Az Öt Kenyér logója Öt Kenyér: keresztény-meleg portál Sorskonyvnelkul.blog.hu English

Deutsch
 Nyitólap  >  Olvasóterem  >  Kereszténység és homoszexualitás  >  Melegként élni az egyházban  >  II. Sorsok és utak  >
Kiemelt oldalak  
  • Ha csak 5 perced van…
  • Olvasóterem
      
  • Kereszténység
  • Homoszexualitás
  • Kereszténység és homoszexualitás
  • Kitekintés
  • Tudáspróba
  • Kérdések – válaszok
  • Kislexikon
  • Szentírás-elemzések
  • Teázó

  • Az Öt Kenyérről
  • A honlapról
  • Az egyesületről
  • A közösségről

  • Keresés
    Keresés / Search / Suche
     
      

    Szemben az árral

    (Mások, 2002/9., 20–23. o.)

    Birtalan Balázs Az elmúlt tíz-tizenöt évben jó néhány férfi és nő tett erőfeszítéseket azért, hogy a melegek Magyarországon is emberibb körülmények között élhessenek, hogy a közvélemény ne holmi ismeretlen szörnyként kezelje a homoszexuálisokat, és hogy a törvény előtti egyenlőség megvalósuljon. Kik ők, és miért vállaltak áldozatokat alig létező közösségük ismeretlen tagjaiért? Keveset tudunk róluk, nem állnak a reflektorfényben és nem söprik be sorstársaiktól az őket megillető köszönetet. Pedig ők azok, akik lakhatóbbá tették számunkra a világot.

    Birtalan Balázs a váratlan fordulatok embere. Ateistaként felszállt egy autóbuszra, és hívőként szállt le róla. Papnak készült, aztán egyik percről a másikra otthagyta a szemináriumot. Megírt egy könyvet, amelyben bebizonyítja, hogy a Biblia nem tiltja a homoszexualitást. Megalapított két keresztény meleg csoportot, a Bíborpalástot, majd az Öt Kenyér Közösséget.

    Mások: Többször meglepted környezetedet a hirtelen váltásokkal és a gyors döntéseiddel.

    Birtalan Balázs: Általában jellemző rám, hogy nagyon intenzíven élem meg az életemet. Éppen ezért nálam a kis váltások is nagy váltások. A munkahelyeimet sem hosszas gondolkodás után szoktam otthagyni; amikor a szemináriumba mentem, az is egy gyors döntés volt; amikor onnan eljöttem, az is hirtelen történt. Reggel fél kilenckor még fogalmam sem volt, hogy tizenegy órára kilépek.

    M.: Történt valami, ami ezt ilyen lavinaszerű gyorsasággal előidézte?

    B. B.: Már korábban is gyötört, hogy a melegségemmel a keresztény értékrend alapján kellett szembesülnöm. Akkoriban éltem át az első melegkapcsolatomat. Ezt egyáltalán nem tudtam összeegyeztetni a kereszténységemmel.

    M.: Amikor szerelmes lettél, eldöntötted, hogy kilépsz?

    B. B.: Nem volt ez ilyen könnyű. Húzódott hetekig vagy hónapokig, miközben tudtam, hogy ez így nem jó. Teljes odaadással készültem a papságra, komolyan gondoltam a cölibátust, a szexmentességet. Nem akartam szaporítani azoknak a papoknak a számát, akik fogadalmat tesznek valamire, és nem tartják be. Függetlenül attól, hogy a kötelező papi cölibátust rossz dolognak tartom. Ráadásul nemcsak egy „sima” szerelmi kapcsolatról, hanem melegkapcsolatról volt szó, amit még akkor, 1992-ben halálos bűnnek tartottam. Nem tudtam, hogy mit csináljak az életemmel. Tanácsot kértem a spirituálistól (a kispapok lelki fejlődéséért felelős elöljáró – a szerk.), s az alatt a fél óra alatt, amíg beszélgettünk, megszületett a döntés, hogy nem folytatom tovább a tanulmányaimat.

    M.: Ezt a spirituális javasolta?

    B. B.: Nem ő javasolta, én gondoltam úgy, hogy három lehetséges megoldás között lehet választanom. Egy: kiugrom az ablakon, kettő: ott maradok a szemináriumon, három: eljövök. Mind a háromról levezettem, miért tarthatatlan, és akkor ő segített hozzá, hogy a harmadik utat járhatónak találjam. Annyira azért nem volt könnyen járható, kellett néhány hónap pszichoterápiás kezelés annak az elfogadásához, hogy nem-papként létezzek.

