Az Öt Kenyér logója Öt Kenyér: keresztény-meleg portál Sorskonyvnelkul.blog.hu English

Deutsch
 Nyitólap  >  Olvasóterem  >  Kereszténység és homoszexualitás  >  Teológiai elemzések  >
Kiemelt oldalak  
  • Ha csak 5 perced van…
  • Olvasóterem
      
  • Kereszténység
  • Homoszexualitás
  • Kereszténység és homoszexualitás
  • Kitekintés
  • Tudáspróba
  • Kérdések – válaszok
  • Kislexikon
  • Szentírás-elemzések
  • Teázó

  • Az Öt Kenyérről
  • A honlapról
  • Az egyesületről
  • A közösségről

  • Keresés
    Keresés / Search / Suche
     
      

    V. A homoszexuális ember
    Isten teremtői tervében


    (Rövid bevezető)

    V.1. AMI AZ EREDETMAGYARÁZATBÓL KIMARADT…

    V.2. HAGYOMÁNYOS KERESZTÉNY JAVASLATOK A HOMOSZEXUÁLIS EMBER ÉLETVITELÉRE
    V.2.1. „Változz meg!”
    V.2.2. „Élj önmegtartóztatásban!”

    V.3. EGY ALTERNATÍVA A SZERETET NEVÉBEN

    V.4. AZ ISTENI TERV
    V.4.1. Isten megdicsőítése
    V.4.2. Hogyan dicsőítse meg az ember Istent?
    V.4.3. Isten által teremtett homoszexualitás?
    V.4.4. Az emberi szexualitás céljai
    V.4.4.1. A heteroszexualitás céljai
    V.4.4.2. A homoszexualitás szükségszerű célja
    V.4.4.3. A homoszexualitás esetleges célja

    V.5. MI A TEENDŐ?

    V.6. A HOMOSZEXUÁLIS MONOGÁM PÁRKAPCSOLATOK ÉRTÉKELÉSE

    ZÁRÓ GONDOLAT


    Foglaljuk össze, amit eddig megtudtunk!

    A homoszexuálisok minden kultúrában, így a mienkben is, jelentős kisebbséget képeznek. Hajlamuk egy sajátos, megváltoztathatatlan állapot, de nem betegség. Kialakulásának oka vitatott, de bizonyítottnak látszik: a szociális tényezőkön kívül – és azok előtt – lényeges szerepe van a genetikai meghatározottságnak. A homoszexuális embert kizárólag szexuális preferenciája különbözteti meg a többségtől; bármi más esetleges eltérést a társadalom előítéletes viselkedése, intoleranciája eredményez. A diszkrimináció különös erővel jelentkezik az Egyházon belül, holott sem a Szentírás, sem a Tanítóhivatal nem ad egyértelmű és tévedhetetlen állásfoglalást a kérdésben. Erkölcsi megközelítésben a homoszexualitás nem mondható rossznak, következésképpen nem mondható bűnnek.

    Ennyi „nem” után éppen itt az ideje, hogy a homoszexualitással kapcsolatban megkíséreljünk állító mondatokat is megfogalmazni. Először is néhány szót a könyv alcíméről: A homoszexuális ember és a kereszténység. Megfigyelhetjük mind a „hivatalos” egyházi írásokban, mind a lelkiségi irodalomban, hogy gyakorlatilag soha nem beszélnek a homoszexuális emberről. Ehelyett általánosságok szerepelnek a homoszexualitásról, mint elvont fogalomról. Erre már a Persona Humana elemzésekor utaltunk. Kívül esik a tárgyalási szemponton, hogy a homoszexuális is személy, Isten képmása, aki tud szeretni, gyűlölni, félni és örülni; aki anyától született, volt csecsemő, kisgyerek, serdülő; tanul, dolgozik, bevásárol, imádkozik – és egyszer meg fog halni. Ez utolsó fejezetben kivételes nyomatékkal kívánjuk mindezt hangsúlyozni, s lehetőleg minél kevesebbszer szólunk úgy a homoszexualitásról, mint holmi elvont fantomról, a társadalom absztrakt rossz szelleméről. Alapvetően a személyességet, egyediséget próbáljuk szem előtt tartani, s ennek megfelelő végkövetkeztetéseket levonni.

    Elsőnek még egy tényezőről kell tárgyalnunk, amely többek szerint okozója a homoszexualitásnak, s mindeddig nem beszéltünk róla. Másodszor átnézzük a hagyományos keresztény válaszokat azon kérdésre, hogy mit kezdjen életével a homoszexuális ember. Harmadszor vázolunk egy szerintünk elfogadható alternatív javaslatot. Negyedszer Isten teremtői tervéről, az emberi szexualitás céljáról szólunk. Végül a probléma gyakorlati megoldásához adunk általános szempontokat, a teljesség igénye nélkül, biztatva az Olvasót a leírtak továbbgondolására.

    V.1. Ami az eredetmagyarázatból kimaradt…

    W.C. Van Dam meglehetősen zavarba ejtő elmélettel áll elő a homoszexuális hajlam kialakulására nézve, amely, ha igaz, alapvetően érvényteleníti az általunk eddig elmondottakat. Nézetét osztják egyes szabadkeresztény szekták, de néha még katolikusok is.[1]

    A vád súlyos. Keresztényként egyértelműen valljuk, hogy létezhet az ördögtől való megszállottság állapota. Az idézet – és az ezt követő tanúságtételek – szerint a homoszexuálisok – kevés kivétellel – a sátán csatlósául szegődtek. Ha ez így van, szó sem lehet megalkuvásról, elfogadásról, emberséges bánásmódról. De így van-e? A II. fejezetben szándékosan kerültük ki a kérdést, mert – mint Van Dam igen helyesen megjegyzi – ez nem pszichiátriai, hanem teológiai probléma. Ezzel együtt talán a pszichológia is tud a témában hasznos dolgokat mondani.

    Szokásunkhoz híven az idézet szövegelemzésével kezdjük. A Van Dam által citált mondatok teljesen önkényesek és a szövegkörnyezetükből kiragadottak. Érvelése – nem először mutatunk rá – maximálisan emocionális alapú. Érdekes módon valamennyi idézet múlt időben szerepel. Utólag pedig az élmények sokféleképpen értelmezhetők. A kísérleti pszichológia igazolta, hogy nem is kell túl hosszú időnek eltelnie, hogy a legbanálisabb eseményekre is teljesen torz formában emlékezzünk vissza. Ismereteink, elvárásaink, a csoportnyomás döntően meghatározzák, hogyan számolunk be egy korábbi élményről.[3]

    A karizmatikus megújulásban elemi tapasztalat a démonoktól való szabadulás lehetősége. Ugyanakkor a megújulás gyermekbetegsége, hogy minden negatív érzés, érzelem mögött ördögöket látnak. „Fáradtság démona, Jézus nevében parancsolom, hogy távozz tőlem!” – mondta az egyszeri karizmatikus, ahelyett, hogy lefeküdt volna aludni. Más esetben egy frissen megtért, harmincon felüli nőből valamelyik ügybuzgó testvér a szemfestés démonát igyekezett kiűzni.[4] Neofiták, konvertiták megtérésük valós élménye után könnyen elfojtják vágyaikat, szőnyeg alá söprik megoldatlan problémáikat. Ez persze később neurotizálni fogja őket, de addig minden további nélkül hirdetik: „Megszabadultam egy (vagy kettő vagy nyolc) démontól, dicsőség az Úrnak!”

    Ha valaki enged a csoportnyomásnak, és aláveti magát a szabadító imának, két lehetőség van. Vagy elhagyja az inkriminált viselkedést, vagy nem. Ha nem, akkor kész a válasz: olyan erős benne az ellenállás, annyira nem akar megtérni, hogy nem tudunk rajta segíteni. Szegény, teljesen az ördög uralma alatt áll. – Ha megváltozik magatartása, Festinger kognitív disszonancia elméletének megfelelően rögtön életbe lép az önigazolás mechanizmusa[5]: „Természetesen azért változtam meg, mert kiment belőlem a démon.” – Ez az állítás teljes mértékben független azon ténytől, hogy az illető valóban démonizált volt-e, s ha igen, valóban megszabadult-e.

    Ha pedig valakit rá akarnak venni, hogy ugyan már, vesse alá magát exorcizáló imádságnak, s ő erre nem hajlandó, mondván, hogy nincs benne démon – akkor is adott a felelet: a benne lévő démon tartja vissza, mivel fél az imától. A paradigma gyönyörűen meg van szerkesztve. Ha egy karizmatikus közösségben valakiről eldöntik, hogy démonizált, akkor bármit csinál vagy nem csinál az illető – a közösségnek lesz igaza. Ha megváltozik, azért. Ha nem változik meg, akkor azért.

    Ezek alapján Van Dam idézeteit és kommentárjait nem kell készpénznek vennünk. De menjünk tovább. Mi a helyzet az LSD-kísérlettel? A szövegből úgy tűnik, hipnotikus életkorregresszióról van szó. A hipnózis kialakulását gyorsító gyógyszerek alkalmazása nem ismeretlen a szakirodalomban.[6] A hipnotikus hipermnézia (felerősödött emlékezés) jelensége szintén ismeretes. De hozzá kell tenni, hogy az életkorregresszió nem dokumentumfilm a múltról. Az élénk, élményszerű felidézés ellenére kimutatható, hogy az emlékezeti torzítások hipnózisban is megjelennek.

    Az ötven homoszexuálissal végzett kísérlet továbbá vagy metodikailag inkorrekt, vagy Van Dam leírása hiányos, amit ilyen horderejű vád hangoztatásánál súlyos mulasztásként kell értékelni.

    Egy embercsoporton végrehajtottak valamilyen beavatkozást. Az eredmények egységesek lettek. Mit bizonyít ez? Egy dolgot biztos nem: nevezetesen azt, hogy a vizsgált tulajdonság szempontjából a csoport egységes volt. És ha a kapott eredmény a beavatkozási módszer következménye? – Értékelhetetlen bármilyen kísérlet, ha a vizsgált csoport mellett nincs egy vagy több kontrollcsoport! Túlmenően az alább részletezendő problémákon, amelyek a beavatkozás mikéntjére vonatkoznak: az idézett kísérletben az lett volna a minimum, hogy ötven heteroszexuális férfival is megcsinálják ugyanezt a vizsgálatot, s a regisztrált eredményekből megállapíthatták volna, hogy vajon a homoszexuális kísérleti személyek szignifikánsan több démonról számolnak-e be. E kontrollvizsgálat nélkül a „vizsgálat” nem tudományos igényű kísérlet, hanem sarlatán ideológus uszító propagandája a homoszexuálisok ellen.

    Ami konkrétan az LSD használatát illeti, két megjegyzés kívánkozik hozzá.

    Az LSD nagy potenciájú szernek számít, azaz kis adagokban is kiváltja a hallucinációt. Sok fogyasztója élénk színek és hangok hallucinációjáról, míg mások misztikus és vallási élményekről számolnak be. Mindenkinek lehetnek kellemetlen, rémisztő élményei is („rossz utazásai”), még azoknak is, akiknek már sok kellemes LSD-tapasz-talatuk volt. […] Az LSD-fogyasztóra a legveszélyesebb, hogy a szerrel társuló misztikus állapotokkal egy időben elveszíti a valóságorientációját is. Ez a tudatváltozás irracionális és dezorientált viselkedéshez, olykor pánikállapothoz vezethet, amelyben az áldozat azt érzi, hogy nem tud teste és gondolatai felett uralkodni. Az emberek ebben az állapotban akár az emeletről is leugorhatnak.[7]

    Egyszóval botorság feltételezni, hogy a kábítószeres tapasztalatnak akár a legcsekélyebb köze is lenne a valós múltbeli eseményekhez. A másik dolog, amit nem hagyhatunk szó nélkül, az Aleister Crowley programja. Ő volt az újkori sátánimádat megteremtője, aki szívesen nevezte önmagát „a leggonoszabb ember”-nek. Kinyilvánított célkitűzése az volt, hogy az egész világ a sátán uralma alá kerüljön. Különösen három utat javasolt a transzállapot eléréséhez, amely aztán képessé tesz a démonokkal való kapcsolatfölvételre: a kemény rockot, az abszolút szabad szexuális forradalmat és szexmágiát, illetve a kábítószereket.[8] Tegyük fel, hogy a dilettáns módon végrehajtott kísérlet áldozatainak beszámolója mégis tényeket tükröz. De vajon nem sokkal valószínűbb, hogy a démoni befolyás éppen a kábítószeres állapot következtében alakult ki? – A kérdés költői, a válasz bizonytalan. Van Dam mindenesetre jobban tette volna, ha karizmatikus könyvében nem New Age-technikák bizonyító erejére hivatkozik.

