A „diktálás” kifejezés nem szerencsés. A katolikus teológia a Szentírás keletkezésével kapcsolatban a
sugalmazás kifejezést használja. Eszerint Isten gondviselő szeretettel ügyelt arra, hogy bizonyos szövegeket a szerzők úgy foglaljanak írásba, illetve később a szerkesztők úgy gyűjtsenek egybe, hogy abban feltárulkozzon a kinyilatkoztatás, és a nyitott szívű ember előtt tévedhetetlenül megismerhető legyen az így összeállított kötetből – a Bibliából – Isten üzenete. Azonban a katolikus egyház pontosan tisztában van azzal, hogy a szövegeket hús-vér emberek írták, nem extázisban, nem valami különlegesen módosult tudatállapotban, hanem saját koruk, kultúrájuk, műveltségük, személyiségük függvényében. A Szentírás könyveiben számos különböző műfajjal találkozunk, amelyek meghatározzák, hogyan kell az adott szöveget értelmezni. Egy jogi kódex (Leviták könyve) nyilván más szemmel olvasandó, mint egy tanító célzatú mese (Jónás könyve) vagy egy erotikus elemekkel gazdagított szerelmi költemény (Énekek éneke). A katolikus biblikus teológusok (és a protestánsok közül is mind többen) a Szentírás
kettős szerzőségéről beszélnek: Isten és ember egyaránt „teljes jogú” szerzőnek tekinthető. Egyazon mondat tartalmazhatja adott esetben az isteni tévedhetetlenséget és az esetleges emberi tévedést.
A diktálás-elmélet leginkább bizonyos kisegyházakra, újabb keletű felekezetekre igaz, amelyek létrejöttében érzelmi elemek domináltak. Ezeknek a finom árnyalatokhoz kevés érzékük van, és sokkal egyszerűbb, kényelmesebb egy olyan hitet elfogadni, ahol gondolkodni nem szükséges, ahol egyetlen igenlő aktussal megoldható az élet összes kérdése. Ezekben a közösségekben a mai napig követendő norma a Szentíráson, illetve bizonyos keresztény irodalmon kívül minden könyv elégetése.
Kapcsolódó anyagok:
