Az Öt Kenyér logója Öt Kenyér: keresztény-meleg portál Sorskonyvnelkul.blog.hu English

Deutsch
 Nyitólap  >  Olvasóterem  >  Kereszténység és homoszexualitás  >  Vélemények  >
Kiemelt oldalak  
  • Ha csak 5 perced van…
  • Olvasóterem
      
  • Kereszténység
  • Homoszexualitás
  • Kereszténység és homoszexualitás
  • Kitekintés
  • Tudáspróba
  • Kérdések – válaszok
  • Kislexikon
  • Szentírás-elemzések
  • Teázó

  • Az Öt Kenyérről
  • A honlapról
  • Az egyesületről
  • A közösségről

  • Keresés
    Keresés / Search / Suche
     
      

    Jézus, a kozmopolita családromboló

    (Mások, 2000/12., 20–21. o.)

    Fiatalnak és demokratának bajosan nevezhető kormányunk működése alatt meglehetősen előtérbe került a család fogalma, valahogy úgy, mintha az egészet ők találták volna fel. E projektet „pártunk és kormányunk” javarészt egyházi színekben futtatja, s eközben előszeretettel él keresztény szólamokkal, bibliai szóvirágokkal.

    A trend nem sok kétséget hagy: a családpolitika mintha kizárólag a gyerekszámra utazna. Az egyedülálló, a gyermektelen házas vagy éppen a meleg ember különösebb politikai éleslátás nélkül is érzékelheti, hogy a polgári jövő tisztán ragyogó képében ő csupán bosszantó problémának, eltávolítandó piszokfoltnak számít.

    A konzervatív szemléletet kiválóan képviseli az „Isten, haza, család” mottó. E felsorolás nagyszabású és öröknek remélt értékekre mutat rá, s eközben észrevétlenül kifelejtődik belőle valami: az ember.

    A hazáról és a családról hallunk épp eleget. De azok, akik e hármas jelszót hangoztatják, mintha az Istent csak azért biggyesztenék az elejére, mert mégis, milyen hülyén néz ki egy kételemű felsorolás. Viszont ha legalább a fair play nevében komolyan akarjuk venni azokat, akik bennünket nem vesznek komolyan, célszerű megvizsgálni gondolataikat. A kérdés az, hogy rendszerük önmagával szemben következetes-e, azaz a család és a nemzet legfőbb jóként való feltüntetése következik-e a „listavezetőből”: Istenből.

    E körülmények, úgy érzem, kellően indokolttá teszik, hogy megpróbáljuk tisztázni: mi mindent érthetünk keresztény terminológia szerint család alatt.

    Ha meghallgatjuk egy katolikus pap prédikációját a családról mint olyanról, jó eséllyel már a második mondatban a szent család kifejezésbe ütközünk. A meghitt, fenyő- és szénaillatú kép, barikkal és pásztorokkal, angyalokkal és három királlyal, nem beszélve az aranyról, tömjénről és mirháról. Középen a szent szülepár, a jászolban a Gyermek. Igen, ez az ideális család, minden más család modellje, mondhatni archetípusa.

    Hoppá, egy pillanat! Nem felejtett ki valamit szónokunk az igehirdetésből? Dehogynem, mert – szemben a Mária-ünnepekkel – ilyenkor érdekes módon nem kap hangsúlyt, hogy éppen a katolikus hit szerint e „tipikus és ideális” család nem is olyan tipikus. Egyrészt a férj és a feleség között nincs szexuális kapcsolat. Másrészt az előirányozott nagyszámú gyerekhad helyett az asszony fia egyke, akinek ráadásul az apja nem is az apja. Hogy lesz ebből követendő modell?

    A Gyermekből aztán felnőtt lett. Járta az országot, tanított, segített mindenkin, aki rászorult. Történt egyszer, hogy eljöttek anyja és rokonai, de a tömegen nem tudtak áthatolni. Ezért szóltak neki: „kinn állnak anyád és rokonaid, s látni szeretnének.” De ő ezt mondta nekik: „Azok az anyám és a rokonaim, akik hallgatják és tetté is váltják az Isten szavát.” (Lukács 8,19–21)

    Máskor pedig így beszélt: Ne gondoljátok, hogy békét jöttem hozni a földre. Nem békét jöttem hozni, hanem kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával. Az embernek a tulajdon családja lesz az ellensége. Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. (Máté 10,34–37)

    Úgy látszik, Jézus – akinek nem volt gyereke – mintha más képet nyújtana, mint amit giccs- és elméletgyanús ideálként őrá hivatkozva napjainkban elénk adnak. A vérségi kapcsolat az ő modelljében másodlagossá válik. A „család egysége mindenáron” helyébe valami más lép. Elsődleges értékként Isten szavát, illetve saját személyét állítja. A mélyteológiai megfontolások figyelmen kívül hagyásával is leszögezhetjük mint általánosan ismert tényt, hogy Jézus elsődleges – mondhatni egyetlen – tanítása a szeretetről szól. Szeretet nemcsak a klán, a falka, hanem minden és mindenki iránt. Ad abszurdum ellenségeink iránt is, s e hozzáállás vérrokonainkat sem hozza privilegizált helyzetbe. Mert ami összeköt, az nem a vér. Valami más.

    Nekünk, melegeknek, ha nem is vagyunk hívők, e ponton válhat fontossá a kérdés. Mi az a valami, ami értékében felülmúlja a szülő-gyerek kapcsolatot? Mi az a családon belüli ellenségeskedés, amiről Jézus – elég megbotránkoztató módon – úgy beszél, mint küldetése értelméről?