    A szellemek megkülönböztetésével kapcsolatban leírtuk, hogy a sátán alapvető célja: az embert szembefordítani Istennel. Ennél alább nem adja. Gyakran megesik, hogy a vallásos közösség elfordul a homoszexuális embertől, aki magára marad, és Istent valóban kezdi ellenségének tekinteni. Ilyen célból valóban ügyes trükk, ha az alapjában véve heteroszexuális emberben a démon homofil érzéseket kezd szítani. Viszont:

    a) Nem tud a teológia olyanról, hogy a sátánnak hatalmában állna átalakítani az ember genotípusát;

    b) Nem minden homoszexuális fordul szembe Istennel. Ezzel szemben nemegyszer megtörtént, hogy nem keresztény homoszexuális ember vallásos partnere hatására közeledni kezdett Jézushoz, és el- vagy visszajutott a szentségek vételéhez.[9] A református Van Damot talán ez nem győzi meg, a katolikus Olvasótól viszont kérdezem: el tud képzelni olyan esetet, amikor az ördög „homoszexuálissá tesz” valakit, hogy az illetőt így sarkallja a keresztség felvételére, szentgyónásra, szentáldozásra?! – Talán nem állok egyedül, amikor erre határozott nemmel válaszolok.[10]

    V.2. Hagyományos keresztény javaslatok a homoszexuális ember életvitelére

    Két álláspontot kell megvizsgálnunk. Egyik a megváltozásról, másik az önmegtartóztatásról szól.

    V.2.1. „Változz meg!”

    Változzon, gyógyuljon, szabaduljon meg, és kössön házasságot, mint minden egészséges és tisztességes ember – szól a javaslat. „A Bibliában a házassági kapcsolat a norma” – jelenti ki Van Dam.[11] Ez voltaképpen igaz is így, azzal a megszorítással, hogy annak, aki egyáltalán képes rá. Az Egyházi Törvénykönyv 1095. kánonjának 3.§-a így szól:

    A házasság megkötésére képtelenek, akik pszichikai természetű okok miatt a házasság lényegi kötelezettségeit nem tudják vállalni.

    Ehhez Erdő Péter a következő lábjegyzetet fűzi:

    A házasság lényegi kötelezettségeinek vállalására pszichikai természetű okok miatt való képtelenség nem a beleegyezés pszichológiai aktusára való közvetlen képtelenség, hanem a személy olyan fogyatékossága, mely a beleegyezés tárgyát érinti. Az illető ugyanis nem képes teljesen átadni magát és elfogadni partnerét a házastársi életközösségre. Aki pedig nem rendelkezik a beleegyezés tárgya felett, az nem képes az érvényes beleegyezésre sem. Ez a pszichés képtelenség vonatkozhat a házastársi életközösségre, a házastársi aktusra, a felbonthatatlan házasság kötésére, a hűség megtartására. Okai a joggyakorlat szerint lehetnek pl. nimfománia, szatiriázis, homoszexualitás stb.[12]

    A homoszexuális ember értelemszerűen képtelen a heteroszexuális házasságra. Téves tehát az elképzelés, hogy „majd az esküvő után minden rendbe jön; evés közben jön meg az étvágy.” Van Dam maga sem ezt mondja. Szerinte előbb a változás, aztán a házasság! Hogyan történjék ez szerinte? Első lépés, hogy a homoszexuális „életét teljesen adja át Jézus Krisztusnak”.[13] Ez persze valóban lényeges. Mindenkinek át kell adnia életét Jézus Krisztusnak. De mi van akkor, ha az illető ezt korábban már megtette? Ha megtért, megújult, elfogadta a Szentlélek-keresztséget? Van Dam egyenlőségjelet tesz homoszexualitás és istentelenség közé, ami teljesen önkényes és alaptalan álláspont. De hogy szól tovább a recept?

    Ha belsőleg eljut idáig, szakítsa meg kapcsolatát jelenlegi partnerével! Tegye félre az útból mindazt, ami homoszexuális életéhez köti; kerülje azokat az embereket, akik homoszexuális múltjára [sic!] emlékeztetik! Fordítson pozitív időt és energiát az imádságra, dicsőítésre, és bibliaolvasásra, s ezzel egyensúlyozza ki önsajnálatát![14]

    Ez kevesebb felkiáltójellel és mérsékeltebb hurráoptimizmussal így hangzik: Elkötelezett szeretetkapcsolat helyett válassza a magányt. Önátadás helyett az önmagába zuhanást. Tagadja meg emlékeit, strukturálja át álmait, cserélje ki tudattalanját. Szakítsa meg konstruktív baráti kapcsolatait. Hagyja magára azokat a kereső homoszexuálisokat, akiket korábban ő próbált Jézus felé vezetni. És, hogy ki ne robbanjon idő előtt a pszichózisa, válassza elhárító mechanizmusként az izolációt.

    Amikor a psziché mintegy önvédelemből a kínos, vagy félelmetes konkrét eseményekről leválasztja az érzelmeket, izolációról beszélhetünk. […] Minél tovább tart ez az állapot, az izoláció, annál erősebben robbanhat ki később az érzelem, a harag, az elkeseredés, a gyűlölet. Tehát a visszaszorított érzelem. […] Mint teológus nem értettem, hogyan tudtak Jézus tanítványai a Gecsemáni kertben újra és újra elaludni, amíg Jézus halála előtti lelki tusáját vívta. Mint pszichológus viszont értem: a lelkük álomba menekítette őket az őrjítően érthetetlen események elől, hogy meg ne zavarodjanak. […] …értékelem a litániaszerűen elmormolt azonos szöveget, a meditációt és a mindentől elszigetelő kontemplációt, mint a psziché egészségét és integritását védő ősi módszereket…[15]

    Még a látszatát is szeretném elkerülni, hogy az imádság ellen szólok. De kifejezetten tisztességtelennek érzem (a veszélyességről nem is beszélve), hogy valakit belekergetünk egy krízisbe, utána arra biztatjuk: „Fordítson pozitív időt” vallásgyakorlatokra, hogy elszigetelje magát érzelmeitől, sőt, úgy érezze, hogy hej, de milyen jó most neki. (Egyébként milyen lehet a negatív idő?…) Ennek előbb-utóbb robbanás lesz a vége. Érdekelne, végzett-e Van Dam 20-30 éves longitudinális vizsgálatokat. Gondolom, nem, ellenkező esetben hivatkozna ilyesmire, mint átütő erejű sikerre. Mármint, ha az eredmények a módszer helyességét igazolnák.

    A javaslat egyik mondatát nem tudom másmilyennek minősíteni, mint rosszindulatúan elfogultnak és primitívnek. „Szakítsa meg kapcsolatát jelenlegi partnerével!” Ismét a sztereotípia: a homokosok egytől-egyig promiszkuózusak! Egy buzinak csak „jelenlegi” partnere lehet!

    Föl sem merül a szerzőben, hogy két homoszexuális ember éveken, évtizedeken keresztül élhet egymás mellett hűségben, szeretetben, elkötelezettségben? Sajnos úgy tűnik, ezt a lehetőséget figyelmen kívül hagyja; azt, hogy jámbor felszólításával egzisztenciák felborítására buzdít: adjátok el közös lakásotokat, osztozzatok meg a könyveken, fűrészeljétek ketté a tévét, és változtassatok munkahelyet! Persze Van Dam (és a véleményével egyetértők) lelkiismerete tiszta lehet. Úgy gondolják, a szakításra való felszólítással pusztán a kéjsóvár üzekedésről fogják leszoktatni a melegeket. De kikívánkozik a kérdés: vajon milyen értékrendje lehet annak, akiben csupán ilyen vélemények burjánzanak a szeretetkapcsolat mibenlétének lehetőségéről?!

    Egyébként Van Dam nemcsak az LSD-s idézettel nyúl mellé. A megváltoztatás mechanizmusával kapcsolatban idéz egy lelkésztől, akit nem nevez meg. Az illető többek között így számol be „gyógyító” imájáról: „Jézus nevében szólok a teremtő energiák áramához, és megparancsolom ennek az áramlatnak, hogy térjen vissza normális medrébe.”[16]

    Nos, a kereszténység nem tud „teremtő energiák áramáról”. Tud teremtő Istenről (aki nem szokott kitérni „normális medréből”), és tud a sátánista New Age-mozgalomról, amely mindent átható, kozmikus teremtő energiákról és energiákhoz beszél. A személytelen erők megszólítása kifejezett panteizmus. Ha pedig mégsem személytelen erőkről van szó, hanem személyes létezőkről, akkor azok csak démonok lehetnek, már amennyiben Jézus nevében parancsolni lehet nekik. De Isten óvjon az olyan lelkésztől, aki a gonosz lelkeket a „teremtő” jelzővel ruházza fel! Egy hitét valamennyire is komolyan vevő keresztény homoszexuális mereven elzárkózna effajta „gyógyítás” elől.

    A felkínált út tévút. A homoszexualitást többek között irreverzibilitásával definiáltuk. A megváltozás – a fenomenológiai részben láttuk – egészségkárosodás nélkül lehetetlen. Mivel nem betegség, gyógyításra sem szorul. Jézus által sem. Amint az sem jutna eszébe senkinek, hogy más adottságának megváltozásáért az Úrhoz forduljon: „Add, Uram, hogy zöld legyen a szemem, szőke a hajam és 20 ponttal magasabb az IQ-m!” Megtérni sem kell belőle, mert a homoszexuális állapot nem bűn.

    Ha visszaemlékezünk, a Katolikus Egyház Katekizmusa is veleszületett homoszexualitásról beszél. Nem is említi – holmi deus ex machina alapon – a megváltozást, mint követelményt. Elfogadja, hogy aki homoszexuális – az homoszexuális. Másfajta utat jelöl ki.

    V.2.2. „Élj önmegtartóztatásban!”

    Ez a variáció – szemben az előzővel – legalább nem önmagában véve paradoxon. Az Egyház kezdettől fogva értéknek mondja az Isten országáért vállalt cölibátust, és ezzel nem a szexualitást kívánja devalválni, hiszen a házasságot Krisztus akarata szerint szentségnek tekintjük. A homoszexuális ember ezek alapján még jól is járna, hiszen automatikusan meghívást kapott a szüzesség megőrzésére.

    Eszerint a meleg embernek el kell fogadnia beállítottságát, de nem szabad azt „kiélnie”. A homoszexualitás nem bűn, a homoszexuális kapcsolat bűn. E képlet talán értetőbbé válik néhány behelyettesítéssel.

    A dadogós nem tehet e fogyatékosságáról, dadogóssága tehát nem bűn. Mindaddig, amíg meg nem szólal. Ha megszólal és dadog, az már bűn. Maradjon tehát csöndben. A sánta sántasága nem bűn. Teljes értékű keresztény. Mindaddig, amíg nem sántít. Sántaságáról nem tehet, el kell fogadnia keresztként – és nem szabad ülő helyzetéből fölkelnie. Erről szól a paradigma.

