én”-hez ragaszkodva, akárcsak mi, önmagában gyönyörködne – nos, ha így lenne, akkor nem is értenénk, miért lenne ő inkább Isten, mint mi.

* * *

Amíg az egyházi emberek a Hit és az Evangélium kérdéseit a hatalom fogalmaival fejezik ki, addig a lényeghez nem jutnak el.

* * *

Ha Istenről úgy beszélünk, hogy nem Általa élünk, eláruljuk őt. Mert bálványt csinálunk belőle, abszurd és taszító mítoszt, határrá, fenyegetéssé tesszük, s ezáltal ateistává válunk.

Maurice Zundel: Isten, a nagy félreértés, Kecskemét, Korda Kiadó, 1999.