    Talán nem távolodunk el nagyon az igazságtól, ha a kulcsot az attitűd-hasonlóság fogalmában keressük. A modell önálló társakról szól, akik megegyeznek bizonyos dolgokhoz, kérdésekhez való hozzáállásban, vélekedésben, érzelmekben. Ez a „vízszintes”, mellérendelt kapcsolat – olvashatjuk ki a bibliai, sajátosan fogalmazott sorok közül – sokkal magasabb rendű, mint a „függőleges”, az alárendelt. Ez utóbbi végeredményben az állatvilágban, sőt a növényeknél is megtalálható. Egy lombkorona elidegeníthetetlenül rabja a saját gyökerének. Az ágak, tetszik – nem tetszik, egy törzsből nőnek ki. Az erdő különböző pontjain álló fáknak nincs esélyük, hogy kapcsolatba léphessenek egymással. A társ gyökerektől független, szabad megválasztásának képessége az ember sajátja.

    Jézus nemzetfelfogása szintén problematikus lehet annak, aki a haza szempontját az egyedi ember fölé rendeli. Mert Jézus ugyan megsiratta Jeruzsálemet, amikor annak közeli pusztulásáról beszélt, ugyanakkor az izraelita nemzeti vallás és vallási nemzet helyébe az egyházat (ez alatt nem a hierarchia értendő) léptette: azoknak a közösségét, akik szabad választásból az önzés helyett a szeretet mellett kötelezték el magukat. Isten országát egyetemesnek, katolikusnak mondja, s e szó eredetileg azt jelenti: egész szerinti. Az egyház ezt a jelzőt kezdettől fogva alkalmazta magára, amikor ez még nem felekezetet, pártállást jelentett. Azt volt hivatott kifejezni, hogy a szeretet és a béke üzenete nem a kiválasztott keveseké, egy nemzeti, családi vagy politikai elité, hanem egyszerűen mindenkié. A kereszténység eredendő létmódja szerint kat-holikosz: nem rész, hanem egész szerinti; lényegét tekintve idegen tőle mindenféle pártoskodás, nacionalizmus, kirekesztés.

    Az ókori Rómában a „krisztusistákat” az emberiség ellenségeinek tekintették. A korabeli konzervatív értelmiség felháborodott rajtuk, hogy a családot, a nemzetet, a vérségi köteléket semmibe veszik. Hiszen mit csinálnak? Ahelyett, hogy megülnének otthon a tűzhely mellett, vagy legalább katonáskodnának, szétszóródnak a világban, megtagadják a fegyverforgatást, ráadásul ateisták is, hiszen nem hisznek az ősi istenekben, akik a nemzet létének alapkövei. Emellett az osztályellentéteken keresztülgázolva egymást nyakló nélkül testvérnek szólítják, urak és rabszolgák egy asztalnál ülnek – mivé lesz így a világ, mivé lesz az erkölcs?!

    Hogy a világ hol tart, arra nem szükséges túl sok szót vesztegetni. Az egyház arculata viszont némileg megváltozott azóta. Kereszténység és egység helyett ma pártoskodás és kereszténydemokrácia van. Új világok fölfedezése helyett a letűnt korok emlékének görcsösen féltő őrizgetése. Mindezt kiválóan kifejezi az egyszeri püspök elkeseredett kifakadása: „Ahol csak Jézus megjelent, nyomában mindenütt forradalom tört ki. Én meg akárhová megyek, mindig teával kínálnak.”

    Pedig a recept adott, senki sem dugta el. Csak szív és bátorság kell ahhoz, hogy rátaláljunk. A szerzetesközösségekben kezdettől valami ilyesmit gyakorolnak. És erre mutathatnak rá az egészségesen működő melegkapcsolatok is, természetesen nem kizárva egyéb modelleket sem: akár az „édes hármast”, akár a klasszikus papa-mama-gyerekek leosztást.

    Választott család, választott haza. Ahol háttérbe szorul, hogy ki kinek a kicsodája, hogy milyenek az eredendő relációk, mert ami összeköt, az az egymás iránti megbecsülés, tisztelet és türelem. Ahol a zsigeri „család vagyunk, ha valamennyien belepusztulunk is” helyett a felelős barátság a kapocs. Az ilyen család már nem holmi gazdasági vagy pedagógiai szövetség. Nem üzleti vállalkozás, amelynek alapja az elődök tisztelete, célja az utódok kitermelése. A hagyományos család ellátja a nemzetgazdaságot termelőerővel, és megbízhatóan járja a kitaposott ösvényt. A jézusi forma ellenben teremtő energiát szabadít fel; s ez a család, ez a barátság, ez a mikrokozmosz alkalmas arra, hogy föltalálja a kereket, kiköltözzön a barlangból, felszabadítsa a rabszolgákat és feltámassza a halottakat – hogy újjáalkossa és megváltsa a világot.

    Birtalan Balázs


    Az oldal elejére
    Vissza a főoldalra
      
    Ajánló
  • Újdonságok
  • Mozaik kö­zös­ség
  • Gay Christian: a ke­resz­tény me­le­ge­kért
  • Protestáns melegek
  • Recenzió egy vatikáni dok.-ra
  • 25 tévhit a melegekről
  • Utam az önelfogadás felé
  • Nehéz együtt­élés (Fi­scher E.)
  • Egy jezsui­ta a me­leg­kap­cso­la­tok­ról (Mérleg)

  • Hírek
  • Német­or­szág­ban ke­resz­tény­de­mok­ra­ta po­li­ti­ku­sok kez­de­mé­nye­zik a me­leg pá­rok to­váb­bi egyen­jo­gú­sí­tá­sát (08.08)
  • Csirkehúst et­tek a me­leg­há­zas­ság el­len (08.06)
  • A melegházasság ellen imád­koz­nak a fran­cia temp­lo­mok­ban au­gusz­tus 15-én (08.08)

    Anglikándosszié…
    További hírek…