    Szemben a homoszexualitással, a szűzi életről találunk kifejezett tanítást a Szentírásban. „Szeretném – írja Szent Pál –, ha mindnyájan olyanok volnátok, mint én magam, dehát mindenki saját ajándékát kapta Istentől, az egyik ilyet, a másik olyat.”[17] Pál ezt saját szüzességével kapcsolatban írja, s mind a házasságot, mind a szüzességet ajándéknak nevezi. A görög eredetiben a karizma szó szerepel.

    A magyarban is használatos görög charisma szó „ingyenes ajándékot” jelent, gyökere ugyanaz, mint a charis (báj, kegyelem) szóé.[18]

    A karizmákról Szent Pál bőséges (bár nem rendszerezett) tanítást ad az 1Kor 12–14-ben. Minden karizma arra való, hogy építsük segítségével az Egyházat. A Szentlélek maga dönti el, hogy kit milyen szolgálatra hív, s ehhez milyen kegyelmi ajándékot ad eszközül. Lehet imádkozni bizonyos karizmákért, Szent Pál fel is szólít: „Törekedjetek az értékesebb adományokra!”[19], de Isten szuverén akaratán múlik, megadja-e vagy sem. A kegyelem föltételezi a természetes alapot, arra épít. Néma ember nem fog nyelveken szólni, matematikai antitalentum nem fogja a gyülekezet gazdasági ügyeit intézni. (Ha mégis, az pech a gyülekezetnek.) Szükségszerű árukapcsolás viszont nincs a természetes adottságok és a karizmák között! Ha valakinek jó beszélőkéje van, nem biztos, hogy prófétaságra hivatott. Aki foglalkozását tekintve orvos, nem kapja meg feltétlenül a természetfeletti gyógyítás adományát. És minden alapot nélkülöz az az elképzelés, hogy aki homoszexuális, az automatikusan megkapta a „szent magány” karizmáját![20]

    Az ember természetes életmódja a párkapcsolat. „Nem jó az embernek egyedül” – mondta Isten a teremtéskor. Ha valakinek mégis „jó egyedül”, akkor az nem személyes érdeme, hanem Isten közvetlen beavatkozása. Mit mondhatunk a kényszer-cölibátusról? „Isten a vidám adakozót szereti”[21] – mondja Szent Pál. Nem érdemszerző, ha azért böjtölök, mert nincs otthon ennivalóm. Nem érdem Isten előtt az önmegtartóztatás sem, ha nincs más választásom.

    A szüzesség életre szóló megtartása karizmához kötött életmód. Persze karizma nélkül is lehet karizmához kötött dolgot művelni. Íme, egy példa:

    Dramatizálom a helyzetet? Nem hiszem. A karizma nélkül vállalt cölebsz élet, ha nem is ilyen látványos, de hasonlóan tragikus véget érhet. Mindannyian ismerünk papokat, akik hívás nélkül, saját (vagy szülői) elhatározásból választották a pályát. Van, aki foggal-körömmel ragaszkodik szüzességi fogadalmához. Cserébe alkoholista lesz, cinikus, depressziós, és mindezt a hívekre projiciálja. Az ilyen szerencsétlen ember súlyos megpróbáltatást jelent a közösségnek.

    A szüzességről Jézus maga így beszél:

    Csak az fogja ezt fel, akinek megadatott. Van, aki azért képtelen a házasságra, mert úgy született. Van, akit az emberek tettek a házasságra alkalmatlanná. Végül van, aki a mennyek országáért önként mond le a házasságról. Aki fel tudja fogni, az fogja fel![23]

    Szent Máté itt az eunukhosz szót használja. Kevésbé szemérmes fordításban mindez így hangzik: „Mert vannak heréltek, akik anyjuk méhéből születtek így; és vannak heréltek, akiket az emberek heréltek ki; és vannak heréltek, akik maguk herélték ki magukat a mennyeknek országáért.”[24]

    Ezt persze nem kell szó szerint venni. Origenész például betű szerint értelmezte, kasztrálta magát – egyebek között ezért nem avatták szentté. Viszont mindenképpen objektív lehetetlenségről beszél Jézus. (Még a harmadik esetben is: akit Isten erre hívott, mintegy képtelen másként tenni.) Ha a „heréltséget” a heteroszexuális házasságra való képtelenséggel azonosítjuk, akkor a homoszexuálisok az első, az „így születtek” kategóriába tartoznak. Ha a párkapcsolatra való alkalmatlanságként értelmezzük, más a helyzet. Párkapcsolatra a homoszexuális ember alkalmas. Tehát nem így született. Ha önmegtartóztatásban él (leszámítva azt az esetet, ha tényleg megkapta hozzá a karizmát), akkor abba a táborba tartozik, akiket „az emberek heréltek ki”. Kétségtelen, hogy Jézus nem ezt a helyzetet állítja eszményképül az apostolok elé!

    A jézusi fogalmazás árnyaltsága miatt a szüzességet (a szegénységgel és engedelmességgel együtt) nevezik evangéliumi jótanácsnak is. Megtartása nem kötelező az üdvösséghez, szabadon választható (és kérhető a hozzá szükséges kegyelem).

    Vajon kettős erkölcsi normája lenne a kereszténységnek?

    A cölibátus
    Heteroszexuálisok
    számára:
    Homoszexuálisok
    számára:
    karizmaizomból végrehajtandó
    evangéliumi jótanácskötelező az üdvösséghez
    érdemszerzőérdemtelen

    Ez a megközelítés távol áll az isteni irgalomtól és szeretettől. Aki így gondolkodik, ha jóhiszeműen is, de megcsúfolja a kereszténységet, és viccet csinál az erkölcsteológiából. A homoszexuális ember nem csökkentértékű nyomorék, aki az isteni mérce szempontjából különeljárásra szorulna. Lehet, hogy meghívást kapott (papként, szerzetesként vagy más módon) az önmegtartóztató életre. Lehet, hogy nem. A karizmák valódiságának elbírálása a Tanítóhivatal feladata[25], de mindig egyedi esetekben, a tények ismeretében, gondos mérlegelés után. Nem tartozik a Szentszék kompetenciájába, hogy ismeretlenségben élő, ad absurdum még meg sem született emberekről eldöntse: kaptak-e vajon Istentől különleges kegyelmi ajándékot ilyen-olyan hivatásra.

    Sem a misztikus megváltozást, sem a feltétlen önmegtartóztatás kényszerét nem tekinthetjük tehát megnyugtató válasznak. Máshol, más dimenzióban kell tovább keresnünk.

    V.3. Egy alternatíva a Szeretet nevében

    Theodor Bovet Így tudtad te is? c. könyvének magyar fordítása 1985-ben jelent meg Bécsben, az OMC Kiadó gondozásában, egyházi jóváhagyással. Kötetét felvilágosításnak szánja, „fiúknak és lányoknak, 15 éves kortól”. Többek között ezt írja a homoszexualitásról:

    A „kifejezett” (veleszületett hajlamú) homofilek éppen olyan tehetséges, hasznos, erkölcsileg magas szinten álló emberek, mint a többiek, közöttük sem fordul elő több lelki beteg (pszichopata) vagy bűnöző, mint más emberek között. Azonban az ő életük sokkal nehezebb, mert családjuk, gyermekeik nem lehetnek, és mert velük szemben még mindig széles körben éppoly makacs, mint megalapozatlan előítéletek léteznek. Néhányan a jól ismert művészek, tudósok, teológusok, emberbarátok közül egyértelműen homofilek voltak. Minden alapunk megvan arra, hogy azokat az embereket, akiknél homofíliát tapasztalunk, ne értékeljük le, inkább segítsünk nekik, hogy beilleszkedjenek az emberi társadalomba és ott a legjobbat nyújtsák. Amíg a nekik megfelelő erotikus kapcsolatokat ápolják (vannak tartós homofil barátságok, amelyek évekig vagy élethossziglan tartanak) és nem közelítenek a másik nemre irányulókhoz erotikusan, nincs jogunk magánéletükbe beavatkozni. Képesek arra, hogy (heterofil) férfiakkal és nőkkel barátságot tartsanak fönn, különösen akkor, ha látják, hogy ezzel a sajátságukkal együtt elfogadják őket.[26]

    Kár, hogy hasonló vélemény csak gyerekeknek írt felvilágosító könyvben jelenik meg magyarul. Bár biztató jelek vannak. Boda László professzor Erkölcsteológia c. jegyzetének IV. kötetében egy bekezdés erejéig foglalkozik a homoszexualitással. Megfogalmazásában a szöveg előítéletektől terhelt, de tartalmilag észrevehetünk néhány érdekes, „ottfelejtett” mondatot:

    Pozitívnak tekinthető etikailag az egy partner melletti kitartás, amely izolálja a kapcsolatot. – A gyónásban keresztény irgalommal kell segíteni a küzdő, de visszaeső bűnöst. Nem kevés ugyanis azok száma, akik alig tehetnek devianciájukról, megszenvedik állapotukat, egyben pedig törekszenek kapcsolatukat egy személyre korlátozni.[27]

    Jellemző, hogy a vázolt irányt Van Dam is említi – mint tévutat, amit utána cáfolni próbál. Eddig jó részben cáfolatának cáfolatával foglalkoztunk. Most nézzük meg az általa kárhoztatott meggyőződés leírását, tudniillik figyelemre méltóan jól foglalta össze a szempontokat. Tehát még egyszer: az alábbi idézet Van Damtól való:

    1. A homoszexualitás az emberi szexualitáson belüli veleszületett változat. A homoszexuális érzésekkel bíró ember éljen a maga módján. El kell fogadnia, hogy ilyennek teremtetett. Krisztusban nincs se heteroszexuális, se homoszexuális, épp úgy, ahogy Őbenne nincs se férfi, se nő. Aki hajlamára igent mond, ezzel Istennek mond igent, aki így állított bele minket a világba. A régi nézőpont: „Ne legyél ilyen” – most a visszájára fordult: „Legyél ilyen”, igen; „Cselekedj aszerint, amilyen vagy”.

    2. A homoszexualitásról szóló bibliai kijelentések napjainkban többé nem mértékadók. Mi többet tudunk a homoszexualitás jelenségéről, mint a Biblia szerzői. Egyébként a Biblia sehol sem tiltja meg a homoszexuális hajlamú emberek homoszexuális cselekedeteit. Krisztus tág teret nyújt számukra, hogy a saját módjuk szerint élhessenek. A homoszexualitás az emberi lét sokféleségének teljes értékű megnyilatkozása.

    3. A homoszexuálisok gyógyulásának lehetőségéről ejtett minden beszéd irreális, és megkülönbözteti, diszkriminálja őket. Hiszen nem betegek. Miért akarnánk megváltoztatni egy jogos magatartási módot? Egy valódi homoszexuálist egyébként nem is lehet megváltoztatni. Azok a történetek, amelyek a homoszexuálisok érzésirányultságának megváltozásáról szólnak, vagy nem igazak, vagy nem a valódi, úgynevezett „mag-homoszexuálisokat”[28] érintik.

    4. A homoszexuálisok szükségének oka nem az azonos nem felé irányuló vágy, hanem a társadalmak és az egyházak velük szemben tanúsított negatív magatartása. Minden szükség, probléma megszűnik, mihelyt a homoszexuálisokat nem ítélik el, hanem teljes értékű és egészséges emberekként elfogadják őket.[29] A pszichiáterek csak megzavart homo- (és hetero) szexuálisokkal foglalkoznak rendelőjükben.