    M.: Ki kellett magadnak találni egy teljesen új életpályát?

    B. B.: Nem tudom, hogy ez az életpálya kitalálódott-e. Csapódtam egyik munkahelyről a másikra. Közben felvételiztem pszichológia szakra. Abból elvégeztem fél évet, azt is félbehagytam, most meg itt vagyok 33 évesen, és nem tudom, hogy egyáltalán kell-e az embernek olyan, hogy életpálya, vagy pedig egyszerűen élni kell az életet, és tisztességesen meglépni azt a lépést, ami éppen következik. Egyre inkább ebben hiszek. Most egy közjegyzőnél dolgozom, és jól érzem magam.

    M.: Gyerekkorodtól írtál verseket, sőt publikáltál is, már nagyon fiatalon. Most a szépirodalmat teljesen abbahagytad?

    B. B.: 1995-ben megjelent egy verseskötetem B-változat címmel az Anonymus kiadásában. És ezzel abbahagytam. Mostanában nem szoktam verseket írni.

    M.: Talán az eddigi életed egyik legfontosabb eseménye, amiről egyébként a legtöbben ismernek, az a Halállal lakoljanak? megjelenése.

    B. B.: Amikor a szemináriumot otthagytam, akkor szó szerint az életbenmaradást jelentette számomra, hogy a kereszténység és a homoszexualitás viszonyát tisztázzam magamban. Nekiálltam ezt megvizsgálni, utánaolvasni, utánajárni, utánagondolni. 1992 őszén írtam egy cikket, csak úgy, magamnak, aminek ugyanaz volt a címe, mint később a könyvnek is. Ez a cikk egy évvel később megjelent a Másokban.

    M.: Sehol máshol?

    B. B.: Nem vittem máshová. Nem is tudtam, hogy hová vihetném. Akkor a coming out-on még innen voltam. A cikk alatt nem szerepelt aláírás, még álnév sem. Később elkezdtem álnevet használni. ’94 tavaszán, az akkori barátommal elmentünk egy európai keresztény-meleg találkozóra. Ott láttam először, hogy melegek nyíltan kimennek az utcára, és rádöbbentem, hogy ezt fel is lehet vállalni. Rózsaszín háromszöget rajzoltam filctollal a fehér pólómra, és abban jártam az utcán. Így kezdődött nálam a coming out. Amikor először kimentem egy ilyenben az emberek közé, a torkomban dobogott a szívem, és úgy éreztem, hogy negyvencentis betűkkel rám van írva: buzi vagyok. Kiderült, hogy száz emberből százharminc nem tudja, mit jelent a rózsaszín háromszög. Ez a magam számára volt coming out, mások számára nem nagyon.

    M.: A családod hogy viselte el, hogy a nyilvánosság előtt szerepelsz?

    B. B.: Édesanyám tizenkét éve meghalt. Édesapám végigasszisztálta a válságos éveimet, kirúgásomat a közösségből, a kórházat, és teljesen mellettem állt. Csak a legnagyobb szeretettel és tisztelettel tudok róla beszélni. Egyáltalán nem érzékeltette velem, hogy milyen nehézséget jelent számára a melegségem. Ő nem egy rólam alkotott képet szeretett, hanem engem. Azt, hogy vallásos lettem, szerintem nehezebben fogadta el, de abból sem volt nagy konfliktus. A könyvem címlapötlete, a darabokra hulló Dávid-szobor az ő javaslatára született.

    Birtalan Balázs M.: A Halállal lakoljanak? már a saját neveddel jelent meg, pedig azzal az egész ország találkozhatott.

    B. B.: Sokáig gondolkodtam, hogy álnéven vagy nem álnéven. Aztán egyértelművé vált, mint amikor az igazság megvilágosodik, hogy ha ezt nem a saját nevemen adom ki, akkor nincs értelme a megírásának sem.

    M.: Fölfigyelt az egyház a könyvre, kavart valamilyen vihart?