    5. A homoszexuálisoknak azzal tudunk legjobban segíteni, hogy egy hűséges, lehetőleg élethossziglan tartó barátságot ajánlunk nekik, amely a házassági kapcsolathoz hasonlítható. Az egyháznak ilyen hű barátságokra kellene őket bátorítani.[30]

    Igaz ugyan, hogy Van Dam ezt követően mintegy 16 oldalon keresztül sorakoztatja ellenérveit, ezek többségéről már láttuk, mennyit nyomnak a latban, de a fentiek megfogalmazása kétségkívül frappáns. Érzésem szerint, ha a fejezetet e ponton fejezi be, ő is, olvasói is jobban járnak, s kikerülik a fanatikus fundamentalizmus csapdáját, amibe így lépten-nyomon beleesik a szerző. Később ugyanis így foglal állást:

    Véleményünk szerint öt érvük a valóságban csak szép mese, s bár az első négyet a homoszexuálisok szívesen elhiszik, ma sok felszínes keresztyén mind az ötöt elfogadja. Azonban nem mutatják meg az igazi boldogsághoz vezető utat. Lelkigondozásuk tudománytalan és nem evangéliumi. A természetből akarják kiolvasni, mi Isten akarata. Eközben Isten Igéjétől messze eltávolodnak. Jézus Isten Igéje mellett maradt. Isten terve a másik nemre való irányultság volt, és nem teremtett emellett egy másik változatot. Nem az ember boldogságát szolgálja, ha elhagyjuk, amit Isten elgondolt. Egy valamikori homoszexuális fiatal ezzel kapcsolatban az Ézsaiás 5,20-ra utal: „Jaj azoknak, akik a gonoszt jónak mondják, és a jót gonosznak; akik a sötétséget világossággá, a világosságot sötétséggé teszik.” VI. Pál pápa egyszer arra intette a katolikus papokat, hogy nincs megengedve nekik, hogy Isten parancsait megcsonkítsák.[31]

    Nem állhatok meg egy személyeskedő megjegyzést: szerintem egy lelkész nem engedhet meg magának olyasfajta pontatlanságot, hogy „Jézus Isten Igéje mellett maradt.” Jézus ugyanis maga Isten Igéje. Aki másokat azzal vádol, hogy elferdítik az igazságot, először szűrje ki tanításából az ilyen rosszul hangzó, ariánus-ízű kitételeket…

    A vádpontok figyelemre méltóak. „Lelkigondozásuk tudománytalan és nem evangéliumi” – írja. Vajon úgy gondolja a szerző, hogy az Evangélium az egyetlen tudomány? Már szó esett róla a Persona Humana kapcsán: a teológia sajátos tárgya a hit és az erkölcs. Ilyen szinten elhangozhat kompetens vélemény a homoszexuálisokkal kapcsolatban is, de a kérdés sokkal inkább tartozik a genetika, agykutatás, pszichológia és szociológia témakörébe.

    „A természetből akarják kiolvasni, mi Isten akarata.” Ez részben igaz. Tudniillik a mű beszél alkotójáról, alkotója szándékáról. A természet Isten teremtménye. A kinyilatkoztatás – sajátos értelemben – nem Ábrahámmal kezdődött, hanem a teremtéssel. Amire a természetfölötti kinyilatkoztatásban nincs utalás (márpedig a homoszexualitásra vonatkozóan nincs), azt kénytelenek vagyunk a természetből (a „természetes kinyilatkoztatásból”) megismerni. Arra nézve sem ír semmit a Biblia, hogy szabad-e paradicsomra tejet inni. Az ember kénytelen volt tapasztalatok alapján rájönni, hogy nem tanácsos. Márpedig merészség lenne azt állítani, hogy a Biblia azért hallgat, mert a hasmenés Isten kifejezett akarata.

    A teremtés megvetése, elutasítása nem új keletű. A gnosztikus eretnekek kezdettől fogva terjesztik tévtanaikat az Egyházban, és sokan odáig merészkednek, hogy az anyagi világot a sátán művének tartják. Ez a tendencia, ha árnyaltabban is, de világosan kimutatható a karizmatikus közösségek némelyikében – sajnos még a katolikus Egyházon belül is, ha nincs megfelelő tanító az élen.

    Az Izajás-idézet meglehetősen ijesztő. Mondhatni: ijesztgető. Értelmezése teljesen szubjektív, a vele való érvelés nem racionális, hanem érzelmi. Ráadásul visszafordítható: a próféta nemcsak azt ítéli el, aki a gonoszt jónak, hanem azt is, aki a jót gonosznak mondja! Van Damnak és ezen véleményében társainak érvelése kevéssé meggyőző. Vajon mi történik, ha kiderül: amit gyalázó szavakkal támadtak, az alapjában véve Isten akarata volt?! Magam részéről nem kedvelem a fenyegető próféciákat. Nem tartom Jézust olyan kicsinyes, skrupulózus valakinek, aki keményen megtorolná a jóhiszemű tévedést. Lehet, hogy mi tévedünk, lehet, hogy Van Dam és tábora. Az igazság pillanatában valamelyikünk nagyon fog csodálkozni. (Többek között ilyen fájó csodálkozásnak képzelem a tisztítótüzet.)

    E könyv nem született volna meg, ha nem lenne meggyőződésem, hogy azok tévednek, akik bűnösnek tartják a homoszexuális kapcsolatot. Ami viszont magát a hajlamot illeti: ha egyáltalán köze van a bűnhöz, akkor az független a személyes cselekedetektől: az áteredő bűn megnyilvánulásának tekintendő.

    A Katekizmus nem keres magyarázatot a homoszexualitás eredetére, de a kortárs teológia „légköréből” érződik a gondolat: „A homoszexuális hajlam nem bűn, hanem a bukott emberi természet sebzettségének egyik formája, komoly kísértés.”[32] Tudjuk: az ősbűn következtében az emberi természet sok tekintetben sérülést szenvedett. (Megjegyzendő, hogy még a sérült állapot is megszentelhető – erre rendelte Jézus a betegek szentségét.) A kérdés már „csak” annyi: Valóban a bűneset indirekt következményeképpen jelent meg a világban a homoszexualitás? Vagy elképzelhető, hogy „belefér” Isten teremtői tervébe, szándékoló akaratába? Vajon élnének-e a Földön saját nemükhöz vonzódó férfiak és nők, ha az emberiség nem fordul el Istentől?

    E kérdések látszólag merészek és megválaszolhatatlanok. Mégis megkíséreljük, hogy elfogadható feleletet találjunk rájuk.

    V.4. Az isteni terv

    Alább számos gondolatot merítek Temesi József SJ. Kiért és miért testesült meg az Ige? c. könyvéből. Meg sem kísérelem „zanzásítva” visszaadni a tömör és nehéz teológiai szöveg minden vonatkozását, de remélem, néhány szempontját sikerül megvilágítani. A félreértések elkerülése végett: a szerző nem foglalkozik a homoszexualitással. Ilyen irányú gondolatmenetemnek csupán a teológiai hátterét próbálom biztosítani az ő könyve alapján.

    V.4.1. Isten megdicsőítése

    Bármire képes-e Isten? A túl gyors és jámbor igenlő válasszal tévedésbe esnénk. Isten mindenhatósága ugyan dogma[33], de a „minden” és a „bármi” nem ugyanaz. Isten mindent megtehet, ami nem tartalmaz önellentmondást. Ezzel szemben nem tud például bűnt elkövetni. Nem tud tökéletlen és megosztott lenni. És nem tud nem Szentháromságban létezni. „Az Isten szeretet” – olvassuk a tömör kinyilatkoztatást.[34] A szeretet kommunikációt jelent. Önátadást. Személyek közötti viszonyt. Mit jelent az, hogy az Isten szeretet? Tudjuk róla, hogy szereti az embert. De a szöveg ennél általánosabb érvényű. Nem arról beszél, hogy „a világ teremtése óta az Isten szeretet”. Hogyan tud hát szeretet lenni a világtól függetlenül?

    Itt érezhetünk rá a Szentháromság misztériumára. Temesi a fenti mondatot didaktikai okokból így fordítja: Az Isten: szeretés. Istenben állandóan jelen van aktusként a szeretés. Az örök Atya öröktől fogva, végtelenül ajándékozza önmaga teljességét a Fiúnak, aki ezt elfogadja, és visszaadva megdicsőíti az Atyát. „Azt állíthatjuk, hogy a Szentlélekben a háromságos Isten benső élete merő ajándékká lesz az isteni Személyek szeretetének állandó cseréjében, és az Isten a Szentlélek által mint ajándék egzisztál. A Szentlélek ennek a kölcsönös ön-ajándékozásnak, ennek a szeretet-létnek személyes kifejezője.”[35] Így beszélhetünk Szerető Atyáról, Szeretett Fiúról és az Atyától–Fiútól, mint egyetlen közös lételvtől származó Szeretet-Lélekről.

    A háromságos lét ezen örök boldogságán Isten, ha akarna, sem tudna változtatni, mert ez az ő legbelsőbb lényege. Bármilyen teológiai fejtegetésnek csak akkor van létjogosultsága, ha végső dimenzióként a Szentháromság fényében adunk neki értelmezést.

    Isten végtelenül gazdag és végtelenül szegény. Minden hatalom és dicsőség az övé. De az Atyának semmije sincs, mert a Fiúnak ajándékozza. A Fiúnak sincs semmije, mert visszaadja az Atyának. A Léleknek sincs semmije, mivel ő maga az Ajándék.

    Az isteni mindenhatóság azért is „korlátozva van”, mert a Fiú, aki az Atyától öröktől fogva születik, nem képes nem szeretni az Atyát. Az Atya egyetlen vágya, hogy a Fiú vágya teljesüljön; a Fiú egyetlen vágya, hogy szabadon dicsőíthesse meg az Atyát. Ez csak úgy lehetséges számára, ha olyan létmódot vesz fel, amiben módjában áll nem szeretni, nem engedelmeskedni. Amint fölvette a szolga alakját (emberré lett), kísérthetővé vált, hogy forduljon szembe Atyja akaratával.[36] Ennek ellenére hűséges maradt, és istenemberi egzisztenciájának teljességével adta át magát Neki. A kiüresedésben a végsőkig ment: halálával és a halott anyagba való eucharisztikus leszállásával a végletekig megalázta magát, hogy semmit ne tartson meg, mindent visszaadjon az Atyának, szabad szeretettel. Erről énekel Szent Pál a megtestesülés himnuszában:


    Ő mint Isten
    az Istennel való egyenlőséget
    nem tartotta olyan dolognak,
    amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell,
    hanem szolgai alakot öltött, kiüresítette magát,
    és hasonló lett az emberekhez.
    Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember.
    Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig,
    mégpedig a kereszthalálig.
    Ezért Isten felmagasztalta,
    és olyan nevet adott neki,
    amely fölötte van minden névnek,
    hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd
    a mennyben, a földön és az alvilágban,
    s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére,
    hogy Jézus Krisztus az Úr.
    [37]

    Jézus megtestesülésével, halálával, feltámadásával „mellesleg” megváltott minket is. Isten változatlansága azonban dogma.[38] Tévedés lenne azt feltételezni, hogy a megtestesülés terve azon állt vagy bukott volna, hogy bűnbe esik-e az emberiség vagy sem. Isten azért teremtette a világot, benne az embert, hogy a Fiúnak legyen „hol” és „mivé” megtestesülnie. Jézus Üdvözítőnk lenne a bűneset nélkül is, de nem lenne Megváltónk.

    Nem megalázó ez a díszlet-funkció az embernek? Nem, ha megfelelő távlatból nézzük. Jézus teljes mértékben azonosította magát tanítványainak közösségével. Az Egyház: Krisztus Misztikus Teste.[39] Feladata és célja ugyanaz, mint a Fiúé. A megtestesüléssel Isten belépett az időbe. Az Egyház az időben folytatja Jézus művét: szabad szeretettel ajándékozza Krisztust (illetve magát az Egyházat) az Atyának. Teszi ezt egyrészt az eucharisztikus áldozatban, valamint – elvileg – minden megnyilvánulásában. „Tehát akár esztek, akár isztok vagy bármi mást tesztek, tegyetek mindent Isten dicsőségére.”[40]

    Az ember egyetlen létértelme, hogy az Egyház (Krisztus) tagjává legyen, s így folytassa a világban Isten tervének megvalósítását: a Szentháromság megdicsőítését. Ezt az egyes ember csak úgy teheti meg, ha személyes életében a végsőkig elmegy az önajándékozó szeretetben, maga is áldozattá válik, s részesül Krisztus halálában. Az esetek túlnyomó többségében ez nem véresen történik. A kifejezett vértanúság külön karizma. Az ún. „fehér vértanúságra” azonban mindenki meghívást kapott: ha nem is látványosan, mint a mártírok, de ugyanolyan mértékben ki kell üresítenünk magunkat; át kell adnunk mindent, teljes lényünket embertársainknak, ezáltal az Egyháznak, így Krisztusnak – tehát a Szentháromságnak.

    Az ígéret pedig: osztozás Krisztus sorsában. „A keresztségben ugyanis eltemetkeztünk vele együtt a halálba, hogy miként Krisztus az Atya dicsőségéből feltámadt a halálból, úgy mi is életre keljünk. Mert ha halálának hasonlóságában egybenőttünk vele, úgy leszünk feltámadásában is.”[41] Jézus az Atya egyszülött Fia. Nem ennek ellenére, hanem éppen ezért „az Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk.”[42] Személyes életünk végső célja: osztozni Jézus istengyermeki dicsőségében, és bekapcsolódni a Szentháromság boldog szeretetközösségébe.

    V.4.2. Hogyan dicsőítse meg az ember Istent?

    Az Ószövetségben két leírást olvasunk az ember teremtéséről. Az első (Ter 1,26–31) a Papi irat, a második (Ter 2,4b–25) az ún. Jahvista írás része.

    Az első szövegben ezt olvassuk: „Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinek és nőnek teremtette őket.”[43] Érdemes figyelni a sorrendre: az ember először is Isten teremtménye, másodszor és ezen belül Isten képmása, továbbá férfi vagy nő. Rögtön eszünkbe juthat a Gal 3,28, amely szerint Jézus Krisztusban nincs többé férfi és nő. Ez látszólag ellentmondás. Most van vagy nincs?

    Nyilván van különbség a nemek között. De mind a férfi, mind a nő Isten teremtménye – ezt tanítja a Genezis. Az újszövetségi kinyilatkoztatás e pontja viszont arról szól, hogy a személy nemének saját üdvössége szempontból nincs jelentősége; attól függetlenül képmása és megdicsőítője Istennek.

    A második szöveg egyik kulcsmondata: „Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illik.”[44] Vajon miért nem jó? Mit jelent e mondat Isten szájából? Több dolog is eszünkbe juthat. Egyrészt nem jó egyedül testileg.

    …A kicsapongás veszélye miatt azonban legyen csak minden férfinak felesége és minden asszonynak férje… Ne tartózkodjatok egymástól, legfeljebb közös megegyezéssel egy időre, hogy az imádságnak éljetek. Azután térjetek vissza egymáshoz, nehogy a sátán megkísértsen benneteket, mivel nem tudtok megtartóztatásban élni… Jobb megházasodni, mint vágytól égni.[45]

    De nem jó egyedül lelki és szociális szempontból sem.

    Jobban járnak, akik ketten vannak, mint a magányos, mert fáradozásuk meghozza jutalmát. Ha elestek, egyik a másikat fölsegítheti. De jaj a magányosnak: ha elesik, nincs senki, aki fölsegítené! Meg aztán: ha ketten együtt hálnak, egymást melengetik; de hogy melegedne föl, aki egymaga van? És ha valaki megtámadja az egyiket, ketten szállnak vele szembe. Mi több: a háromágú kötél nem szakad el egyhamar.[46]

    Nem jó az embernek egyedül. Annyit jelentene a „nem jó” csupán, hogy kellemetlen? Korántsem.

    A pszichológia számtalan úton igazolta, hogy az ember közösségi lény. A legegyszerűbb mozgásos teljesítmény is nagyobb hatásfokú társaságban, mint egyedül.[47] Az ingermegvonásos kísérletek alanyai a kísérlet befejeztével mozogni sem tudtak, ezzel szemben hallucinálni kezdtek.[48] A szociálisan ingerszegény környezetben felnőtt gyerekek IQ-ja mintegy 25 ponttal elmarad az átlagostól.[49] Aki elidegenedik társas környezetétől, előbb-utóbb saját magától is elidegenedik, aminek deperszonalizációs neurózis, esetleg pszichózis lehet a következménye.[50] A példák folytathatók.

    A teológia ehhez annyit tesz hozzá: az ember Isten képmása, márpedig az Isten maga szeretetközösség. Következésképpen az ember lényegileg, teremtettségénél fogva közösségre hivatott.

    Nem jó egyedül, azaz metafizikailag rossz. A magányos ember nem tudja betölteni teremtett célját, mert nem tud kivel szeretetközösségben lenni. Ilyen szinten a cölibátusra úgy kell tekinteni, mint ami természetellenes jelenség (contra naturam). Isten túl tud lépni saját teremtésének törvényein, s van, akinél kivételt tesz. De az Istentől megszentelt magányos életet csak mint teológiai értelemben vett csodát tekinthetjük; nem tehetjük általános normává. Nem következik az ember természetéből, ellenkezőleg: szemben áll vele és felülemelkedik rajta. E transzcendálás (túllépés) mindig Isten műve, soha nem az emberé.

    Miért kevertük bele megint a cölibátust? Hiszen a közösségi létnek más formái is vannak a házasságon kívül! Így igaz. A szociálpszichológusok fokozatokba sorolták a társas érintkezést.[51] a) Legelemibb az egyoldalú észrevétel. Egy társaságban valaki felkelti az érdeklődésemet külsejével, beszédével, de nem kezdünk kommunikálni. b) Következő lépcső a felszínes érintkezés. – „Hogy vagyunk, Kovács úr?” – „Megvagyunk, lassacskán, köszönöm.” – „A szokásos lesz?” – „Igen, meg még tíz deka tepertőt is kérnék.” c) Ennél mélyebb a kölcsönösség fázisa, ahol már teret kap a személyes bevonódás is. Ezen a szinten a kapcsolatban részt vevők már nem helyettesíthetők be másokkal. A kommunikációs partner önmagában, személyében fontos. d) Az intimitás már kizárólagosságot követel. Ekkor valósul meg két ember teljes, kölcsönös önátadása. Két személy egyesülése a szeretetben. Az ember élete akkor (funkciójának megfelelő), ha eljut erre a szintre.

    A beteljesült szeretetközösségben tud az ember – pontosabban: az emberpár – a Szentháromság képmása, a világban való megjelenítője lenni.

    Melyek a teljes önajándékozás feltételei? Először is a monogámia. Az ember in-dividuum: oszthatatlan. Szétaprózni tudja magát (számtalan társas interakcióban veszünk részt nap mint nap), de megtöbbszörözni nem. Teljességében kizárólag egyetlen másik embernek adhatja át lénye egészét.

    Másodszor: a monogám kapcsolat lényege a szeretet legyen. Az előzőekben éppen erről szóltunk.

    Végül: a monogám szeretetkapcsolatban a testi egyesülés is kapjon helyet. Az ember test és lélek egysége. Ha megpróbálom a kettőt szétválasztani, az megengedhetetlen dualizmus. Nem közölhetem társammal lényem egészét, ha testemet megtartom magamnak. Az emberi szexualitásnak sajátos misztikája van. Ez nem szexkultuszt vagy szexmágiát jelent, hanem rámutatást a világban levő isteni jelenlétre.

    Az emberi szerelemnek természetfölötti tere, szentségi tere és isteni tere van! Ha a szerelmespár ölelkezésébe nem tudja belevinni az isteni misztériumot, és lényük mélyén nem érzi azt ténylegesen jelenlevőnek, akkor elsikkad annak az órának a nagyszerűsége és jelentősége. Hogyan is bontakozna ki szerelmük teljes virágzásában? Mindaddig, míg minden szerelmi aktusuk egyben nem eucharisztia is, ujjongó hála Isten felé, és amíg eucharisztikus szertartásunkból az emberi szerelem tere hiányzik, addig ez a két misztérium nem egyesíthető. Már pedig ennek meg kell történnie, hiszen lényegében mindkettő egy és ugyanaz… Micsoda szellemi magaslatokra hághat az egyesülés, ha a résztvevők tudatára ébrednek ezen óra örök jellegének, érzik benne az istenit, szinte tapintják, hogy most az Isten Országába lépnek be… igen, most! Tudja ezt a népnyelv, ezért fejezi ki így: „Mennyország ez a földön!” Igen, a nő és a férfi találkozása – egészen az erotikus testi dimenzióig –, jele valami még magasabbnak, végérvényesnek, amelyre az ember teremtése első pillanatától kezdve hivatott, és amit egy napon a beteljesülésben ért majd meg.[52]

    Vajon Isten megdicsőítésének e lehetősége eleve el van zárva a homoszexuálisok elől? Semmi esetre – hacsak nem akarjuk a negatív predesztináció, az eleve elvetés eretnek gondolatát vallani.

    V.4.3. Isten által teremtett homoszexualitás?

    Van Dam ezt a lehetőséget tagadja. Már idéztük: „Isten terve a másik nemre való irányultság volt, és nem teremtett emellett egy másik változatot.”[53] A kérdés csak az, hogy ezt honnan tudja. Hallgat róla a Biblia? Dávid és Jonathán történetét tekintve ez enyhén szólva nem egyértelmű. Továbbá a Biblia hallgatása elfogadhatatlan teológiai érv. Ellenkező esetben ugyanis azt kellene mondanunk, hogy denevérek nem léteznek. Ugyanis minden létező állat Isten teremtménye, a Teremtés könyvének 1. fejezetében pedig azt olvassuk, hogy Isten megteremtette
    • a vízi állatokat,
    • a madarakat,
    • a háziállatokat,
    • a csúszómászókat és
    • a mezei vadakat.
    A denevér a fenti kategóriák egyikébe sem tartozik – denevérek következésképpen nincsenek. Sajnos azonban – a fundamentalisták bánatára – vannak. Még a Szentírásban is.[54]

    A teremtett világ megmagyarázhatatlanul színes. E színesség, változatosság, az élőlények megszámlálhatatlanul sok fajtája teljesen gazdaságtalan. Szükségtelen és értelmetlen. Egy közepes mérnök századennyi fajból megszerkesztett volna egy üzemképes bioszférát. Ennek ellenére az Isten által teremtett világban a látszólag funkció nélküli variációk léteznek; a teremtés nem más, mint egy színes, játékos, ámde rendezett kavalkád, szemet gyönyörködtető tarka-barka harmónia. Nem az ember hatásköre, hogy megszabja Istennek, mit teremthet(ett), mit nem.

    Meg kell vizsgálnunk egy jelenséget. Ez pedig az állati homoszexualitás. Ismert tény, hogy izolációban, ellenkező nemű társ hiányában sok állatnál (patkányok, majmok, kutyák) megfigyelhető homoszexuális viselkedés. Kevésbé köztudott, hogy néhány esetben (majmoknál, delfineknél) megfigyeltek homoszexuális preferenciát, tehát félreérthetetlen homoszexuális viselkedést akkor is, amikor jelen voltak a másik nemből való potenciális szexuális partnerek.[55] (A logikai szabályok szerint egyetlen ilyen eset is elegendő lenne, hogy precedensnek tekintsük. Ezt úgy hívják: ab esse ad posse, azaz a létezőből a lehetségesre való következtetés.)

    Bűn-e az állatok homoszexualitása? Vagy legalábbis oksági összefüggésben van-e a bűnnel?

    Az állatnak – teológiai értelemben – nincs öntudata, nem képes tudatos döntésre. Nem személy. Ebből adódóan nem tud személyes bűnt elkövetni. Arra kell tehát választ keresnünk, hogy megsérült-e az állati természet az ember bűne miatt? Nézetünk szerint nem. Ha mégis, jelen fejtegetésünk zsákutcának bizonyul. Ha igazunk van, akkor helytálló következtetéseket tudunk levonni arra nézve, hogy milyen volt az Isten által teremtett világ az ősbűn előtt.