    B. B.: Ezt mindenki megkérdezi tőlem, és soha nem tudok rá válaszolni. Egy-két papnak, püspöknek küldtem tiszteletpéldányt. Volt, aki visszaírt: köszöni, hogy gondoltam rá; de a többség egyáltalán nem reagált. Valószínűleg tudnak a könyvről, és biztosan tudnak az Öt Kenyérről. Tekintve, hogy egy csomó püspök meleg, viszont ezt egyáltalán nem vállalhatják fel, nem mernek véleményt nyilvánítani. Mint embereket nagyon sajnálom őket, másrészt a képmutatást nem tudom tolerálni. Talán ennyiből is kiderül, hogy mennyire nem egyértelmű az egyház reagálása. Egyébként sincs olyan, hogy „az” egyház. Jézus azt mondja, hogy ha ketten vagy hárman összejöttök az én nevemben, akkor ott vagyok köztetek. Az egyház nem a püspöki kart jelenti, hanem azt a néhány embert, aki levest oszt a hajléktalanoknak, vagy aki közösen imádkozik, vagy összejön azért, hogy a más közösségből kirúgott melegek is megélhessék valahol a kereszténységüket.

    M.: Nem álltál le a könyv megjelenése után, mint aki elvégezte a feladatát. Különböző vitafórumokon, konferenciákon érveltél tovább.

    B. B.: Amikor kórházban voltam, a pszichiáter azt mondta, hogy nyugodjak meg, nekem soha nem lesz konfliktusmentes életem. Ha nincs éppen körülöttem valami bonyodalom, akkor megkeresem magamnak. Ezeknél a vitáknál csak részben kerestem magamnak a bajt. A Károli Egyetemen lezajlott vitát (amiről annak idején a Mások is tudósított) nem én kezdeményeztem. Azok a hallgatók, akik olvasták a könyvemet, felkértek, és én természetesen elfogadtam. A Pax Romana kongresszusán való részvételemnek külön története van. A püspöki kar kiadott egy körlevelet A boldogabb családokért! címmel, és abban két helyen is található homofób kitétel. Bántotta a fülemet, úgyhogy a magam és az Öt Kenyér nevében írtam egy nyílt levelet a püspöki karnak, hiszen a kiadványban szerepelt, hogy vitára hívják az olvasókat.

    M.: Komolyan is gondolták a vitára való felhívást?

    B. B.: Szerintem nem, de hát én jóhiszeműen komolyan vettem. A reflexiót több helyre is elküldtük, de válasz nem nagyon érkezett. Az Új Ember főszerkesztője úgy vélte, hogy ez a lap nem az a lap, melynek hasábjain nekem vitát kellene folytatnom a Magyar Katolikus Püspöki Karral. A Mérleg, egy katolikus teológiai folyóirat főszerkesztője viszont felhívta a figyelmemet, hogy 2000-ben a Pax Romana kongresszusán pont ez a körlevél lesz a téma. Ez egy katolikus értelmiségi mozgalom, amely a keresztény hit bázisán állva az aktuális kérdésekre keresi a válaszokat.

    M.: Többek között a homoszexuálisok helyzetére az egyházon belül?

    B. B.: Én otthonra találtam a Pax Romanában, és többször is felszólalhattam a kongresszuson. Kitörő lelkesedéssel fogadtak. A Pax Romana régi elnöke bocsánatot kért tőlem, és rajtam keresztül a melegektől azért, hogy ezzel a témával korábban nem foglalkoztak. Azóta tagja vagyok a szervezetnek.

    M.: Az Öt Kenyér előzménye a Bíborpalást volt. Ott kezdted közösséggé szervezni a vallásos melegeket?

    B. B.: Engem kirúgtak a saját katolikus közösségemből, amikor elmondtam, hogy meleg vagyok. Az volt az alapállásuk, hogy ebből ki kell engem gyógyítani. Semmi agresszió nem ért a részükről, csak a közösséget vezető pap – aki egyébként egyetlenegyszer sem látogatott meg a kórházban, miközben a csoport tagjai néha éjszakáig ott ültek az ágyam mellett – úgy döntött, hogy ne járjak közéjük. De a kereszténység szerves tartozéka a közösség, ez nem egy magányos vallás. Feltételeztem, hogy rajtam kívül mások is vannak Magyarországon, akik melegek és keresztények. ’93-ban, amikor a Másokban megjelent az az ominózus első cikkem, annak hatására kezdtek érkezni a levelek. Találkoztunk néhányan, akik úgy gondoltuk, hogy létre kéne hozni a saját közösségünket. Így alakult meg a Bíborpalást, ami talán másfél évig működött. Személyes ellentétek miatt felbomlott, de akkor már nyilvánvaló volt, hogy szükség van ilyen közösségre. 1996 augusztusában hoztuk létre az Öt Kenyeret, valamivel jobban megszervezve, mint az előzőt. Eredetileg szigorúan római katolikus közösségnek terveztük, aztán később rájöttünk, hogy kicsi ez az ország ahhoz, hogy az evangélikus vagy a református melegek külön-külön csoportokat hozzanak létre.