    A kérdés lényeges, és óvatosan kell fogalmaznunk, mert nagyon könnyű téves eredményre jutni. Ha pl. egy szótériológiai alaptételből, a megváltás egyetemességéből indulunk ki, akkor így gondolkodhatunk: „Krisztus megváltása egyetemes, tehát kiterjed minden teremtményre. Az állatok is teremtmények. Tehát Krisztus megváltotta az állatvilágot is.” E szillogizmus korrektnek tűnik, amíg eszünkbe nem jutnak az angyalok.

    Az angyalokat nem váltotta meg Krisztus. Hiszen a jó angyalok nem szorultak rá, a kárhozottak pedig nem fogékonyak a megváltás iránt.[56]

    Úgy tűnik, hogy kiinduló tételünket pontosabban kell megfogalmaznunk: Krisztus megváltása kiterjed minden megváltásra szoruló teremtményre. Kérdésünk viszont éppen az, hogy vajon az állatok számára szükséges volt-e a megváltás. Ezen az úton nem jutottunk tovább.

    Természetesen a kinyilatkoztatás nem szól az állatok szexuális életéről. Analógiához kell folyamodnunk, és ígéretesnek tűnik, ha a táplálkozási szokásokat vesszük szemügyre. Az ugyanis tény, hogy léteznek vérengző állatok, azaz ragadozók. Nézetünk ellenzői éppen erre hivatkoznak, mondván, hogy az isteni teremtés rendjébe semmi szín alatt nem fér bele a vérontás. Komolyan kell vennünk érveiket, ha a XX. század végén mégoly nevetséges szőrszálhasogatásnak tűnik is az erről nyitott vita.

    Az első teremtéstörténetben így szól Isten: „A mező vadjainak, az ég madarainak s mindennek, ami a földön mozog és lélegzik, minden növényt táplálékul adok.”[57] Az ígért messiási ország állapota szintén utal az ideális létrendre:

    Akkor majd együtt lakik a farkas a báránnyal, és a párduc együtt tanyázik a gödölyével. Együtt legelészik majd a borjú s az oroszlán, egy kis gyerek is elterelgetheti őket. Barátságban él a tehén a medvével, a kicsinyek is együtt pihennek; és szalmát eszik az oroszlán, akárcsak az ökör.[58]

    E szövegekből önként adódik a következtetés: Isten azt akarta, ne legyen vérontás a természetben, s ha mégis van, az a bűn következménye. Tehát az ember bűne megrontotta a szubhumán létrendet. Ezt látszik alátámasztani Szent Pál is: „Maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását… Tudjuk ugyanis, hogy az egész természet együtt sóhajtozik és vajúdik mindmáig.”[59] A Biblikus Teológiai Szótárban egyebek között ezt olvassuk a Táplálék címszó alatt:

    „Nektek adok minden füvet, amely magot hoz… minden gyümölcshozó fát… a zöld növényzetet pedig a föld minden állatának adom, hogy eledelükre legyen” (Ter 1,29k). Miután Isten megteremtette az embert, és a teremtés urává tette, megadta neki táplálékát is, és vele együtt az egész állatvilágnak. Ebben az aranykorban, az egyetemes béke korában egyetlen állat sem eszi a másik húsát; de amikor a vízözön után Isten „az ember kezébe adja” az összes élő állatot, hogy tápláléka legyen, ugyanazt a nyelvet használja: „Ezeket mind odaadom nektek, miként a zöld növényzetet is” (9,2k).[60]

    A biblikus és a dogmatikus nyelv között vívódunk. Az első szerint az ideális üdvrendben nincs vérontás, később azonban mégis maga Isten adja az állatokat is az ember táplálékául. A dogmatika e kérdésben nem foglal állást, ugyanakkor leszögezi, hogy Isten egy, oszthatatlan. Egy értelme és egy akarata van, amit nem variálgat az emberiség aktuális állapotának függvényében. Mégis értelmi különbséget teszünk nála szándékoló és megengedő akarat között. Ez utóbbival „akarja”, azaz engedi meg pl. a bűnt, mint olyan valamit, ami alapjában véve nem tudja keresztülhúzni örök terveit. A megengedő akarat definíciószerűen összefügg (ha csak indirekt módon is) az emberi szabad akarat Istentől való elfordulásával. Vagyis végső soron világunk bármely jelensége két kategóriába osztható: vagy Isten szándékoló akarata szerinti, vagy valamilyen formában a bűn következménye. E két lehetőség kölcsönösen kizárja egymást, és harmadik eset nem adódik (tertium non datur).

    Mi a helyzet hát a húsevéssel? Isten akarata vagy a bűn következménye? Mit kezdjünk a teremtéstörténettel és a messiási országról szóló képekkel? Ha értékelhető szempontokat keresünk, leghelyesebb, ha idézünk néhány teológiai munkából. Nemesszeghy Ervin SJ. így ír Az anyagi világ c. tanulmányában:

    A bibliai teremtéstörténetek… nem akarnak semmiféle tudományos megállapítást nyújtani az ember és a világ keletkezéséről. Nem akarnak leckét adni csillagászatból, fizikából, állattanból és biológiából; a természettudomány egyetlen területét sem érintik. De természetesen, mivel vallásos hitigazságaink nem tarthatók elkülönítve az önmagunkról és a világról alkotott nézetektől, ezért a bibliai teremtéstörténet ezeket a nézeteket is kifejti… Világosan kell látnunk, hogy ezek a nézetek nem tartoznak a kinyilatkoztatás közvetlen tartalmához. Bibliai asztronómia vagy bibliai biológia csak annyiban képezi a teológus érdeklődésének tárgyát, amennyiben kifejezi az akkori kor általános emberi véleményét a csillagokról és élőlényekről, amikor a bibliai történetet leírták.[61]

    A BTSZ által is említett „aranykorral” kapcsolatban Alszeghy Zoltán SJ. így vélekedik:

    Az Új Katekizmus Róma által jóváhagyott változatában ezt találjuk:

    Előd István szavai az ősállapotról: „Teológiailag sem szükséges, hogy kizárjuk belőle a halált, a szenvedést, a természet mostohaságát és a létért való küzdelmet. Valószínűbbnek látszik ez a feltételezés: Nem a külvilág és az emberi természet volt lényegesen más, mint a bűn után, hanem a kettőnek egymáshoz való viszonya.”[64]

    „A természet nem mutat két különböző arcot” – idéztük. A bibliai szövegek megértéséhez a kulcsot ismét az irodalmi műfajok adják: mind Izajás, mind a Teremtés könyvének szerzője prófétai képekben beszél. Tanításuk: amikor az ember harmóniában élt Istennel, harmóniában volt önmagával és a természettel is. A megváltással ez az állapot áll helyre. A tartalom kinyilatkoztatott és tévedhetetlen, az előadás módja a korhoz igazodik. (Hasonló ez az eszkatonról vallott nézetek változásához. A teológia apránként mítosztalanította a bibliai leírást: a mennyország nem „fönt” van, a pokol nem „lent” – mégis valljuk mind az üdvösséget, mint a kárhozat lehetőségét.)

    Az emberen kívüli világ tehát nem romlott meg önmagában, csak amennyire maga az ember megrontotta. Ha az állatok között vannak húsevők, akkor Isten teremtette őket ilyenné; ha vannak köztük homoszexuális egyedek, akkor voltak vagy lehettek az ősbűn előtt is, mert nem az ember plántálta beléjük a homoszexualitás és a húsevés génjét.

    Az állati egyedek mindezek alapján nem szorulnak rá a megváltásra. Viselkedésükben nincs olyan motívum, ami az isteni értékrenddel való szembehelyezkedés vagy annak következménye volna. A vérengzés sem ilyen, hiszen az öntudattal nem bíró állatnál nem beszélhetünk rosszindulatról, ártani akarásról, pusztító szándékról. Az állati vérontás fenomenológiai megfelelője az embernél nem a gyilkosság, hanem a táplálékkeresés illetve védekezés. Az állati és emberi homoszexualitást azonban – mai tudásunk szerint – jelenségtanilag azonosnak kell tekintenünk. Használhatjuk tehát „a világban létező homoszexuális hajlam mint olyan” fogalmát, anélkül, hogy minőségi különbséget kellene tennünk aszerint, hogy humán vagy szubhumán szinten vetjük teológiai vizsgálat alá. S e fogalomra vonatkozóan felállíthatunk egy feltételes szillogizmust:

    • Ha a homoszexuális hajlam oka az ősbűn okozta sérülés, akkor nincs homoszexuális hajlam az állatvilágban.
    • Ámde homoszexuális hajlam van az állatvilágban.
    • Tehát a homoszexuális hajlam nem az ősbűn következménye.
    Mondhatunk-e ennél többet? Fentebb megállapítottuk, hogy eredetét tekintve világunk valamennyi jelensége két kategóriába osztható. Ennek megfelelően következő – szétválasztó – szillogizmusunk így alakul:
    • A homoszexualitás jelensége vagy megegyezik Isten szándékoló akaratával, vagy a bűn következménye.
    • Ámde a homoszexualitás nem a bűn következménye.
    • Tehát a homoszexualitást Isten szándékoló akaratának kell tekintenünk.[65]

    V.4.4. Az emberi szexualitás céljai

    Meg kell vizsgálnunk a szükségszerű és esetleges célokat, mind hetero-, mind homoszexuálisoknál. Tekintve az emberi faj egységét, megnyugtatónak csak akkor fogadhatjuk el a választ, ha a szükségszerű célban nem találunk eltérést.

    V.4.4.1. A heteroszexualitás céljai

    A szexualitás szó alatt nem mindig ugyanazt a fogalmat értjük. Jelenti egyrészt magát a szexuális kapcsolatot, másrészt a szexuális drive-ot, azaz belső szükségletet. A szexuális drive primer motívum, vagyis veleszületett, ösztönös késztetés, s mint ilyen, minden ember sajátja. Teljes értelmezéshez csupán ennek vizsgálatával juthatunk, mert szexuális kapcsolatot nem létesít minden ember. Így maga Jézus sem. Ha a közös emberi sajátosságot keressük – nem utolsósorban Jézus személyéből kiindulva –, kérdésünket így kell feltennünk: Mi a szexuális drive célja? – Kínálkozik a hagyományos válasz: szükségszerű cél a gyermeknemzés, ezáltal az emberi faj fenntartása.

    Itt azonban felmerül egy probléma. Sokadszor írjuk, hogy valami metafizikailag akkor jó, ha céljának megfelelő. A cölibátusról a kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy jó. Viszont nem születhet belőle gyermek, márpedig szexuális drive a cölebsz emberben is működik, hacsak pszichésen nem sérült az illető. (Egyrészt enélkül önmegtartóztatása nem lehetne érdemszerző, másrészt, aki nem hiszi, járjon utána.) Ebből az következik, hogy vagy a kinyilatkoztatás téved (ami lehetetlen), vagy van olyan eset, amikor a szexuális drive céljának megfelelően működik, mégsem a gyermeknemzésre irányul. Tehát az utódnemzés az emberi szexualitásnak lehet esetleges, de nem szükségszerű célja. A pszichológus ide vonatkozó tárgyilagos megjegyzése: „Az emberek szexuális viselkedését elsősorban nem az a cél »ösztönzi«, hogy újabb generációkat indítsanak útnak, hanem az, hogy az emberek szeretik a nemi életet.”[66]

    A cölibátusból, mint szűkebb értelmezési tartományból kell hát kiindulnunk. Tudjuk róla az Egyház tanításából, hogy rámutató jel Isten köztünk lévő szeretetére, és előremutató jel az eszkatologikus állapotra, ahol az emberek nem házasodnak, hanem „úgy élnek, mint az angyalok”[67]. Így mondhatjuk, hogy a cölibátusban élő ember szublimált szexualitásának célja: sajátos módon rámutatni a Szentháromság szeretetközösségére.

    A házassági kapcsolatról – ezen belül a szexualitásról – korábban megállapítottuk, hogy hibásan működik, ha nincs meg benne a teljes önkiüresítés és testi-lelki odaajándékozás a másik félnek. Ezért a házaspár szexualitásának – mint ahogy magának a házasságnak – szükségszerű céljaként is a Szentháromság szeretetközösségére való sajátos rámutatást kell megjelölni. Emellett – természetesen – esetleges célja, hogy gyermek szülessen belőle. Ám e cél esetleges voltát az Egyház gyakorlata is igazolja. Egyrészt nem tekinti érvénytelenítő akadálynak a meddőséget házasságkötéskor. A Gaudium et Spes kifejezetten így tanít:

    …Így még akkor is, ha nélkülözniök kell a sok esetben óhajtott gyermekáldást, a házasság azért teljes életközösség marad, megőrzi értékét, felbonthatatlanságát.[68]

    Továbbá sehol nem tiltja az Egyház a házasfelek közösülését azon esetben, amikor a feleség várandós. Márpedig aki aktuálisan várandós, potenciálisan nem lehet az. Magyarul: terhessége alatt a nő nem eshet még egyszer teherbe. Az ilyenkori aktusnak nem lehet fogamzás az eredménye. Ezeket az alkalmakat is jónak kell azonban mondanunk annyiban, amennyiben bennük a kölcsönös szeretet kap kifejezést, rámutatva ezzel a szeretet forrására: Istenre.

    V.4.4.2. A homoszexualitás szükségszerű célja

    Jó-e, céljának megfelelő-e a homoszexuális párkapcsolat? Van Dam szerint természetesen nem, hiszen „a homoszexuálisok szexuális élete gyümölcstelen: nincs apaság, anyaság”.[69] Amint láttuk, az apaság és anyaság, vagyis a gyermeknemzés a heteroszexuális kapcsolatban sem szükségszerű. Ha viszont abból indulunk ki, hogy mindennemű szexualitás célja a rámutatás Istenre mint szeretetközösségre, akkor azt kell mondanunk, hogy nem létezik olyan érv, amely azt igazolná, hogy kölcsönös önátadással homoszexuális kapcsolatban ez eleve lehetetlen.

    Tehát a szexuális kapcsolat minden emberre érvényes, szükségszerű célját homoszexuális párkapcsolatban is be lehet tölteni. A monogám homoszexuális kapcsolat mind metafizikailag, mind erkölcsileg jó.

    Hozzá kell tennünk, hogy nem szükséges messzire kerülnünk a hagyományos szóhasználattól, csak „gyermeknemzés” helyett a tágabb értelmű életadás szót kell bevezetnünk. E fogalomban is megtalálhatjuk a közös nevezőt cölibátus, házasság és homoszexuális kapcsolat között.

    Embernek lenni annyi, mint: adni és kapni, szolgálni és kiszolgálva lenni, megihletni és megihletődni, szeretni és szeretve lenni. Ahol ez nem így van, ott a halál uralkodik. A felsoroltak bősége viszont új élet, új eszmék, új formák forrása lehet. Ami csak emberi, az egyedül végzett munkától a társalgáson át az életmentésig, valamilyen módon mind adás és elfogadás, tehát életadó és gyümölcsöző. Az ember akár házasságban él, akár magányos, részt vesz az életadásban

    – írja az Új Katekizmus, történetesen Az erotika címszó alatt.[70]

    V.4.4.3. A homoszexualitás esetleges célja

    Aki homoszexuális kapcsolatban él, többnyire nincs lekötve pénzt, időt és energiát tekintve a gyermekneveléssel (az örökbefogadás kérdését itt mellőzzük). A tevékenykedő szerzetesekhez hasonlóan vehet részt az evangelizációban, karitatív tevékenységekben, elmélyült tudományos és művészeti feladatokban stb. A cölibátusnak nemcsak transzcendens, hanem szociális értéke is van. Ez utóbbit biztosíthatja a homoszexuális hajlam annál az embernél, aki nem kapott természetfölötti karizmát a szűzi életre, illetve olyan közösségekben, ahová még nem jutott el az evangélium, így a cölibátus mint érték ismeretlen.

    Ez nagyon eszményien hangzik. A gyakorlat viszont azt mutatja, hogy a homoszexuálisok nagyobb részben kicsapongók, nem élnek monogám kapcsolatban, antiklerikálisok. Elenyésző a kivétel.

    Sajnos ez így van. De ha valami nem jól működik, nem jelenti azt, hogy alapvetően hibás. A tevékenységében rossz nem azonos a létében rosszal. Megfelelő példáért csak a középkori Egyház túlkapásaihoz kell visszamennünk. Az Egyház akkor is szent volt, Krisztus Teste volt – csak kevés látszott ebből. A megtisztítás a Tridenti Zsinaton kezdődött, és az I., majd a II. Vatikáni Zsinaton keresztül napjainkig tart. A melegek elítélése helyett tegyük fel a kérdést: miért ilyen sötét a helyzet?

    A homoszexuálisok Egyházban, társadalomban kialakult helyzetéről e könyv első oldalain beszéltünk. Az elszenvedett megkülönböztetések, üldöztetések, megalázások az égbe kiáltanak. A rejtőzködés, gerjesztett bűntudat idővel agressziót szül. A melegek idegen testként érzik magukat az Egyházban, s a kereszténységben legtöbbjük jobbára csak ordító, de már fogatlan oroszlánt lát.

    Jézus mondott egy példabeszédet az elveszett bárányról.[71] Ez nem úgy hangzott, hogy „ment-mendegélt a kis barika, amíg vissza nem talált a nyájhoz”… A kegyelem eszközei az Egyház kezében vannak. Neki kell lépni a homoszexuálisok felé.

    V.5. Mi a teendő?

    Először is tisztába kell tenni a múltat. Volt rá eset, hogy az Egyház évszázadokkal később kért bocsánatot a sértettől (lásd Galilei-per). Az embertelen (és istentelen) megnyilvánulások, tanítások rengeteg szenvedést okoztak a homoszexuálisoknak az elmúlt kétezer esztendőben. Úgy illene, hogy ezért nyilvánosan és hivatalosan megkövessék őket.

    Nem történt meg annak idején a homoszexuálisok deportálásának elítélése, szemben a zsidókéval. Ezt is pótolni kell, egyúttal szentmiséket bemutatni az elpusztított melegekért és gyilkosaikért.

    A jelenre és jövőre nézve sürgető feladat a hívek és gyóntatók felvilágosítása, történjék ez lelkiségi irodalomban, teológiai folyóiratok hasábjain vagy püspöki körlevelekben. Az Egyház a megbékélés, a kiengesztelődés szolgálatára hivatott.[72] Ehhez hozzátartozik az előítéletek módszeres felszámolása. Mindez nem reklám lenne, nem a homoszexualitás propagálása (mint tudjuk, az amúgy sem a médiák útján terjed), hanem az Igazság megkövetelte ismeretközlés.

    Meg kell szervezni a homoszexuálisok evangelizációját és pasztorációját. Sajátos helyzetükre való tekintettel – egyelőre – külön elbánást igényelnek, mint a hajléktalanok, az elváltak, a fogyatékosok, cigányok és más, a társadalom perifériájára szorított csoportok. Ez nem kivitelezhető néhány „fű alatti” magánkezdeményezéssel. Szervezettséget, koordinációt igényel.

    Nem oldódik meg a helyzet mindaddig, amíg a hívő homoszexuálisok csak szívük mélyén, titokban érezhetik, hogy Jézushoz tartoznak. Az Egyháznak meg kell áldania az elköteleződni kívánó párok kapcsolatát. Ennek módjáról lehet gondolkodni. Szentséggel feltehetőleg nem lehetséges az áldás, mert a szentségek száma hét, és új szentség alapítására az Egyháznak nincs hatalma.[73] A házasság olyan életállapot megszentelése, amelyből potenciálisan gyermek születhet, azaz elvileg nyitott a szexualitás esetleges céljára.[74] Teljes értékű keresztény élet azonban élhető állapotszentségek felvétele nélkül is – ilyen a laikus szerzetesek élete, akik sem az egyházi rend, sem a házasság szentségében nem részesülnek. Viszont egy az Isten, egy a Szentlélek és egy a kegyelem. A szentelmények is ugyanazt a kegyelmet közvetítik, mint a szentségek vagy karizmák, csupán más módon, más mértékben.[75] A Szenthagyomány számára a gondolat nem új. Az Egyház hosszú idő óta szentelménnyel áldja meg az egyes emberek önkéntes, életre szóló elköteleződési szándékát. Ez a gyakorlat a szerzetesi örökfogadalom. Új szentelményt az egyházjog szerint csak az Apostoli Szentszék hozhat létre[76], de erre nem is volna szükség. A fogadalom egyházjogi definíciója tág teret nyit ilyen irányban is:

    A fogadalom az Istennek megfontoltan és szabadon valamely lehetséges és nagyobb jóra tett ígéret, melyet a vallásosság erénye alapján teljesíteni kell –

    – írja a Liturgikus Lexikon[77] a kánonjog[78] alapján. A homoszexuálisok elköteleződési szándéka megfelel e meghatározásnak. Egyébként a katolikus Egyházon belül a gyakorlat – nem először – megelőzte az elméletet. Több helyen (Nyugaton is, Magyarországon is) vannak papok, akik a homoszexuális párok életszövetségét – egyelőre titokban – áldásban részesítik.

    V.6. A homoszexuális monogám párkapcsolatok értékelése

    Az Egyházban e téren tipikus joghézag van. Amíg ez meg nem oldódik, a lelkiismeret szava kell, hogy döntsön. A homoszexuális ember teológiai felkészültsége és személyisége függvényében bárhol érezheti magát a teljes elfogadás és az anathema között.

    Összefoglalólag elmondhatjuk, hogy az azonos neműek közötti szeretetkapcsolat teljes értékű krisztusi kapcsolat, feltéve, hogy helyet kap benne a szexuális aktus. (Ellenkező esetben, mint láttuk, dualizmusról kell beszélnünk.) A felek közötti szeretkezés nem bűn – se nem halálos, se nem bocsánatos. Ha benne a kölcsönös szeretet fejeződik ki, nem kell, hogy gyónás tárgyát képezze, ahogy heteroszexuális házasságban élők sem gyónják meg testi együttléteiket. A partnerek bárki máshoz hasonlóan járulhatnak szentáldozáshoz. A kapcsolatnak – a házasság szentségéhez hasonlóan – lényegi tulajdonsága kell hogy legyen az egység (monogámia) és a felbonthatatlanság.[79]

    Egy megjegyzést még tennünk kell a jelenre és az esetleges jövőre nézve. Felmérés ugyan nem készült, de a személyes tapasztalatok, szóbeszédek, pletykák alapján az emberben határozottan körvonalazódik egy olyan benyomás, hogy a papság körében a homoszexuálisok aránya meghaladja az átlagos 5–15 százalékot. Nagy valószínűséggel ez az érzés tényeken alapul. Miért? Gondoljuk végig. A katolikus környezetben felnövekvő kamasz fiú egy szép napon ráébred homofil hajlamára. Kisebb-nagyobb küzdelmek árán túljut a krízisen, elfogadja magát, de hajlamát kénytelen titkolni. Szülők, nagynénik, nagybácsik kérdésére: – „Mikor nősülsz már meg?” – pontosan tudja a választ: soha. E tényt viszont szocializáltan kell megélnie a világ felé. Jószerivel egyetlen lehetősége, ha közli környezetével: azért nem nősül meg, mert elmegy papnak vagy szerzetesnek. A család ezen ujjong, az ifjú bevonul a szemináriumba és fölszentelik, függetlenül attól, hogy volt-e hivatása vagy sem. Fogadalmat tesz a cölibátusra, azután viszont kérdés, hogy képes-e megtartani. A történetnek többfajta vége lehet. Leélheti életét jámbor módon, szentség hírében, miközben állandóan a frusztráció gyötrő érzésével kénytelen megküzdeni. Így válhat belőle neurotikus. Vagy megszegi fogadalmát, akár cinikusan, akár újra és újra megígérve, hogy ez volt az utolsó kilengés… Egyik sem tekinthető jó megoldásnak. Ha viszont a „nem nősülés” szocializáltan élhető lesz homoszexuális párkapcsolatban is – kevesebb botcsinálta pap fogja tönkretenni önmaga és a rábízott hívek életét. Amennyiben pedig az Egyház eltörölné a kötelező papi cölibátust, és nős férfiakat pappá szentelne, a szentség fölvételére alkalmasak lennének a homoszexuális kapcsolatban élők is. A diakónusszentelés elvileg már most is elképzelhető volna számukra, különösebb „hivatalos” reform nélkül is.