    M.: A párválasztásodat meghatározza, hogy keresztény legyen a barátod?

    B. B.: Erre nagyon konkrét válasz, hogy a mostani szerelmem, akivel már több mint egy éve vagyunk együtt, nem hívő. Amikor az első hirdetésemet feladtam, akkor úgy kezdődött a szöveg, hogy: „Te: katolikus fiú, monogám, intelligens…”. Tehát az első és legfontosabb kitétel az volt, hogy katolikus legyen.

    M.: Ha most adnál fel hirdetést, az hogy szólna?

    B. B.: Most nem adnék fel, mert van társam, de az biztos, hogy nem ezzel kezdeném. Ami fontos nekem a mindenkori páromban, az az intelligencia, az érzelemgazdagság, a humor, és hogy ne legyen bajusza.

    M.: Pár évvel ezelőtt nagyon szigorú elveket vallottál a monogámiáról. Ez változott az idők során, vagy most sem teszel engedményeket?

    B. B.: Változott, igen. Amikor fiatal az ember, akkor idealista, és összekeveri az ideákat a realitással. Mind a mai napig úgy gondolom, hogy az ember akkor tud kiteljesedni, hogyha párkapcsolatban él. József Attila azt írta: „hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat”. Ez a másban nem azt jelenti, hogy mindennap egy másik pocsolyában. Legyen egy Te az ember életében, akinek a szemébe nézve Énné válhat. Ez az ideális állapot. Aztán hogy az élet mit hoz, az egy másik kérdés. Amikor belebuktam a többedik párkapcsolatomba – pedig mindegyikbe életfogytiglani elkötelezettséggel kezdtem –, akkor azt is kénytelen voltam átgondolni, hogy az íróasztalnál kidolgozott elvekkel hogyan is állunk. Annak idején a promiszkuitást elítéltem és elvetettem, mostanában leszoktam arról, hogy bárki embert elítéljek vagy megvessek. Nem feladatom, hogy emberek fölött ítélkezzek. Mindegyik hozza magával a sorsát, a tegnapjait, és nem tudom, kinek milyen módon alakult úgy az élete, ahogy alakult. Nem tudhatom, hogy más szituációkban én milyen ember lettem volna. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy azt az életet élhetem, amelyiket élem. Azt hiszem, hogy akik megtalálják a maguk párját, akivel együtt tudnak maradni becsületben, boldogságban öt, tíz, húsz, ötven évet, azok nem jobbak vagy tisztességesebbek az egyedülállóknál, csupán szerencsésebbek.

    Láner László


    Kapcsolódó anyagok:


    Az oldal elejére
    Vissza a főoldalra
      
    Ajánló
  • Újdonságok
  • Mozaik kö­zös­ség
  • Gay Christian: a ke­resz­tény me­le­ge­kért
  • Protestáns melegek
  • Recenzió egy vatikáni dok.-ra
  • 25 tévhit a melegekről
  • Utam az önelfogadás felé
  • Nehéz együtt­élés (Fi­scher E.)
  • Egy jezsui­ta a me­leg­kap­cso­la­tok­ról (Mérleg)

  • Hírek
  • Német­or­szág­ban ke­resz­tény­de­mok­ra­ta po­li­ti­ku­sok kez­de­mé­nye­zik a me­leg pá­rok to­váb­bi egyen­jo­gú­sí­tá­sát (08.08)
  • Csirkehúst et­tek a me­leg­há­zas­ság el­len (08.06)
  • A melegházasság ellen imád­koz­nak a fran­cia temp­lo­mok­ban au­gusz­tus 15-én (08.08)

    Anglikándosszié…
    További hírek…