    Befejezésül nem szeretnék semmi újat írni. Megismétlem inkább azt a mondatot, amely a Bevezetésben mint „későbbiekben igazolandó tézis” szerepelt:

    A szabad akarati döntéstől függetlenül kizárólag és irreverzibilis módon homoszexuális beállítottságú férfi vagy nő teljes értékű teremtmény, akit Isten szándékoló akaratával alkotott olyanná, amilyen; sem a megszokottól eltérő szexuális orientációja, sem annak adekvát módon történő kiélése (tartós, zárt, monogám élettársi kapcsolat, amelyben a kölcsönös lelki önátadás mellett rendszeresen helyet kap a testi egyesülés is) nem minősül alkalmi bűnnek vagy állandó bűnállapotnak, így az ilyen életállapotú hívő a házasság szentségében élő heteroszexuális testvéreivel analóg erkölcsi normák alapján részesülhet szentségi feloldozásban, és vehet részt az eucharisztikus közösségben, mint Isten országának teljes jogú polgára, s az üdvösség várományosa.

    Úgy gondolom, s remélem, az Olvasó is egyetért velem: mindezen állítások a könyv folyamán valóban igazolást nyertek. Ahhoz, hogy a szép elmélet valósággá váljon, mindannyiunk részéről csupán a képességeink szerinti munka, imádság – és egy csöpp jóakarat szükséges.

    Záró gondolat

    A könyv kézirata már elkészült, amikor megjelent egy egyházi dokumentum, amelyről kénytelen vagyok említést tenni. Címe: Igazságosabb és testvériesebb világot! Alcíme: A Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevele a hívekhez és minden jóakaratú emberhez a magyar társadalomról.

    E hangzatos cím a jelenlegi társadalmi–gazdasági helyzet mélyreható elemzését adja, s próbál katolikus szellemű megoldást is nyújtani a számos problémára. Kifejezetten hangsúlyozza a szolidaritás elvét, az elnyomottak támogatását, a társadalmilag kirekesztettek, a kisebbségekhez tartozók megsegítését. Határozottan elítél mindenfajta diszkriminációt, és előtérbe állítja az individuum értékét.

    Veszedelmesen meggyöngült a másik ember megbecsülése, tisztelete, az egymáshoz való alkalmazkodás képessége, szándéka, holott ezek nélkül nem létezhet emberi közösség. Mélyen gyökerező, nemritkán rasszista előítéletek élnek sokakban (sajnos olykor magukat kereszténynek mondó emberekben is) a más vallásúakkal vagy más nemzetiségűekkel, a kisebbségekkel, végső soron minden idegennek tartott emberrel szemben. Egymás megbecsülése hiányzik a politikai és az üzleti életben, gyakran még a mindennapi érintkezésben is. Nem fogadjuk el a másik embert olyannak, amilyennek Isten megteremtette, és amilyenként Isten őt szereti.[80]

    E szavak után joggal számíthatnánk arra, hogy a körlevél szól a melegek érdekében is. Ha csodában nem is bizakodhatunk, arra várva, hogy legalizálja a homoszexuális kapcsolatokat, legalább a homoszexuális ember (vö. könyvünk alcíme) támogatását és a homofóbia elítélését elvárhatnánk. Ehelyett két oldallal később a családért való aggodalomban ezt olvashatjuk:

    Sajnálatos, hogy az azonos neműek együttélését a médiumok is nemegyszer pozitív színben tüntetik fel. Így a közvélemény is egyre inkább elfogadja azt, amit korábban természetellenesnek tekintett, keresztény felfogásunk szerint pedig teljességgel elfogadhatatlan.[81]

    Ne elemezzük a szöveget. Egy dologra szeretném csupán felhívni a figyelmet. Összeszámoltam (nagyjából) a dokumentumban az Isten, Jézus, Krisztus, Szentlélek, Teremtő, Alkotó, isteni, krisztusi szavakat. Ezek a 69 oldalas kiadványban összesen 32-szer fordulnak elő, akkor is többnyire idézetekben. Jézus neve talán mindössze háromszor. Különböző statisztikai adatok, évszámok, százalékok, számarányok, gazdasági mutatók ezzel szemben 104 ízben szerepelnek. Ebből ki-ki levonhatja a következtetést. Magam részéről úgy gondolom, hogy ha sor kerülne egy olyan körlevél kiadására ugyanebben a témában, amelyben ez az arány megfordulna, akkor talán megérnénk, hogy e Persona Humana-színvonalú demagógia helyett a melegek is megkapják a minden embernek kijáró tiszteletet és támogatást.


    Tartalom

    Az oldal elejére
    Vissza a főoldalra


    Jegyzetek

    (A rövidítve szereplő források pontos lelőhelye a Felhasznált irodalomban található.)


    1      Amorth, p 223. vissza

    2      Van Dam, p 100. vissza

    3      Hebb, pp 128-129. vissza

    4      Személyes, szóbeli beszámoló alapján. vissza

    5      Atkinson, p 257. vissza

    6      Mészáros, p 146. vissza

    7      Atkinson, p 179. vissza

    8      Ouweneel, pp 117-118. vissza

    9      Személyes, szóbeli közlések alapján. vissza

    10      Ne feledjük: a szentségek ex opere operato hatnak! vissza

    11      Van Dam, p 91. vissza

    12      Erdő, p 756. vissza

    13      Van Dam, p 96. vissza

    14      Van Dam, p 97. vissza

    15      Gyökössy: Magunkról magunknak, pp 258-260. vissza

    16      Van Dam, p 100. vissza

    17      1Kor 7,7. vissza

    18      BTSZ, col 717. vissza

    19      1Kor 12,31. vissza

    20      „Kapcsolt” karizmák persze léteznek, de azok nem a természetes, hanem a kegyelmi rendben kapcsolódnak. Így akit pappá szentelnek, az „automatikusan” megkapja a karizmát a kenyér és bor átváltoztatására; akit pápává választanak, személyes tulajdonságaitól függetlenül - az ismert esetekre vonatkozóan - részesül a tévedhetetlenség adományában stb. vissza

    21      2Kor 9,7. vissza

    22      Cho, p 60. vissza

    23      Mt 19,11k. vissza

    24      Károli fordítása. vissza

    25      LG 12. vissza

    26      Bovet, p 42. - Kiemelés tőlem. vissza

    27      Boda, vol IV. p 113. - Kiemelés tőlem. Az „izolálja” kifejezés itt természetesen nem a korábban említett „pszichés elhárító mechanizmus” értelemben szerepel. Megjegyzendő, hogy a jegyzet újabb kiadásában a „pozitív” szó átváltozott „kisebb bűn”-re, ami sajnálatos szemléletbeli regresszió, de szempontunkból mellékes. vissza

    28      E kifejezéssel egyedül itt találkoztam. vissza

    29      A „minden” és a „mihelyt” kitétel szerintem túlzó, de a mondat alapjában véve, tartalmilag igaz. vissza

    30      Van Dam, pp 86-87. vissza

    31      Van Dam, p 95. vissza

    32      Kovács G. magánlevele a szerzőhöz, Budapest, 1995. március 14. vissza

    33      Előd: Katolikus dogmatika, p 25. vissza

    34      1Jn 4,8.16. vissza

    35      II. János Pál: Dominum et Vivificantem 10. vissza

    36      Mt 4,1-11. vissza

    37      Fil 2,6-11. vissza

    38      Előd: Katolikus dogmatika, p 59. vissza

    39      Előd: Vallás és Egyház, pp 199-207. vissza

    40      1Kor 10,31. vissza

    41      Róm 6,4k. vissza

    42      1Jn 3,1. vissza

    43      Ter 1,27. vissza

    44      Ter 2,18. vissza

    45      1Kor 7,2.5.9. vissza

    46      Préd 4,9-12. vissza

    47      Atkinson, p 537. Triplett múlt századi kísérletét idézi, aki gyerekeket kért arra, hogy egy horgászorsót forgassanak olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudnak. Amikor a gyerekek egyedül voltak, gyengébb teljesítményt produkáltak, mint amikor két gyereket vizsgáltak ugyanabban a szobában. vissza

    48      Séra - Oláh - Komlósi, pp 37-38. vissza

    49      Hebb, p 24. vissza

    50      Buda - Oláh - Pécsi, pp 131-142. vissza

    51      Forgas, pp 247-251. vissza

    52      Boulad, pp 56-58. vissza

    53      Van Dam, p 95. vissza

    54      Iz 2,20. vissza

    55      West, pp 30-33; Hebb, p 336.; Népszabadság (2000. júl. 8.) vissza

    56      Előd: Katolikus dogmatika, p 230. vissza

    57      Ter 1,30. vissza

    58      Iz 11,6k. vissza

    59      Róm 8,19.22. vissza

    60      BTSZ, col 1287. vissza

    61      Nemesszeghy, p 142. vissza

    62      Alszeghy, p 74. vissza

    63      Új Katekizmus, Függelék, p 17. vissza

    64      Előd: Katolikus dogmatika, p 163. vissza

    65      Q.E.D. vissza

    66      Hebb, p 153. vissza

    67      Mk 12,25. vissza

    68      GS 50. vissza

    69      Van Dam, p 93. vissza

    70      Új Katekizmus, p 362. vissza

    71      Lk 15,1-7. vissza

    72      2Kor 5,18k. vissza

    73      DS 1601. vissza

    74      Egy óvatos személyes megjegyzés: elvileg meggyőzhető vagyok e mondat ellenkezőjéről… vissza

    75      SC 60. vissza

    76      CIC can. 1167. 1.§. vissza

    77      Verbényi - Arató, p 77. vissza

    78      CIC can. 1191. 1. §. vissza

    79      Előd: Katolikus dogmatika, p 605. vissza

    80      Igazságosabb és testvériesebb világot!, p 56. vissza

    81      Op. cit., p 58. vissza

    Tartalom
    Az oldal elejére
    Vissza a főoldalra
      
    Ajánló
  • Újdonságok
  • Mozaik kö­zös­ség
  • Gay Christian: a ke­resz­tény me­le­ge­kért
  • Protestáns melegek
  • Recenzió egy vatikáni dok.-ra
  • 25 tévhit a melegekről
  • Utam az önelfogadás felé
  • Nehéz együtt­élés (Fi­scher E.)
  • Egy jezsui­ta a me­leg­kap­cso­la­tok­ról (Mérleg)

  • Hírek
  • Német­or­szág­ban ke­resz­tény­de­mok­ra­ta po­li­ti­ku­sok kez­de­mé­nye­zik a me­leg pá­rok to­váb­bi egyen­jo­gú­sí­tá­sát (08.08)
  • Csirkehúst et­tek a me­leg­há­zas­ság el­len (08.06)
  • A melegházasság ellen imád­koz­nak a fran­cia temp­lo­mok­ban au­gusz­tus 15-én (08.08)

    Anglikándosszié…
    További hírek…